Sylvia (Vígszínház)

Sylvia (Eszenyi Enikő) és
Greg (Lukács Sándor) (Ma Este Színház jeggyel)

Tizenöt éve, kétszáz előadáson túl van jelen a Víg deszkáin a Sylvia, amely valóban sokkal több, mint egy kutyakomédia. Greg (Lukács Sándor), miután gyermekei már kirepültek a családi fészekből, Sylviával (Eszenyi Enikő), egy talált kutyával állít haza feleségéhez, Kate-hez (Halász Judit), aki azonban cseppet sincs elragadtatva az ötlettől, hogy "üresedő" otthonukat egy makacs kutyával ossza meg. Szépen lassan kialakul a konfliktusok ősanyja: egy szerelmi háromszög.

Az eredeti plakát

Az első felvonás félrevezető látszatba ringathatja a nagyérdeműt: Sylvia jön, és fenekestül felforgatja Kate és Greg életét, kiét - ítélete szerint - abszolút pozitív, kiét csupán negatív irányban. Kezdődik a kutyanevelés. No de ki nevel kit? Eszenyi Enikő egyedülálló hitelességgel és lelkesedéssel formálja meg az új házi kedvenc szerepét, és bár rengeteg múlott a darab írójának mondhatni tökéletes kutyaismeretén, kétségkívül pompás szerepet kínál egy csodás művész számára, ugyanakkor egyfajta kettős életet élve megkívánja az abszolút koncentrációt. Lukács Sándor, megannyi "Vígszerep" méltán választott aduásza, gyakorlatiasan esik át a kutyaszerelem minden fázisán. Ebben nagyszerű segítője is akad, a kutyasétáltatások alkalmával megismert Tom (Tahi Tóth László), míg Halász Judit az, aki mindennek ellenére köti az ebet a karóhoz. A napnál is világosabb: mindenkiben van valami kutya!

Tahi Tóth László a Játék a kastélybanhoz hasonlóan a Sylviában is parádézhat: több szerepet alakít; egy férfit, egy nőit, és egy - saját bevallása szerint is - közteset, mind csodás átéléssel.

A második felvonás, mindamellett hogy sokat megtart az első sziporkázásából, elmélyít. Talán valóban ez a legjobb kifejezés, hiszen egy különösen jól megírt, alaposan végiggondolt, építkező darab játszódik le előttünk a színpadon. Ha kedvünk és időnk engedi, mindenképp térjünk be a Vígbe, és nézzük meg a rendkívüli sikereket megért Sylviát, az élményért és a valóban vérprofi színészi alakításokért, csak legyünk nyitottak, és ne ijedjünk meg egy analitikusabb, mégis az egész szempontjából kulcsfontosságú második felvonástól!

A feleségem története (Pesti Magyar Színház)

Horváth Lajos Ottó (Störr)
és Balsai Móni (Lizzy)

A történet lenyűgöző. A színészek jók és jól játszanak. De sajnos így megy minden egyre lejjebb.

[Mielőtt tovább írnék, meg kell osztanom egy rövid történetet, amely mintegy mentségként szolgálna arra, miért is vagyok olyan mélységesen elkeseredve, és amely történet lehetséges, hogy megvilágítja; mindez, amit írok, mennyire szubjektív. Körülbelül két évadot töltöttem el a Pesti Magyar Színházban, még 2008-2009 között, és az eltöltés találó szó, ugyanis számtalan lenyűgöző darabot láttam számtalan alkalommal. Elfordulásom oka sajnos az volt, hogy minden, amit oly hőn imádtam lekerült a műsorról, hiába imádta a közönség, a vezetőségnek mégis változtatás kellett. Béres Ilona a Máli néniben... Csernus Mariann és Moór Marianna Szabó Magda Az ajtójában... Gregor Bernadett és megannyian a sírva nevetős Háztűznézőben... Az újra átélt gyerekkor a Macskafogó musicalen... A Bodrogi-Szulák-féle Mi jöhet még?, ami olyan hamar penderült a műsorról, hogy látni sem volt időm... De mind közül a legkedvesebb a Hullámtörés, melynek nemrég lett volna az utolsó előadása, de sajnos Soltész Bözse egészségügyi állapota nem engedte, hogy végül megtartsák. Még meg kell említenem a Kubik Anna - Moór Marianna - Hámori Ildikó által koronázott Kényes egyensúly című stúdiódarabot is... Sajnos ez sem úszta meg. Hogy mennyire tett jót a színháznak a körülbelüli teljes repertoárcsere, azt nem tudom megmondani. Azt igen, hogy a jegyáraik egy ideje folyamatosan csökkennek - nem is tudom miért, s bár én most leegyszerűsítem, elfogadom, hogy ennek oka jóval sokrétűbb, de benne kell legyen az általános elfordulás. Annak idején a Sweet Charity akart lenni az első új "nagy durranás", amire akkor horribilis jegyárakat kellett kicsengetni, az első sorokba hatezer forintnál is többet, jelenleg 3500 forintba kóstálnak...]

Balsai Mónit látni a Máli nénis parókában önmagában sokkoló volt. A feleségem történetének díszleteit pedig vagy iróniának, vagy sajnos nem annak szánták. Monológjai érdekesek, a színészi megvalósítások valóban lenyűgözőek, de színművet ennyire hosszan elnyújtani vétek. Engem nem zavar, ha egy előadás kilép a színpadról, de azért az első sor ússza már meg leköpések és a díszlet elemeként használt szalmapaplan portengerének belélegzése nélkül. Az meg már csak gesztus, hogy a 15 órakor kezdődő előadásra nem 15 óra 10 perckor engedjük be az előtérben csömörülő tömeget, hanem kicsit előbb megadjuk nekik a lehetőséget, hogy helyet foglaljanak.

Sajnos senki nem emlékszik a végén, hogy pontosan mi is volt a kezdet. Ez főleg abból fakadhat, hogy a kezdeti idősíkcsúsztatás megléte nem bontakozik ki valami egyértelműen, kicsit nehéz jól disztingválni mi történik a jelenben és mi az, ami a múlt eseménye. Támogatom, hogy ennek a kitalálása valamelyest a nézőre legyen bízva, de ezzel a megértés és a megragadás oltárán áldoznak fel - ahogy mondani szokás - ínycsiklandozó falatokat. Lehetséges, hogy egy időre jegelem még a Pesti Magyart, annak azért örülök, hogy a Víghez hasonlóan ők is bevezették a diákkedvezményt, (igaz annak mértéke nem 50, hanem 20 százalék).

Amiből nincs hiány...

Kiemelten hangsúlyoznám a személyességet: én csak a színészek rajongóinak ajánlanám A feleségem történetét, vagy azoknak, akik egyébként számukra talán unalmas félórákat is kibírnak csak azért, hogy különböző színésznőket lássanak vonaglani a színpadon viszonylag kevés ruhában és az ilyen jelenetekre nézve elég nagy előfordulással. Nem mondanám, hogy megbántam a részvételt, de a tényleges befogadáshoz még egészen biztosan hátra van a mű elolvasása, amihez ugyanakkor a darab hozta meg a kedvet, és legalább ezért hálás vagyok.

Billy világa (Pesti Színház)

Billy világa (Ma Este Színház jeggyel)

Korunk szociálisan érzékenynek hirdetett világában érdekes kérdéshalmazt szegez a közönségnek Billy világa: valóban elfogadóak vagyunk-e egy siket fiúval? Megosztunk vele mindent? Odafigyelünk rá? És hol a helye a családban, ahol a szülők állandóan veszekednek, a báty szakítása után hazaköltözött és még hangokat is hall, valamit a magát operaénekesnek gondoló húg várja?

Billy (Telekes Péter) siket, és a világában úgy tűnik mindenkit sokkal jobban érdekli a saját problémája. Épp ezért csoda és szerencse, hogy találkozik Sylviával (Bata Éva), egy hallását éppen elvesztő lánnyal, aki kiragadja őt abból családból, ahol senki sem vallaná be, de mindenkinek terhére van, és ahol hiánya égetővé válik abban a percben, hogy kilép onnan.

A színmű valóban kínos kérdéseket vet fel, és nem csak szociális szinten, hanem az egyén legbelsőbb rétegeiben is. Már-már megkockáztatja kimondani azt is, hogy a család intézménye a mai világ egyik legnagyobb képmutatása; hogy lehet egység bárhol is az erre való törekvések teljes hiányában?

A darab első felvonása nem más, mint egy, a humor fanyarságával átitatott álarc, ami darabokra hullik a második, elgondolkodtató és válaszokat kereső, alternatívákat próbálgató felvonás során. A színpadkép szinte változatlan: modern, amilyen modern a család, és reménytelen, amilyen álszent képmutatással bálványozva használják a mindennapi berendezési tárgyait.

Pap Vera irányában elfogult vagyok, és talán nem kedves dolog ezt mondanom, de számomra egyáltalán nem Billy, hanem Sylvia és az Apa (Hegedűs D. Géza) voltak az este főszereplői. Billy világából sokat lehet tanulni, vagy épp tökéletesen végig lehet unatkozni, ha cseppet sem lennénk rá nyitottak. Ám ha igen (és ez nem azt jelenti, hogy szociálisan hiperézékenynek kellene lenni), akkor rengeteg nyitott kérdéssel térhetünk haza, amin érdemes elgondolkodnunk: vajon mi műanyag még, ami a berendezési és élvezeti cikkeink nagy részén kívül körülvesz minket?!

Az Operaház Fantomja (Madách Színház) - egy emlék története

2012. január 22-e, szombat, háromnegyed kettő. A soros szereposztás lassan érkezik az Operaház Fantomjának délutáni előadására. A jegypénztárban adják ki az előre lefoglalt jegyeket, a ruhatárosok, a büfések és a jegykezelők érkeznek, öltöznek. A zenekar már az árokban, Sasvári Sándor (a Fantom) már a sminkbe igyekszik, a kellékesek felkészülnek a színdarab ezer díszletének mozgatására és összeszerelésére, amit a jelenetek után nagy többségében azonnal bontanak is le, hogy majd este újra összerakják, majd a játszási blokk végén egy külvárosi raktárba szállítsák, hiszen véges a hely, pedig elsőre úgy tűnik a színpad mögött rengeteg van.

A kellékes asztalról: egyike
a sok levélnek, melyek valóban
meg vannak írva!

Nem tudva mire számítsak, leülök a földszint harmadik sorába, két óra felé járunk. Kezdődik a hangbeállás, a színpadon pedig még szó szerint senki sincs. Egyszerre előbukkan a karmester, majd megszólal a második felvonás nyitánya. Kórustagok igyekeznek a színpadra, pártaktusos egyéni hangbeállás után csoportos éneklés következik. A művelet alig tíz perc alatt lezajlik, majd Magyar Bálint (Raoul) lép a színpadra, jelmezéből csupán a nadrág van rajta, felsője még egy fehér póló. "Hol a csajom?" felszólalással keresi Krassy Renátát, délutáni Christine-jét, aki végül feltűnik a színpadon, szőke haja háromba választva; hátul felkötve, jobb oldalon gondos fonat, a bal oldalon még kezelésbe nem vett haj lóg a fülére, viselete még utcai. Közösen énekelnek be, az "Ennyit kérek én" című számból. Majd Sáfár Mónika (Carlotta) és Rozsos István (Piangi) következnek. A főbb szereplők közül csak Sasvári Sándor nem énekel be, ő már rég a sminkben ül. Mindenki konzekvensen "Jó reggelt"-el köszön kollégájának, úgy néz ki színházi berkekben a délutáni előadáson már csak így szokás. Még Renáta megérkezése előtt a kórus, kiegészülve az igazgatópárossal valamit Meg és Madame Giry-vel, elénekli a "Primadonna" című igen bonyolult és sokszólamú szerzeményt.

A színpadon tehát minden készen áll, a kezdő jelenet díszletei a helyükön vannak, a kíváncsi közönség a színfalak mögé vonul, a színpad kiürül, a függöny bezárul, az ügyelő pedig mikrofonon értesíti a kinti dolgozókat, hogy elkezdődhet a beengedés. Nagyjából fél három van. Bekapcsolnak négy furcsa, de igen fontos televíziót, kettőt a nézőtér két-két szélén, egyet a közepén, és egyet bal oldalt, hátul, amely mind a karmestert mutatja, segítve az énekesek tökéletes belépését. A hátsó televízió is életmenő, bizony van, hogy mikor mi nem is sejtenénk, a Fantom vagy egy egész kórus áll itt, hogy intésre énekeljenek.

Jelmezek sorakoznak az
öltözők mellett

A színfalak mögött színészekkel már nem nagyon találkozni, mindenki öltözik, készülődik. A kellékesek ellenőrzik a kellékeket, pohárra, levélre és székre pontosan. Első, majd második figyelmeztetés. Én közben körbejárom a színpadot, különösen izgalmas így látni a Madách Színház függönyét, belülről, miközben azon túlról egyre erősödő morajlás hallatszik befelé, ahogy a nézőtéren egyre több ember foglalja el a helyét. A színpad alatt is készen áll minden, az Operaház kupolája még fejét behúzva ácsorog, hogy majd egy alkalmas pillanatban egy megfelelő süllyesztőt leengedve rátolják, és aztán a színpadra emeljék. Hogy miért húzza be a fejét? Nos erre igazán egyszerű a magyarázat: a színpad alatti hely is véges. Christine öltözőszobája még szintén derékszögben félbehajtva áll a bal oldali oldalfolyosó takarásában, itt sincs több hely. A színészek Christine kinyitott tükrén jönnek-mennek. Világos, hogy a színházat nem egészen ilyen jellegű darabok előadására tervezték. A csapóajtóhoz, melyet Christine és a Fantom használnak az első felvonásban (majd később megint Christine és Raoul is) létra kerül, illetve előkészülnek az óriási szivaccsal is, amelyre Raoul ugrik le az egyik jelenet után. Lássuk be, ez utóbbi kulcsfontosságú.

A kupola, még behúzott fejjel
a színpad alatt

Kintről megszólal a "Maszkabál" zenéje, ez a hívó dallam, hat-hét percen belül elkezdődik az előadás. Kimegyek a színpad melletti ajtón, azzal az ígérettel, hogy az előadás után visszatérek. Három órakor elsötétül a nézőtér, a függöny, amely mögött tíz perce még én álltam, széttárul, és kezdetét veszi az Operaház Fantomjának hatszázsokadik előadása a Madách deszkáin.

Az előadás kisebb technikai problémák után lezajlik, melyek mondhatni mindennaposak. Kezdeni kell valamit az angol szöveget mutató kijelzővel, ugyanis folyamatosan csíkos, Christine öltözőjének ajtaja a legrosszabbkor nyílt ki (ergo mikor zárva kéne lennie), illetve Raoul "felakasztása" is elég furcsán sikerült, hiszen a zsinór beleakadt egy emberi alakot formáló díszletelem kezébe, amely egy lámpást tart. Barát Attila, az egyik operaigazgató mikroportjával is gondok voltak, de szerencsére ki tudott osonni a darab közben, hogy megoldják ezt a váratlan problémát, aki először látta, fel sem tűnt neki az igazgató gyors kiugrása. Immár többedmagammal foglalok helyet a negyedik sorban, a nézőtér kivilágítva, a nézők szép lassan hagyják el az épületet. Háromnegyed hat körül járunk. A díszletesek az ajtóval bajlódnak.

Az első felvonás elefántja még
oldalt várakozik a betolásra

Hat óra után percekkel egyszer csak Fonyó Barbara lép a színpadra, haja gondosan befonva, "nyaktól fölfele" látszólag készen a hétórás előadásra, habár köntös van még rajta és papucs. Este ő játssza Christine-t, míg Magyar Bálint Raoul marad. A hangbeállás rövid. Ismét a második felvonás nyitánya csendül fel, ám most csak az "újak" énekelnek be. Fonyó Barbara és Magyar Bálint kezdik az "Ennyit kérek én"-t. Egy magas, vékony és határozott kiállású, melegítőt viselő ember siet be a színpadra, kezet fog Magyar Bálinttal, majd minket észrevéve "Jó estét"-et mondd. Csak most tudatosul bennem, hogy Csengeri Attila lépett a színpadra, az esti Fantom, akinek úgy néz ki még sok dolga lesz a sminkben. Csupán pár másodpercet énekel, majd eltűnik, amilyen gyorsan feltűnt.

A kezdőkép, mielőtt legördülne a
függöny és megkezdődne a beengedés.

A díszletesek még ügyködnek az ajtón, a kellékesen újratöltik a poharakat, majd ismét ellenőrzést tartanak. A színpadi munkatársak gondosan felcsörlőzik a vászonháttereket, mindennek készen kell lennie az újrakezdésre. Fél hét előtt percekkel vagyunk, ismét záródik a függöny és kezdődik a beengedés. Újra kulisszajárás következik, a színpad kihal, mellette, mögötte, alatta és felette mintha mi sem történt volna: minden kisebb és nagyobb díszletelem ugyanúgy a helyén, pedig a két szememmel láttam őket a színpadon nem sokkal azelőtt. Van idő kipréselni néhány érdekes, vicces vagy épp megdöbbentő "titkot" a kedvenc színészeinkről. Hét órakor ismét minden elsötétül és kezdődik az esti Fantom. Az előbb említett díszletek ismét előkerülnek, majd vissza a helyükre, hiszen a Fantom-blokk még hétfőtől szerdáig tart, igaz "csak" egy-egy esti előadással.

Az esti előadáson a kijelző és Christine ajtaja is rendben vannak, csak Fonyó Barbara hangosítása problémás, csaknem az egész első felvonás alatt gerjed valamiért, hol kicsit, hol jobban. Carlottára nem egészen dől rá időben a vászon, de a magasban dolgozó díszletesek hamar orvosolják a problémát: egy tartókötél nem enged el, ráadásul pont középen, így a vászon két széle hullik csak lefelé, a közepe még az égben, majd pár másodperccel később a makacs középső tartó is elenged, így ismét kiküszöbölődött egy probléma.

A darabnak, és ennek a csodálatos délutánnak (és estének) a Madách jóformán minden zegzugában kétszer is járva, körülbelül háromnegyed tízkor vége. De az emlék és az élmény örökké megmarad!

Oscar (RaM Colosseum)

A történet mindenki számára ismerős, Oscar jön, és mindent felkavar a Barnier-házban. Azaz Oscar van, de nem jön, ugyanis már mindenki őt keresi. És hogy miképpen képes egy tulajdonképpen nem levő sofőr felkavarni az állóvizet, az nem is olyan rejtélyes, mint hinnénk.

A RaM-féle változat főképp azok számára lesz élvezhető, akik sem Louis de Funes, sem Sylvester Stallone főszereplésével nem látták már a történet ilyen-olyan feldolgozását, vagy ezekre egyáltalán nem emlékeznek, máskülönben sajnos az alakítások és a színészek (akik kitűnően dolgoznak, jól hozzák a szerepeiket, de a darabból kifolyólag még sincs lehetőségük az abszolút kibontakozásra, hiszen mind iskolapéldás típusokat játszanak) nem tesznek hozzá önmagában annyit, hogy csak az élményért ellátogassunk az Oscarra. Nekem kissé szájbarágós, groteszk és triviális volt, főleg a második felvonás első fele. 

Hogy mégis essen szó a darab gyengéinek tekintetében valóban nem felelős színészekről, személyes kedvencem a karakterében Józsa Imrén kívül a rövid időre betérő Kocsis Judit (Charlotte, az új szobalány) volt, akinek csodálatos hangja iránt a József Attila-beli Hallo Hallo házsártos és hamis énekhangú feleségének, Editnek megformálása óta valami belső vonzalmat érzek.

Nevessünk Oscarral a Barnier-házon, ha még nem ismerjük a történetet, vagy inkább keressünk más darabot, ha már igen.

Shakespeare Összes Rövidítve (SÖR) - A Madhouse Theatre Company Production

Júlia

Nos szeget szegezzünk szeggel; a cím azért messzemenőkig megtévesztő. A Shakespeare Összes Röviden valóban szabadelvűen értelmezi az időt, már ami a színdarabok hosszúságát illeti, de kétségkívül feledhetetlen produkciót varázsol a Magyar Nemzeti Színház Gobbi Hilda Stúdiószínpadára.

Adott három angol anyanyelvű színész; Mike Kelly, Matt Devere és Andrew Hefler (a Madhouse Theatre Company tagjai) Shakespeare összes színműve, és körülbelül két óra műsoridő. Érdekes játék lesz!

Amennyire korhűnek tűnnek a körülmények (csak férfi színészek, lényegében semmi díszlet), a darab olyannyira modern, slágerekkel és táncbetétekkel teli, nem feledve azokat a félelmetes pillanatokat, mikor a trió egyik tagja a közönség felé veszi az irányt, hogy valakit kiszemeljen magának... Noha a darabok bemutatása önkényes, hisz főképp a Rómeó és Júlia, az Othello, a Macbeth és az igazán hamleti időt átölelő Hamlet vannak a leginkább kiemelve. Valóban szó esik az angol dráma legnagyobbjának valamennyi alkotásáról, sőt még a szonettjeiről is! Ugyanakkor a srácok remekül szórakoznak a színpadon, az előadás gyakran kizökken és a jelen problémáival foglalkozik egy kicsit, néhol triviális eszközökkel szemléltetve a körülöttünk lezajló eseményeket, mégis a közönség cseppet sem bánja mindezt.

Oh Romeo, you snog by the book!

Érdekes, valóban különleges, friss és igényes előadást választ a néző, ha a SÖR-re megy, hiszen amellett, hogy minden porcikája fáj az igényes szórakoztatás kiváltotta folyamatos nevetéstől, tesztelheti is a tudását, hogy a másfél perce bezsúfolt "összes komédia" monológokban hány meg hány darab elemeire ismer rá, amelyet nem sokkal azután a királydrámák kapcsán végezhet el ismét. Kiemelten ajánlani fogom a darabot minden angolul jól tudó, és Shakespeare drámáit ismerő barátomnak, ugyanis valljuk be, mindkettő kelleni fog!

A kertész kutyája (Vígszínház)

Teodoro (Szőcs Artúr) és
Diana (Eszenyi Enikő)

Lope de Vega, Shakespeare spanyol kortársa, megannyi hasonlóságot mutat a méltán híres angol drámaíróval, mégis a reneszánsz homálya fedi színműveit, és egész életművét. Szokatlan, de telitalálat a színpadra állítani legtöbbet játszott művét, A kertész kutyáját, amely garantáltan felejthetetlen élményt nyújt a résztvevőknek. Az ezerfelé elágazó hol valós, hol színlelt érzelmeket megvalló szereplőkötegből mégis kitűnik Diana (Eszenyi Enikő), a szépséges és rideg megözvegyült grófnő, aki csak nagyon nehezen szánja rá magát, hogy segédkezzen egyik társalkodónője, Marcela (Tornyi Ildikó) és titkára, Teodoro (Szőcs Artúr) egybekelésében. De mint ahogy a kertész kutyájának legendájában áll, a kutya ha vérszemet kap, bár nem éhes, nem engedi, hogy más ehessen. Ez az ördögi szerep jut Eszenyi Enikőnek.

Bár senki sem feledhetetlen, Eszenyi Enikő játéka igazán magával ragadó. Szinte hihetetlen könnyedséggel formálja meg Dianát, a szeszélyes, ravasz, eszes és kellően titokzatos grófnőt, aki csak azért nem veti rá magát azonnal Teodoróra, mert annak nincsen grófi rangja. Mindemellett természetesen kellőképpen lefoglalja Maercelát, hogy ő se tehessen lépéseket. A díszletek is nagyszerűek, igazán hihető udvarrá alakul a Vígszínház nagyszínpada, kanapé, árkádok, erkély, sőt, még egy kád is van a színpadon, tele vízzel (Teodoro bánatára).

A Víg honlapján nemrég megjelent a hír, Tornyi Ildikó színésznő (itt: Marcela) gyermeket vár, ezért szép lassan átadja a szerepeit, s úgy néz ki, A kertész kutyája egy kis pihenőre megy, ugyanis a márciusi műsortervnek sem része, de ha valaki észben tartja, akkor azonnal ráugrik a lehetőségre, amit lesz még előadása, mert bár sok ilyet láthatott már, az biztos, hogy így még nem látta!

Makrancos Kata (Vígszínház)

Kata (Börcsök Enikő) és
Petruchio (Nagy Ervin)

Egy tragédia után egy komédia, eddig ez jellemzi Varró Dániel és a Vígszínház kooperációját. Az előző évadban a Varró által fordított és (részben) átírt  Rómeó és Júliát, a mai napon a Makrancos hölgyet mutatta be a Víg.

Egy ilyen nagy múltra, és számtalan feldolgozásra visszatekintő irodalmi műben az a legjobb, hogy értelmezése valóban önkényes. A Makrancos Kata mindaddig (túlzással élve) többé-kevésbé forgatókönyv szerinti előadás, míg el nem jön Kata nagy monológja, a végső monológ, amelyben kiderül, ebben a verzióban vajon behódol-e Petruchiónak, aki éjjel nappal kínozta, éheztette, ezzel megpróbálva betörni a zabolázhatatlan Minola-lányt, vagy Kata csupán színészkedett?

Nem véletlenül hangzik el számos híres Shakespeare-frázis, amely úgy vélem jól előkészíti a végkimenetelt. Rögtön az elején egy kis Ahogy tetszik, meg Hamlet-evokáció, de még III. Richárd lova is előkerül a valóban grandiózus és meghökkentő kezdetek után.

Hortensio (Fesztbeum Béla) és
Bianca (Réti Adrienn)

Börcsök Enikőtől kicsit féltem, nem hittem volna, hogy ilyen jó Katát játszik majd, ugyanakkor ahhoz hogy jó lehessen, az egész történetet egy kissé más közegbe is kellett helyezni. Nagy Ervin is Petruchio a javából, de annyi szent, valamennyi szereplőnek a színpadon volt dolga a szövegével. Kiemelném még a színlapról alakításukért (abszolút személyes okokból) Fesztbaum Bélát (Hortensio), Lukács Sándort (Gremio, és aki már oly sok Víg-darabban bizonyított) és Csőre Gábort (Kereskedő).

A díszlet is érdekes, nincsenek nagy változások, egyszerű, minimalista színpadkép jellemzi az előadást, mindezzel még jobban kihangsúlyozva a darab szereplőközpontiságát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne rengeteg kreatív megoldás, merthogy bőven akad, a Víg ismét egy nagyon végiggondolt letisztultságot adott a színpadképnek.

Noha a huszonegyedik században úgy érezem Kata lehetett volna jóval őrültebb (ha már a nyelvezet a maga igényessége mellett igencsak ehhez a századhoz idomult), és megjelenésének előkészítése sokkal rövidebb, összességében jó élmény volt a Makrancos Kata, talán egy kicsit jobb is mint a Rómeó és Júlia, de ez az összehasonlítás nem feltétlenül szerencsés. Én úgy vélem szövegileg Varró Dániel bebizonyította, hogy káromkodni lehet, néha van úgy, hogy kell is, de ezt is lehet igazán szellemesen és sokféleképpen csinálni. Ha már a Rómeó és Júliánál tartunk, szerintem a Makrancos Kata esetében az előadás sokkal kevésbé veszett el valóban triviális fázisokban (ha még emlékszünk a tragédiát Varróképpen lezáró hüvely-metaforára). Vizuálisan ugyanakkor van benne egy számomra megbocsáthatatlan jelenet, ezt majd talán egyszer megmagyarázza nekem valaki, talán tényleg van rá társadalmi igény...

És hogy Petruchio sikerrel jár-e, arra csak a Víg deszkáin derül fény, az előadás utolsó pár percében. Az angol irodalom bizonyos területein egészen hozzáértőnek nevezném magam, mert ugye valami csak ragad az anglisztikán, kiváltképp ha még érdeklődik is az ember, no de főleg ha egy napja vizsgázott Shakespeare-ből! Mindenesetre az én ismerőseim köréből nem sokan értettek egyet ezzel, de örülök neki, hogy Varró Dániel alátámasztotta Kata monológjának általam is favorizált interpretációját.

Vámpírok bálja (PS Produkció a Pesti Magyar Színházban)

Sarah (Andrádi Zsanett) és
Krolock (Egyházi Géza)

Önmagában minőséget ígérnek a körülmények: egy darab, amelynek szereplőit hosszú meghallgatások után válogatták ki, egy színháztól és társulattól független hatalmas, kosztümös, a modern igényeket teljes mértékben vizuálisan, hangilag és jelmezben kielégítő élmény, vendégségben a Pesti Magyar Színházban. Hát tulajdonképpen ez a Vámpírok bálja.

Annyi vámpíros sztori áraszt el minket, hogy már kikerülni is nehéz, mégis egyedülálló ez a musical, amely Roman Polanski 1967-es, azonos című filmjéből készült. Abronsius professzor és segédje, Alfred nagynehezen a hórengetegben megérkeznek Erdélybe, egy kisvárosi, sejtelmes fogadóba, nem messze Korolock gróf hírhedt várától, ahol a többi vámpírral együtt tanyázik. Alfred villámgyorsan beleszeret a fogadós fiatal és szemrevaló lányába, Sarah-ba, akit mindeközben Korolock is hívogat, el akarja csábítani őt a vámpírok báljára, melyet a kastélyában rendez meg. Nos igen, történetileg mindez végtelenül klasszikus: kialakult a szerelmi háromszög. Csakhogy a Vámpírok bálja nem áll meg ennyinél.

Abronsius professzor
(Jegercsik Csaba)

A fogadós családjától a kastélyban élő igen színes vámpírseregen át a lehengerlően játszó Abronsius professzorig (Jegercsik Csaba), a musical nem hagy lezáratlanul semmit: mindenkinek jut egy-két igazán fülbemászó dallam, amelyek összessége alkotja azt, ami a Vámpírok báljában a vámpírok ellenére nagyon izgalmas: a lehengerlő teljességérzetet. Mielőtt aranyba foglalnám a nevét, azért hozzá kell tennem, hogy számomra a történet vége kimondhatatlanul érthetetlen és túlságosan hirtelen érkezik a nemigen várt katarzis (ha az lenne), de ezt nem róhatjuk fel a musical hibájának. Valóban minden dal egyedülálló, és ha valaki nem szeretne legalább 6, legfeljebb 12 ezer forintot kifizetni a jegyére, az beszerezheti az előadás (szerencsére) minden dalát tartalmazó dupla CD-t is, megelőlegezem, hogy nagyon kellemes meglepetésben lesz része, még akkor is ha a vámpírok már a könyökén jönnek ki, persze feltéve hogy amúgy szereti a musicaleket. Ha kicsit is vacillál, tegye fel magának a kérdést végigüli-e majd mind a három és fél óráját(!), egy szünettel.

Ugyanakkor ne feledkezzünk meg róla, hogy az audió élmény a színpadinak alig negyede. A kosztümök, a világítás, az élő énekek egyszerűen felülmúlhatatlanok. Külön dicséret illeti a kreatív stábot, jó ötlet volt a színház egész épületében kicserélni az unalmas, "fehér" villanykörtéket többnyire sötétebb színekre, sőt, volt ahol egész csillárokat cserélt le a stáb, hogy a néző úgy érezze magát, mintha maga is meghívottja lenne a bálnak. Ezt erősíti még időnként a nézők molesztálása is; többnyire vámpírnak öltözött színészek által.

A musical sikerének számos titka van, én mindenféleképpen ide sorolnám, hogy megtekinteni kuriózum, színházi évadonként legfeljebb két blokkban játsszák, aki legközelebb meg szeretné tekinteni, annak 2012 szeptemberéig kell várnia, de jegyét már most megvásárolhatja.

Sztoriban ne várjunk extrát a Vámpírok báljától, nem is ezért dicsérik és ismerik el majdnem mindenhol. Egy jó, csupán tehetség alapján összeválogatott, felkészült csapat, nagyszerű díszletek, színpadhasználat, óriási éneklések és soha nem látott kosztümök: erre fizet be az, aki jegyet vesz a Vámpírok bálja valamelyik előadására. Hogy kinek mindez mit ér meg, döntse el maga, én egyszer mindenkinek bátran ajánlom megtekintésre!

Rómeó és Júlia (Budapesti Operettszínház)

Montague-né (Csengeri Ottília)

Csak mikor nemrégiben felfedeztem, hogy elhanyagoltam az Operettet, támadt fel bennem a vágy, hogy újra megnézzem a Rómeó és Júliát, amit még (előkerestem a jegyet, mert szorgosan őriztem) 2004. december 25-én, szombaton délután 3 órakor láttam először, és máig utoljára. Az pedig nem ma volt. Akkor még a CD jól ismert szereposztása volt jelen a színpadon is; Szinetár Dóra, Dolhai Attila és Bereczki Zoltán, illetve "a többiek", akik szerencsére máig a stáb tagjai, legfőképp Náray Erika (Dada), Csengeri Ottília (Montague-né) és Janza Kata (Capuletné). Ugyanakkor mázli kell egy ilyen szereposztás kifogásához, de ez most megtörtént. Ma este Vágó Zsuzsi (egyik új kedvencem az Abigélben, Rebeccában) játszotta Júlia, Kocsis Dénes Rómeó és Brasch Bence Mercutio szerepét.

No nem mintha a Rómeó és Júlia valamikor is a teljes feledés homályába merült volna, manapság rengeteg színház játssza, rengetegféleképpen (pl. Vígszínház), mégis úgy tűnik, valahogy a musical sikere helyezte ilyen nagyon előtérbe. Ezúttal nem a már így is jóformán mindenki által ismert musical bemutatására (hiszen többek között DVD-n is kiadták), hanem a régi-új megformálásra fókuszálnék.

Dada (Náray Erika) és a háttérben
Capuletné (Janza Kata)

Vágó Zsuzsi profi, nagyon illik rá Júlia szerepe, és összességében az "újak" is jól illettek a darabba, valóban nem ártott itt a vérfrissítés, ugyanakkor hálásak lehetünk a "nagyoknak", akik mégis elvitték a darabot. Kocsis Dénesnek és Brasch Bencének még rengeteget kell tanulniuk; a színészkedésükkel nincs baj, valóban tehetségesek. Énekelni is tudnak, csak a kettőt ügyesen, és tisztán kell majd kombinálni. Mindenesetre én bevallom, meglepődtem, nagyon jó úton haladnak.

Feltűnt, hogy Júlia alig szerepel a darabban, és ez (valamint sok más aspektus) az egész tragédiának egy különös értelmezését veti fel, amin érdemes elgondolkodni, és amire én még 2004-ben nem figyeltem oda. Bizonyos szempontokat elhagy, bizonyosokat az eredetinél sokkal jobban felerősít, és persze néhol erősebben dramatizál mint maga Shakespeare.

Kellemes, meglepő és jó élmény volt a Rómeó és Júlia, ami azért már nem a régi, de úton van egy újabb önmaga felé. Az estét kétségkívül Csengeri Ottília (jelmezben és sminkben vitathatatlanul) és Janza Kata Gyűlölet-duettje nyerte, de Náray Erika, Csuha Lajos és Vágó Zsuzsi hangjai is végtelenül kellettek a sikerhez. A közönség visszhangja alapján még jó darabig műsoron lesz.

Furcsa pár - furcsán (Madách Színház)

Reklámplakát

"Eddig úgy volt, hogy Gálvölgyi Oscar és Szervét Félix. De ma Gálvölgyi Félix és Szervét Oscar."

Valóban egyedülálló kísérlettel állt elő a Madách Színház, Neil Simon régi-új komédiájában a két főszereplő bizonyos estéken (mint a mai volt) szerepet cserél, így színesítve a Furcsa párt, vagyis párokat!

Nem éppen feledhető a többi színpadi alakítás sem, de most koncentráljunk inkább a furcsaságból fakadó szenzációra. A Furcsa párt még tavaly októberben láttam, és úgy érzem szerencsés a színház által meghatározott sorrendet követni. A darab nagyon jó volt, Gálvölgyi János hozta a lezser, nemtörődöm, laza és a teljesen mának élő ember karakterét, míg Szervét Tibor jól játszotta az éppen válófélbe csöppenő érzelmi roncsot. De már ekkor tudtuk, hogy láthatjuk a darabot furcsán is, és a dolog itt válik igazán izgalmassá.

A furcsa este volt az igazi. Valahogy a jobb, viccesebb és felszabadultabb, noha lehet, hogy ez egy jelentősen egyéni meglátás. Gálvölgyi, mint a váló fél, Szervét mint a jó barát, aki befogadja bajba jutott Félixet... no de mégis hová vezet mindez? Ugyanis az, hogy ismerjük a barátainkat, még nem jelenti azt, hogy egyik pillanatról a másikra képesek vagyunk együtt élni minden rigolyájukkal. Még valószínűbb, hogy egyenesen beleőrülünk! 

Hát akkor legyünk férfiak, gondolja Félix, és segítsünk a jó öreg Oscaron néhány nővel! De jó ötlet ez? Megéri mindez Oscar átkát? Egyáltalán, mi a fenéről is van itt már szó?!

Tovább ragozni nem érdemes, a szálakat csak a Madáchban bogozhatjuk ki. Aki szeretne egy igazán izgalmas és egyedi színpadi élményt átélni, az nézze meg a Furcsa párt, majd mindezt furcsán, de tudja: jelenetek, szövegek és helyzetek mit sem változnak benne, így kell hozzá némi kitartás is. Aki nem szeretne két estét végigülni, annak azt ajánlom, kezdje az egészet fejjel lefelé, furcsán, ha már Örkény fordította ezt a kellemes és a maga módján fordulatos vígjátékot. Most sajnálom igazán, hogy a harmadik verzió már nincs színpadon, melyet maga a szerző dolgozott át...

"Köszönjük lányok. Elmehetnek!"