2012. szeptember 30., vasárnap

Angyalok Amerikában (Nemzeti Színház)

 "Ne baszd el a csodát!"
Valódi Tony Kushner-estet láthat a közönség a Nemzeti Színházban: a darab első felvonásaként a Közeleg az ezredforduló, másodikként a Peresztrojka című, egyébként később írt, de az elsőhöz természetesen szorosan kapcsolódó önálló darab van terítéken. A remek humorú és nagyszerűen kivitelezett dráma kacagtat, ugyanakkor kíméletlenül rávilágít, kimond, feltételez és megkérdez. Egy figyelmeztetés: az előadás időtartama 3 óra 45 perc, egy szünettel.

Az első darab remekül reflektál a "jelenlegi" amerikai nemzet állapotára, ahogy azt Udvaros Dorottya szerepében megjegyzi, itt van ez az olvasztótégely, ahol még soha nem olvad össze semmi. Nagy ideák, nagy fogalmak ütköznek a félelmetes valósággal: széthullás, elválás, halálos betegségek, kapitalizmus, homoszexualitás és az egyéni érdekek mindenen keresztül húzása. Mi a bűnbánat, mikor késő mindent megbánni és meddig lehet valamit helyrehozni? 

Talán legelőször Andrei Şerban nagyszerű rendezése mellett Izsák Lili és Szlávik Judit díszleteit emelném ki. Azt már megszokhattuk, hogy a Nemzetiben a látvány sosem marad utolsó szempont, mégis pont ez kellett ennek a darabnak a sikeréhez is. Mint már megjegyeztem, az előadás rendkívül hosszú, és ha a jelenetek nem tudnák olyan gyorsan, egyik pillanatról a másikra követni egymást, akkor bizony nagy bajban lennénk. Nyolc színész játssza végig a hosszú estét, karaktereik rendkívülisége egyrészt köszönhető Tony Kushnernek, másrészt fantasztikus karaktermegformázásuknak. Kulka János alakítja Roy Cohn-t, aki pénzével kérkedve még saját betegségét is szeretné megválasztani az orvosnál, akármi mégsem kerülhet rá egy befolyásos ember kórlapjára. Stohl András aranyosan vacillál két, teljesen eltérő értékrendeket képviselő világ között, kicsit úgy érezzük, hogy a konzervativizmus és a jelen kor belső forradalmainak ellentétei feszülnek benne. Tenki Réka az este egyik legnagyszerűbbike, a gyógyszerfüggő feleség, akinek semmi dolga (talán ha dolgozna, sok mindenre választ kapna), de inkább csak otthon ücsörög. Úgy éreztem, hogy Az ember tragédiája után itt végre száz százalékosan megmutatta, (meg tudta mutatni) magát a közönségnek. László Zsolthoz hozzá kellett szoknom, szintén a Tragédia miatt kellett nagyon elrendeznem magamban, hogy most nem kimért és határozott Lucifer, hanem egy gyötrődő homoszexuális, aki nem tudja mit kezdjen az életével. Alföldi Róbert aggódik, és ezt remekül teszi, izgalmasan és igazán átélve, ugyanis egy halálos betegség első tüneteit véli felfedezni magán. Udvaros Dorottya csak úgy lubickol a szerepeiben, amit meg is tehet, fantasztikusakat szónokol, nevet, kacérkodik, eszményien játszik gondoskodót, szellemet vagy éppen angyalt. Szabó Kimmel Tamás mint egy szintén homoszexuális, kórházi ápoló van jelen a történetben, aki ráadásul afroamerikai is, a figurát ráöntötték. Végül, de még véletlenül sem utolsó sorban Söptei Andrea ápolónő-angyal próféta kombója fenomenális.

A jelenetek (mint mondtam) gyorsan követik egymást, viccesek és elgondolkodtatóak, a poénok sehol nem válnak lehasználttá (köszönjük!), s igazán vígjátékszerű jelenet talán nincs is, sokkal inkább egy-egy intelligensebb (néhol metaforikus) poén köré csoportosul egy jelenetbeli keret, amin a nagyérdemű el-elrötyög, néhol pedig még fogdossa is a hasát. Az este nyakig van káromkodással, de szerencsére úgy vettem észre, hogy a közönség nem csak a vulgáris szavakon kacagott fel, ami nagy áldás egy színházban, sok olyan tapasztalatom van, amikor csak eddig tud jutni a dolog. Az alappillér a jól ismert nietzschei gondolat: Isten meghalt, nem lehet, hogy ennyi gyötrelem és nyomor között életben maradt. Kushner úgy fogalmaz színművén keresztül, hogy mi, emberek kergettük őt ki a mennyekből. Innentől kezdve egy lehetőség maradt: új prófétát kell kijelölni...

Az Angyalok Amerikában megér egy látogatást. Nagyon hosszú, és a második felvonás vége felé már néhol azért lehet úgy érezni, hogy talán ez lesz a zárójelenet, s még mindig van tovább, az este által nyújtott élmény egészéért úgy gondolom az erre érdeklődők nem fognak bánkódni. Pörgős, vicces, érdekes és fájó: mindezeken az érzelmeken hullámzunk, míg új prófétát keresünk Amerikában, s mikor kiválasztottunk egyet talán ismét meglepődünk: hova jutott a világ, s kikből lesz ma próféta?!

2012. szeptember 29., szombat

Erkel Ferenc: Hunyadi László (Magyar Állami Operaház)

Nagyszerű, hogy a Magyar Állami Operaház úgy döntött, új, hatalmas reklámkampánnyal kísért bemutatójuk premierjét az interneten és a televízión keresztül is közvetítik. Erkel Hunyadi Lászlója grandiózus mű: az énekek és az énekesek nagyszerűek, a jelmezek szintúgy, s hogy magyar nyelvű darabról van szó, csak még büszkébbé teszi a nézőközönséget.

Szűcs Gábor rendezése modern is meg nem is: a jelmezek (Kárpáti Enikő) ugyanakkor sehogy sem kerülnek összhangba a legmodernebb díszletelemekkel (Libor Katalin). Nem tudnám megmondani melyik irány a rossz, de az biztos, hogy a jelmezekhez képest a díszletek bántóan össze nem illőek, vagy éppen pont fordítva. Mindemellett Kováts Gergely Csanád koreográfiái szerencsére a jól bevált arany középutat választják: nem túl semmilyen, nem túl sok, tökéletesen illik a zenéhez, az ő munkáján érzem azt, hogy talán a leginkább lebontott lenne, már ami az egyes szereplőket illeti. Valamennyi szereplő pontosan úgy és annyit mozog, amely még éppen segíti mondanivalójának befogadását, szerencsére sehol sem csúsznak el groteszk túlzásokká, márpedig erre végtelen számú lehetőség lett volna.

Miklósa Erika
A zene és az ének: hibátlan. Héja Domonkos vezényletével Erkel operája nemcsak megszólal, hanem mondhatni életre is kel. Az áriák világszínvonalú minősége iránt aggódóknak sem kell csalódniuk: pont a méltán híres palotás megszólalása előtt a Miklósa Erika (Gara Mária) áriáját követő tapsvihar csaknem egy teljes percre befagyasztja az előadást, a csodálatos hangú énekesnő minden joggal fogadhatja a neki járó tapsot. Fodor Beatrix (Szilágyi Erzsébet) szintén kiemelkedőt alakít: áriái a szívhez szólnak, fantasztikus adagolással párosítja soraihoz a benne feszülő érzelmeket. A további szereplők bőrébe bújó fiatalembereket és férfiakat sem kell félteni: világszínvonalon játszanak és énekelnek, ők Pataky P. Dániel (V. László), Szvétek László (Cillei Urlik), Fekete Attila (Hunyadi László), Kálmándi Mihály (Gara nádor), Ambrus Ákos (Szilágyi Mihály), Hábetler András (Rozgonyi), valamint e tábor tulajdonképpeni erősítője a csodás Schöck Atala (Hunyadi Mátyás) is.

A jelmezek vagy a díszlet kifogásolása mellett fontos hozzátennem, hogy véleményem szerint az összhatás mint maradandó élmény leírása is rendkívül fontos részét kell képezze egy beszámolónak. Természetesen leegyszerűsített válasz nincs, vagy ha éppenséggel lenne, nem lenne igazságos. Úgy gondolom, hogy megéri és mindenképpen érdemes is megnézni ezt a remek operát, melynek figyelemmel kísérése során csak úgy repül az idő, hiszen az áriák végtelenül megkapóak, magukhoz húzzák a befogadásukra igazán nyitott lelkeket. Kissé zavaró volt ugyan, hogy egy őszinte szerelemről szóló duett közben Miklósa Erika inkább nézett direkt a kamerába, mint a vele szemben álló szerelmesének szemébe, és az, hogy a súgó hangja néhol elképesztően hangosan hallatszott, csak kárára volt az operaremeknek, mégis úgy gondolom, hogy aki megteheti, annak mostanság tanácsos lenne ellátogatnia a Magyar Állami Operaházba, csak hagyja magát egy kicsit sebezhetővé válni, nyissa meg a szívét a színpadon állók és az előtte zenélők felé, nem fognak visszaélni a helyzetükkel!

2012. szeptember 21., péntek

Mary Poppins (Madách Színház)

(Az alábbi írás a darab mindhárom (2012. szeptember 21., 22. és 23.) bemutatóját részletezi)
 A csöppet sem szerény, varázslatra mindig kapható és szigorú nevelési nézeteket valló Mary Poppins a mai estétől végre (a bemutatót eredetileg még az előző évad végére tervezték) beröppent a Madách Színház deszkáira. A darab maga egy jól ismert tanmese, a csintalan gyermekek megtanulnak viselkedni (ráadásul belsőleg vezérelve), míg a munkájának élő apuka sok-sok szereplő segítségével fokozatosan felismeri a család összetartó erejének fontosságát. Végre egy előadás, amely nem csak bevételi okokból véste rá a szórólapokra: mesés szórakozás kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Nos kérem, talán először életünkben, végre hihetünk a reklámnak, azonban azt mindenképpen fontoljuk meg, hogy ifjabb ismerőseink Mary Poppins-kopmatibilisek-e (nem csak a jóság tekintetében), hiszen az este 3 órás, így csak olyasvalakivel érdemes megnéznünk, aki biztosan végig élvezi majd amit lát, de ha erre egy csöppet is fogékony, akkor a darab egy másodpercre sem hagyja majd feleszmélni.

Mahó Andrea
Szirtes Tamás, a teátrum igazgatója jegyzi megannyi sikermusical (köztük az Operaház Fantomja) és számos prózai darab rendezését is, s nem mindennapi teljesítmény a színház részéről, hogy mint erre már oly sok példa akadt (a Fantom mellett még ilyen a Spamalot is), a Mary Poppins rendezését is úgynevezett non-replika jogok alapján sikerült megszerezniük, ergo nem kell pontosan lemásolniuk az eredeti előadást. Így jöttek létre a látványelemek, melyek egytől egyik csodásan illeszkednek bele a mesébe: Rózsa István díszletei forognak, pörögnek, emelkednek, süllyednek sőt akár szét is csúsznak, de egytől egyik fantasztikusak, aprólékosan kidolgozottak és példásan alkalmazkodnak a nem egészen ilyen musicalek befogadására tervezett Madáchoz (mely halkan jegyzem meg szép lassan kenterbe veri az egész Operettszínházat, főleg ha ilyen darabokat, ilyen minőségben állít sorjában színpadra). Rományi Nóra jegyzi a jelmezeket, melyek közül természetesen kiemelkednek Mary forgó-pörgő, szinte önálló életet élő ruhakölteményei, de említésre méltóak még a házi személyzet, a gyermekek, valamint Berti jelmezei is. Tihanyi Ákos koreográfiáiról sem szabad megfeledkeznünk, a közönség viharos visszajelzései alapján bátran mondhatjuk, hogy a szóló (bár inkább szólóbb, mint tiszta szóló számok jelennek meg itt-ott a darab folyamán) és a táncos nagyjelenetek tekintetében is szuperfenofrenetikomaxikapitálisak.

Szente V., Mahó A. és Serbán A.
Szepteber 21-én este az első szereposztás mutatkozott be a nagyérdeműnek. Mahó Andrea Mary-figurája első látásra is olyan, mint ahogy ez a nagykönyvben meg van írva: bájos, szigorú, önzetlen mégis önző, s amit tőle már igazán megszokhattunk, sehol egy furcsa hang, sehol egy tévedés. Berti szerepében Szente Vajk ma este bebizonyította, hogy bátran játszatná akármelyik ifjú kollégáját is: szemmel láthatóan kimerülhetetlen elemmel működik, még a tapsrend alatt is végig ugrabugrál, őszintén (nem csak felszólításra) mosolyog, végig él a darabbal, valósággal lubickol a szerepében, bár néhol talán egy csöppet túlkap rajta, torzítva ezzel saját sokszínűségén. Szerednyei Béla (mint George Banks, a nemtörődöm materialista apuka) személyében az a legjobb, hogy az ember már azt várja mikor sikerül valami félre: profizmusa és több évtizedes musicalszerepekkel tarkított pályája nem ad okot megkérdőjelezni hitelességét, kimért, rideg figura, ennek ellenére egyedülállóan jól mutatja be karakterfejlődését, de mint mondtam, mit sem érne az egész a mögötte álló személy nélkül, ami akkor mutatkozik meg igazán, persze csakis pillanatokra, mikor feledékenységből nekidől egy olyan díszletelemnek, ami sajnos nem bírja el, és engedve súlyának továbbgurul a háta mögött. Ladinek Judit érdekes Winifred Banks, persze pozitív értelemben, annak ellenére hogy többé-kevésbé neki vannak a leghatározottabb elvei, sikerül úgy megformálnia karakterét, hogy nem válik unalmassá. Hajdu Virág és Berecz Uwe mutatkoztak be elsőnek Jane és Michael, a megregulázandó Banks-csemeték bőrében, színpadi mozgásuk és énekük természetes, Berecz Uwe még egy, a profiknak is kihívást jelentő színpadi malőrt (egy óriási feldöntéses perecelést) is csodálatosan kiküszöbölt, pillanatok alatt túllépett rajta, azonban éneke néhol sajnos érthetetlen. Sáfár Mónika óriási megérdemelt tapsot kapva egészen rendkívüli Andrew kisasszony, a "kanalas rém", Geroge Banks egykori dadája, kinek nevelési elvei azért pszichológiai szempontból erősen megkérdőjelezhetők, de groteszksége és eltúlzottsága miatt kitűnő megformálóra talált Sáfár Mónika személyében, valami egészen hasonlót kell nyújtania ugyanis, mint oly rég óta már a Fantom szintén groteszk Primadonnájaként. Mellettük Koltai János (bankigazgató), Baranyai Annamária (madaras asszony), Hűvösvölgyi Ildikó (Corry néni), Sánta László (egy a végletekig vicces és szerethető, de igen kétbalkezes Robertson Ay), valamint Dobos Judit (mint egy eszményi Brill néni) mutatkoztak be főbb szerepekben, mégis valahogy senki sem kevésbé fontos, mint a másik (Serbán Attila mint Néleusz szobra például végtelenül humoros), s ez az a nagy egységtudat, amit minden más mellett a Mary Poppins olyan szépen és finoman, de azért határozottan sulykolni próbál. Az első este tehát összességében igazán eszményi volt, ami a színpadon aktívan dolgozó színészeket illeti.

Polyák Lilla és Csonka András
Miután nagy nehezen sikerült bejutni a szeptember 22-ei, második premierre is (a helyünkön már ültek, s miután egy pillantást vetettem a két hölgy jegyére, sajnálattal kellett közöljem velük, hogy az pontosan az egy héttel későbbi előadásra szól, de ne bánkódjanak, most már legalább tudják hova kell majd ülni), már csak három óra kellett, hogy összességében ismét elégedett legyek. Polyák Lilla egy teljesen máshogyan szigorú Mary Poppins, természetéből fakadóan mielőtt megszólalna, már érezzük, hogy egyszerre szigorú és szerető, az meg már csak plusz, hogy úgy tűnik csodálatos a szopránja, ha ez ő is szeretné. Mintha egy porszemnyi hiba azonban csúszott volna be a karakter megformálását illetően: határozottságát néha egy kis hadarással igyekszik jobban érzékeltetni. Csonka András Bertije is teljesen más, bár nagyon frissen és átszellemülten mozog, szteppel és ugrándozik a színpadon, olyan nagyon ő nem tudott levenni a lábamról: noha profizmusa vitathatatlan, szerepének súlyához képest kissé szürke. Szervét Tibor a maga egyszerűségében mutatkozik nagyszerűnek, míg előző este Szerednyei Béla hosszú ívű karakterfejlődést, ő (s ez nem negatív kritika!) inkább egy rádöbbenéses pálfordulást mutatott be a színpadon. A feleségét alakító Koós Réka viszont olyan kitűnő, hogy szavakat alig lehetne találni rá: akárkivel énekel (legyen az akár Mary), kizárólag ő arat le minden babért, annak ellenére, hogy nem szándékosan teszi, tehetsége átüt és átragyog mindenkin. Bakosfalvi Antónia és Pál Dániel Máté (Jane és Michael Banks) együttese tiszta, érthető és meglepően profi, remek a jóság rögös útján vándorló csínytevők. Pándy Piroska (Andrew kisasszony) szintén telitalálat erre a nagyon groteszk, nagyon Primadonna-ízű szerepre, valósággal egymásért kiáltanak, bár még kicsit hadilábon áll a szerepéhez járó kellékek ösztönös használatával. Ma mutatkozott be a fent említettek mellett Lőte Attila (bankigazgató), Várady Viktória (Madaras asszony), a piciny szerepét drámaian felvillantó (a musicalnek nem mellesleg játékmestere) Bencze Ilona (Corry néni), a kevésbé vidékies humor-ízű Bajza Viktória (Brill néni), a szintén nagyon hálás, rekeszizom-megmozgató szerepben nagyszerűen játszó Németh Gábor (Robertson Ay), Kiss Ernő Zsolt (Néleusz), valamint a német származású befektetőként egy jelenetben remekelő Galbenisz Tomasz (Von Hussler) is.

Oroszlán Szonja és Sándor Dávid
A szeptember 23-ai, harmadik premiert illetően mégis ki hitte volna, hogy Oroszlán Szonja ennyire frenetikus Mary Poppins? Mint az sok ismerősöm megerősíthetné, nagyon bíztam benne, hogy eszményi Mary válik belőle, ugyanakkor az első este után Polyák Lillával együtt őt is nagyon féltettem, hiszen Mahó Andrea szoprán hangjait mindketten csak távolról irigyelhetik, de be kell vallani: kitettek magukért. Oroszlán Szonja karaktere nagyon izgalmas, egész karizmája hihetetlenül illik játékához, hangja irigylésre méltó. Talán Szonján látszott a leginkább (bár ehhez is képzeletbeli nagyítót kellett használni), hogy izgul, legbelül mindig nagyon reméli, hogy minden jól fog sikerülni, de olyan bájos és annyira elragadó teremtés Poppinsként, hogy tényleg semmi oka az aggodalomra, a váratlan helyzeteket is profizmussal kezeli. Ugyan Sándor Dávid nagyon vicces és nagyon szerető Berti, Szonja mellett tulajdonképpen esélye sincsen labdába rúgni. Dunai Tamás és Gallusz Nikolett kettőse a Banks család fejeiként nagyon jó választásnak bizonyult, ketten együtt az egész bemutatósorozat leghitelesebb párját alakították, míg Patai Anna példásan, precízen állt hely Jane Banks-ként, bár az elején még volt rajta valami furcsa modorosság, amit szerencsére sikeresen kint felejtett a színpadról mikor egyszer visszatért a takarásból. Bauer Gergő (mint Michael Banks, Jane öccse) nagyon mosolygós, nagyon vidám, szinte lehetetlen elhinni, hogy olyan csintalan kölyök lenne, hogy Mary szigorú nevelésére kelljen bízni. Énekhangja tiszta, beszéde nagyszerűen érthető. Détár Enikőt jó volt látni ismét, egy új szerepben (Madaras asszony) a Madách deszkáin, második jelenésekor azonban a tőle elvárt énekminőségtől jócskán alul teljesített. A három este után dicséret illet valamennyi Mary-t, valamennyi Bertit és mindenkit, aki a színpadon (legyen kórista, táncos) vagy a színfalak mögött (díszletező, öltöztető, kellékes, ügyelő, hangtechnikus) illetve alatt (a zenekar és a karmesterek) dolgoztak, hiszen e nagyszerűen összehangolt együttes működés nélkül nagy bajba kerülnének Mary szemkápráztató trükkjei és nagy-nagy repkedései.

Következtetésképpen úgy gondolom, hogy ha lehetőségem volna összeállítani egy ideális szereposztást, akkor én mindenképp ragaszkodnék valami hasonlóhoz: Mahó Andrea/Oroszlán Szonja, Szente Vajk, Szerednyei Béla, Koós Réka/Gallusz Nikolett/Ladinek Judit, Bakosfalvi Antónia, Pál Dániel Máté, Sáfár Mónika, Lőte Attila/Koltai János, Baranyai Annamária, Bencze Ilona/Hűvösvölgyi Ildikó, Dobos Judit, Barabás Kiss Zoltán, Sánta László, Serbán Attila és Galbenisz Tomasz. Fantasztikus, tényleg lélegzetelállító három este volt ez a Madáchban Mary Poppinsszal és világával egy igen hosszú, de nagyon látványos, egy leheletnyit azért tagadhatatlanul hatásvadász, de ténylegesen a gyermekeknek és a felnőtteknek is egyaránt minőségi szórakozást nyújtó, azért nem kitalálhatatlan tanmesében, bár lássuk be, talán nem is a történet a lényeg, inkább a jelenetek morális töltöttsége, tanítani vágyása. Mint annyi minden másban, ebben sem tévedett a Madách!

2012. szeptember 15., szombat

Scapin, a szemfényvesztő - Vidéki Színházak Fesztiválja (Csokonai Színház, Debrecen)

Scapin nemcsak szemfényvesztő, de igen megtévesztő is: a gyors, pörgő és groteszk humorú első felvonást egy elnyújtott, túljátszott, affektált és unalmas második felvonás, majd egy végtelenül kommersz, de a maga módon mégis kreatív zárás koronázza meg. Moliére csavaros, szereplőkben és szellemes jelenetekben gazdag darabja igen közel áll valamennyi jellemző embertípusához, akikkel a szerző oly sokat foglalkozott (A fösvény, Tartuffe, Képzelt beteg stb). Scapin jelleme jól, épületesen bontakozik ki, de egy idő után megszemélyesítője, Trill Zsolt (talán rendezői (Silviu Purcărete) utasításra) a maga kétségtelen tehetségébe fullad bele.

A történet szerint Scapin-t csak egy dolog érdekli: csavaros eszével úgy segíteni másokon, hogy a hasznon lehetőleg nála landoljon. Ahogy már mondtuk, Moliére védjegye még a váratlan fordulatoknak, a megkerült és elveszett szereplőknek és még több helyzetkomikumnak, melyre Leander (Mészáros Tibor) karaktere például kiválóan erősít rá jellemkomikumával. Az imént említett váratlan fordulatok azonban néha már fájdalmasak, túl sokszor jelenti be túl sok szereplő, hogy 'kérem, most micsoda váratlan fordulatot láttunk!', melytől pont ezek lényege, befogadhatóságuk egyszerűsége bomlik meg, így válva előre jól megrágott, majd aztán így a szánkba erőszakolt falatokká.

A már említett Trill Zsolt színészként végtelen tehetség (bár ez a Tótékban talán jobban kibontakozott), de mint az Argante (Varga József) és Géronte (Garay Nagy Tamás) vacsorajelenetéből kiderült, a két apát játszó színésznek is örülhetünk, a néma, s ezért üdítően szellemes vacsora számomra az este legmegkacagtatóbb jelenete volt. Itt szükséges még elismerni, hogy bizonyos motívumok (pl. kinél mikor és hol van valamilyen csomagolt élelmiszer), valamint a díszlet (Helmut Stürmer munkája, csakúgy mint a jelmezek és a világítás) rendkívül kreatív, jól kidolgozott és nagyon látványos.

Scapin figurájából annyi mindent lehetne tanulni, ha nem lenne ilyen rosszul modernné torzítva (bár érdekes elgondolkodni ennek miértjén is). Ha esetleg le tudná vetkőzni a második felvonásban erejét vett modorosságot ő maga, mint ahogy a többi szereplő (legfőképp talán Zerbinette (Orosz Melinda), az állítólagos cigány lány) is, valamint kissé kevésbé használnák túl például a botozásos jeleneteket, akkor a befejezéssel együtt igen szép keretet alkotó vígjáték lehengerlő élmény lehetne. Így azonban - sajnos - az összhatás, a jó felütés ellenére végletesen semleges marad.

2012. szeptember 14., péntek

Hajmeresztő - Vidéki Színházak Fesztiválja (Győri Nemzeti Színház)

A Hajmeresztő egy demokratikus elveken alapuló, fél-interaktív krimivígjáték, amely önmagában még a legamatőrebb nézőnél is kicsapná a biztosítékot logikátlanságával és bűnügyi szempontból bátran mondható oktondiságával, de a nagyszerű színészekkel, jó karakterekkel és nem utolsó sorban egy kreatív közönséggel együtt egy igazán feledhetetlen este érdemes programjává változik.

A kérdés: ki gyilkolta meg brutálisan a fodrászüzlet felett szüntelenül klimpírozó egykori zongorasztárt, Isabel Czerny-t, aki az idegösszeomlása utáni hosszú szünetet követően visszatérni készül a világ deszkáira, s gyakorlásai során sokkal inkább játszik a fodrászüzlet látogatóinak idegszálain, mint a zongora húrjain. A lehetséges gyilkosok: Tony Whitcomb, a "Hajmeresztő" fodrászszalon kétes szexuális orientáltságú tulajdonosa, Barbara Demarco, Tony alkalmazott fodrászsegédje, Mrs. Schubert, a rejtélyes szenátorné, aki ugyan dúsgazdag, másodállásban mégis bolti szarka, illetve Edward Lawrence, a régiségkereskedő. Mindenki kötődik valamennyire az áldozathoz: vannak, akik alatta dolgoznak, van, aki a férjén keresztül egy szenátori estről emlékszik rá, s a régiségkereskedő épp megvenni készül régi zongoráját. Ezen szálak kibogozásában segít nekünk Victor Rosetti, valamint kissé együgyű társa, Mike Thomas.

A segít nekünk tulajdonképpen a lehető legpontosabb kifejezés. A közönség nem sokáig marad tétlen nézője a sziporkázó vígjátéknak, amelyben a poénok csak úgy száguldanak, alig lehet őket megemésztve befogadni. Néhány unalmassá váló, de a krimikben kötelező összegző és kihallgató jeleneten túl már végre a miénk a terep! Segítjük, hátráltatjuk, no meg végtelen sok poénnal szórhatjuk meg az előadást, ahogy nekünk tetszik.

Bár Agatha Christie az első perctől az utolsóig hitetlenkedve mosolyogna az egészen, a furcsa interaktivitás izgalmas, nem várt és igazán meglepő befejezést szül. Győri Gabi díszletei rendkívüliek: a fodrászszalon díszítettsége és kidolgozottsága nagyfokú végiggondoltságra vall. Meg kell említenünk, hogy a kellékesek is kitettek magukért, hiszen nem könnyű olyankor állni a sarat, mikor a közönségnek joga van szabad bepillantást nyerni levelekbe, táskákba és körömolló-készletekbe.

Ugyan egyik színészre sem lehet panasz, Mihályi Orsolya (Barbara), Ungvári István (Lawrence) és Pingiczer Csaba (Mike Thomas) hármasán talán egy harmaddal felülemelkedik a nagyszerű nyomozó, Pupnik Károly (Rosetti), a rekeszizmokat nem kímélő Járai Máté (Whitcomb), s leginkább a szerepét legfrappánsabban hozó Agócs Judit (Mrs. Schubert). A színészeket dicséret illeti, hiszen az állandó szövegek és az interaktivitásból fakadó rögtönzések együtt teszik nagyszerűvé ezt az estét, melyben mind egyformán oroszlánrészt kell vállaljanak. Bízniuk kell egymásban, saját magukban és egy kicsit (Rosetti irányításán keresztül) a mindenkori közönségben is. Bizonyára mindenki megtalálja bennük azt, ami a leginkább tetszik nekik, és egészen biztosan azt is, ami egy idő után a túlhasználtság miatt (pl. a kérdést kapó személy felháborodik a gyanúsításon és szúrós szemekkel megfenyegeti a segítő nézőt) lapossá tesz pár, egyébként egy-kétszer vicces megmozdulást.

Nagyon örülök, hogy a Hajmeresztő felkerült a VSZF műsorprogramjába, mert fontos eleme annak, ami felé a modern színházi vígjátékjátszás (SÖR, GÖRCS, Kövek a zsebben, Beugró stb.) egyre inkább halad: vetkőzzük le a vígjátékokhoz túl szigorú korlátokat (pl. a pontos, kicentizett szövegkönyveket) és számítva egymásra, a közönségre, tegyük a színházat tágabbá, nyissunk a nézőtér felé és az este így legyen valóban minden egyes jelenlévő (a színpadon vagy a nézőtéren) számára feledhetetlen.

2012. szeptember 8., szombat

Jelenetek egy házasságból - Vidéki Színházak Fesztiválja (Pécsi Nemzeti Színház)

Darabont Mikold és Oberfrank Pál
A Jelenetek egy házasságból bátran mondhatóan a Vacsora négyesben című nagyszerű dráma másik oldala, pontosabban másik variációja. Két nagyszerű színésszel a színpadon ez a megközelítés a darabot magát illetően azonban csak halvány kísérlet marad, s bár máshogy, és egy egész kicsit másképp is szól teljesen ugyanarról, az elnyújtott, de mindig eleve biztos jelenetek, valamint az egészből áradó logikátlanság furcsa képet szül: vagy két ennyire végletes ember találkozott össze a világban, és ebben az esetben a példájukat szemlélve nekünk nagyon félünk kéne, vagy valahol, bizony Bergman nevének fényében kijelentve, a Jelenetek egy házasságból kissé hihetetlen, és emiatt tulajdonképpen átélhetetlen.

Nos igen, a jelenetek végkifejletei sajnos mindig eleve biztosak. Tudjuk, hogy akármilyen hosszú kálváriát is kell bejárnunk (pl. a második felvonás bő egy órája 3 jelenetet foglal magába), a végén úgyis az következik, amit a jelenet legeleje tematizál: papírok aláírása, visszatérés, változatlanság vagy elmozdulás. Ugyanakkor nem elhanyagolható, hogy a szereplők tele vannak először csupán figyelemfelkeltő, később viszont már kiváltképp szemet szúró, mondhatni idegesítővé váló paradoxonokkal. Az egyik pillanatban a hűtlen férj mindent magára vállal és őszintén kijelenti, hogy minden az ő hibája, majd két perccel később azt mondja, hogy a történések sem rajta, sem a feleségén nem kérhetők számon. Természetesen jogos lenne a kérdés, hogy egy veszekedés vagy egy indulatosabb beszélgetés közben miért ne lehetnénk tele csupa ellentétekkel, de sajnos Marianne (Darabont Mikold) és Johan (Oberfrank Pál) kínosan higgadt kezdeti beszélgetései már eleve kizárják ezt a lehetőséget. Legyünk azért igazságosak, a se veled se nélküled állapot ezáltal kiválóan előugrik a mondanivalók kosarából, csak sajnos olyan sokszor teszi, hogy a rejtettnek szánt üzenet ócskán körülírttá válik.

El kell ismerni, hogy a látszólag tökéletes házasságban élő, ám abból, s a gonosz materialista, külsőleg rájuk kényszerített életet élő pár együttese előtt érdekes húzás volt, egyfajta keretjátékként, bemutatni az éppen válni készülő családi barátokat (akik ezzel az egy jelenettel el is tűntek a színpadról), és az is érdekes, hogy válik pontosan ilyenné egy üres, de teljesnek látszó házasság. Györfi Anna és Széll Horváth Lajos csak percekig osztoztak a színpadon a fantasztikusan játszó, született színésztehetség, Darabont Mikold, és a szintén nagy átéléssel játszó, bár néha-néha a ló túloldalára átbillenő Oberfrank Pál személyével. Darabont Mikold sokszínűsége egyébként legkiválóbban gyors hangulatról hangulatra ingadozásban mutatkozik meg: egész este kiválóan alakította a belül teljesen rozoga lábon álló hangulatembert.

Szlávik István díszletei csodásan illettek az este hangulatához, hiszen modernségükkel, fehérségükkel és makulátlanságukkal pontosan tükrözték azt az elvárt konvenciót, amiből Marianne és Johan kitörni vágynak (vagy pont hogy kényszerülnek?). Az egész darabból azonban kimarad valami átélhetőség, érzékelhetőség, és alig hinném, hogy ez a színészek hibája, úgy gondolom, hogy a Kramer kontra Kramer szintű, egyébként színészileg minőségien megtámogatott filmadaptációk csapdájába estünk itt is: a történet íve túl hosszú, túl nagy változást kíván bemutatni ahhoz, hogy ez élőben, egy színpadon is olyan nagyszerűen működjön, mint egy egész estés filmen.