2012. november 29., csütörtök

Hamlet (Nemzeti Színház)

A sorozatos nagyszerű Nemzetis élmények után (Orfeusz alászáll, Vesztegzár a Grand Hotelben, Az ember tragédiája, Angyalok Amerikában) nagy várakozással ültem be az Alföldi Róbert rendezésében, Nádasdy Ádám új fordításában színpadra álmodott Hamletre. Annyit már tudtam az előadásról, hogy lényegi eleme a tér kizökkentése, és - gondolom - ezzel együtt a tragédia időtlenségének hangsúlyozása úgy, hogy a nézők a színpadon foglalnak helyet, míg az események a nézőtéren játszanak.

A Hamlet azért volt összességében kicsit veszett ügy, mert bár a színészek néha rettentően igyekeznek, az események még az első sortól is számtalan alkalommal nézőtérnyi távlatban játszódnak, és ha mikrofonos kihangosítás épp van is (ami tegyük hozzá nem általános jelenség), a szöveg jó része nem érthető, ezért rendkívül fárasztóvá lesz a három órás előadás. Van, amikor a néző egyenesen föladja, belesüpped abba a kényszeredett unalomba, hogy a következő jelenetet sem fogja hallani, és csupán saját elméjében lel vigaszra, hiszen ha ismeri a történetet (már pedig ezzel a legtöbben már csak így vagyunk), akkor azért nem esik annyira nehezére követni az eseményeket, az meg már az ő baja, ha szeretné érteni is és befogadni az új fordítást... 

Díszlet tehát nem nagyon van, a színház adja a darab keretét. Reméltem, hogy a nézőtér és a színpad megfordítása több funkciót és nagyobb hangsúlyt kap majd az este folyamán, de összességében én kicsit úgy éreztem, hogy csupán hatásvadásszá lett az élmény: nem igazán látom benne a jól működő funkciót, még ha a koncepció maga menthető is. Azért hozzá kell tenni, hogy voltak nagyon jó pillanatok, nekem kifejezetten tetszett a "vasfüggöny" leeresztése és az óriási szemeteszsákba bugyolált csillár halványan felderengő fénye a takarásból. 

Számtalan nagy név tűnik fel az előadásban, mégis sérültnek éreztem az összhangot. A színészi játékok jók, eléggé analitikusak, érezni minden mozzanatán, hogy a rendező és munkatársai komolyan elbeszélgettek a színészekkel a darab Nádasdy Ádám által megnyitott új dimenzióiról, mégis vannak inkább kiemelkedő karaktermegformálások. Szerencsére Hamlet, azaz Szabó Kimmel Tamás - bár már mondtam, hogy nem mindig hallható - számomra nagyszerűen hozta a modern bosszúállót, akinek leginkább bizonyosságra és tanácsra volna szüksége nagy kétkedésében, no meg esetenként egy jó adag határozottságra. Nagyon tetszettek nekem még Nagy Mari és László Zsolt, az egérfogó jelenet színészei, Söptei Andrea Hamlet édesanyjaként, valamint (talán leginkább) Radnay Csilla és az ő Opheliája. A sok jó lehetőség közé azonban logikailag összeegyeztethetetlen következetlenségek csúsztak: nem tudom mire vélni a dobhártyaszaggató, egyébként olyan rémesen hangosan teljes egészében funkciótlan puskaropogást, illetve az angol egyetem és a legalább Európát átfogó tágítás mellett Ophelia magyar népdalokat éneklő megőrülését.

Tehát úgy érzem, hogy értem a célt, látom az eszközöket, jól be tudtam fogadni a modernséget, aminek szerintem mindenféleképpen helye van az előadásban, mégsem érzem azt, hogy ez a sok besorolhatatlan érthetetlenség valami "kerek egészt" szülne. A cél (ha tetszik az este didaktikai háttere) helyénvaló, de a megvalósítás és a kivitelezés nem könnyítik meg vagy legalább kísérik méltón a jól megálmodott, alaposan kidolgozott és sok energiát felőrlő helycserés interpretáció befogadhatóságát.

2012. november 25., vasárnap

A púpos (RaM Colossseum)

Tegnap mutatta be a RaM Colosseum Másik Lehel és Vizeli Csaba új szerzeményét Bakó Gábor és az utóbbi szerző rendezésében. Bár a szereplőgárdát tehetséges énekesek erősítik (Lakóth Aladár, Csengeri Attila, Kuczmann Ágnes, Fésüs Nelly), akik megnyerő színpadi profizmussal énekelnek egyedül, a szinkronéneklés és a jelenetek rendkívül gyors egymásutánisága, a temérdek kellékbaki, valamint az időugrások gyenge érzékeltetése néhol teljesen élvezhetetlenné teszik a produkciót, ami nagy meglepetésemre egyébként egy óriási karaoke-show: sajnos sehol egy zenekar, egy karmester. Bevallom, így még musicalt sosem láttam.

A történet kissé csavaros, de legalább hihetően támaszkodik Lagardére lovag kalandos, romantikus, intrikával és érdekekkel átszőtt történetébe. A lovag mindent megtesz azért, hogy egykori barátjának leánya hozzájusson anyai örökségéhez: kész az életével fizetni, hogy a számító és aljas Philippe de Gonzague ne kaparinthassa meg jogtalanul az örökséget úgy, hogy az elveszett lány helyébe egy színésznőt bérel fel. Mint mondtuk, az énekekkel komolyabb problémák nincsenek, a szkenika is jó, a díszletek élvezhetőek, bár a tornyok sokat takarnak, az kicsit ugyanakkor nevetésre kényszerített, mikor az egyik főszereplő hölgy lamentje után maga cipelte ki a kellékeit, vagy mikor a csecsemőt kosárba fektetve kötélen leeresztik, majd jön a gonosz bácsi, csecsemő le a láb mellé és felette kardozgatunk össze-vissza. A fényekkel szerintem rengeteg probléma van, nincs rendes megvilágítás, gyakran tulajdonképpen sötétben énekelnek a főszereplők, valamint nem értem miért nem lehet jelenetre gombnyomással átállni, miért kell öt különböző reflektorálláson világítva végigmenni gyorsan, mielőtt beállnak a fények (persze ez már a helyszín problémája). Visszakapcsolódva a történethez, Makrai Pál és Barabás Kiss Zoltán, a pénzzel bármikor megvehető, kissé ügyefogyott, alkoholkedvelő bérencek szerepében valódi színt vittek az előadásba. Csengeri Attila állt helyt a legnagyobb természetességgel, az együtt éneklések során rajta éreztem leginkább, hogy valóban odafigyel a másikra, nem csak saját nagyszerűségén dolgozik, ami elengedhetetlen feltétel. Az ember már-már előkotorja a jegyét az első felvonás alatt, hogy bizonyosan A púposra ült-e be, de aztán a felvonás legutolsó percében végre sor kerül a púpos személyének láttatására is.

A történet csapongása mellett a zenét kizárólag azért nem tudom méltatni, mert ugyan önmagában kidolgozott, kellemes és a musicalekhez híven gyakran operál visszatérő dallamrendszerekkel, sajnos nem élő, ami számomra felfoghatatlan. A díszletcipelgetésről annyit, hogy meg kéne oldani a kellékek jobb elhelyezését, a második felvonás alatt talán nem az asztalon kéne behurcibálni a vívókardokat, mert bizony mikor szerencsétlen kellékesek leteszik a színpadra az asztalt, a kardok előszeretettel, jó nagy hanggal érkeznek le róluk a földre (és még el is gurulnak a rakoncátlanok). Ezen kívül a szinkronéneklésen is dolgozni kéne, valahogy mintha elmaradt volna az elegendő mennyiségű összeéneklés, ugyanis nemcsak a szavakat kellene pontosan együtt mondani és nem is kéne megvárni, míg valaki elkezdi a közös sort, aztán a másiknak gyorsan becsatlakozni (ez főleg a Makrai-Barabás Kiss páros problémája), de ha valahogy alapvetően kiejtésileg sincs egyben két szó (valaki igen nyílt é-vel énekel „szép”-et, valaki inkább „szőőőp”-et mond), akkor annak a kombinációja minden, csak nem kellemes. A kellékek rögzítése sem szerencsés, a poharak valami tépőzárral vannak a tálcára eszkábálva, amik természetesen akkor nem jönnek sehogy sem, mikor koccintatni kéne, és akkor lehet őket csodálatosan tépegetni, valamint akkor nem maradnak a helyükön, mikor valaki nagy táncmozdulatok közepette behozza őket a színpadra. Az már csak tanács, hogy ha a bálon táncolni kezdünk, akkor a pincérek inkább menjenek le a színpadról, mert nem volt nagy élmény, mikor a térülő-forduló bálozók lesodorták az összes poharat a pincér kezéből. Végül pedig, vagy egy ügyelő kéne, vagy ha van, akkor dolgoznia lenne tanácsos, nagyon rossz a jelenetek előtti mikroport-bekapcsolásnál olyanokat hallani a hangszórókból, hogy „most!? akkor most megyünk be?”

A púpos tehát egy kicsit eleve hátrányban indul technikai (élőzene) megtámogatásának hiánya miatt, azonban még a történetben elbújó apró követhetetlenségek (idő- és helyugrások) mellett is lenne esélye sokkal-sokkal jobbnak lenni. A „holnaptól új élet vár” átalakulása a végső „minden nap új élet vár” frázisba kicsit gyenge számomra, ugyanis ha már több mint tíz évet ölel fel a történet, ezt az következtetést azért nem esik nehezünkre levonni. Bevallom, én kicsit úgy éreztem, mintha egy próbafolyamat közben egyszer csak az idő húzott volna egy vonalat, ami a bemutató dátuma volt, amikor már ki kellett állni a színpadra, pedig lett volna még mit összeénekelni, összepróbálni és rutinosítani. Látszik, hogy rengeteg munka van benne, ami elismerésre méltó, de úgy néz ki, ennyi nem elég.

2012. november 24., szombat

Vénusz nercben (Pesti Színház)

A Pesti Színház tegnap mutatta be David Ives 2010-es drámáját a Junior Prima-Díjas Bata Éva és Telekes Péter főszereplésével. A kétszereplős egyfelvonásos (Vénusz nercben, Marton László rendezésében), Vanda és Thomas különös megismerkedésének történetét tárja elénk, melyben Vanda jócskán elkésve érkezik meg a szereplőválogatásra, ahol Thomas kétségbeesetten keresi a tökéletes Vandát új darabjának főszerepére, amit az osztrák Leopold von Dacher-Masoch erotikus regényé nyomán alkalmazott színpadra.

Vanda karakteréből az első pillanattól kedve sugárzik valami végtelen paradoxon, a sűrűn káromkodó, mégis elbűvölő, a XVIII. századi darabot bőrszerelésben eljátszani készülő nő végül ráveszi Thomas-t, hogy adjon neki egy esélyt. Játéka szöges ellentétben áll látszólagos valójával, mintha ledobná magáról minden földi tulajdonságát és újjászületne. Bata Éva rendkívül jó választás volt a szerepre, bár hozzá kell tennünk, hogy számos darabban megcsillantotta már tehetségét, mégis itt éreztem a leginkább önmagának.

Telekes Péter Thomas-áról nehéz eldönteni elsőre, hogy látensen perverz, teljesen kiegyensúlyozott vagy sokrétű pszichológiai gondokkal küzd. Egy biztos, mikor Vanda érzékeny ponton sebzi meg – azaz mindenféle megjegyzéseket tesz alakuló színművére – Thomas szép lassan belátja, hogy többre megy, ha meghallgatja a lány ötleteit, esetleg enged is nekik, s egy kis idő múlva már ő maga könyörög cselekvésért.

A Vénusz nercben két fiatal, a több mint rejtélyes lány és a megbabonázott férfi különös egymásra hatásának története. Lisztopád Krisztina díszletei és jelmezei varázslatosan kísérik végig őket e szimbolikától és erotikától fűtött darab próbáján, végtelen mennyiségű, sokszínű érzékiséget sugárzó, lágyan suhogó, felemelkedő és színpadiasan, légiesen lehulló anyagrengeteg között táncolva, elnyúlva és kibontakozva. Habár én sok jelenetnél azt éreztem, hogy ezt a darabot jobban el tudnám képzelni egy stúdiószínpadon, összességében jócskán felülmúlta az általam támasztott elvárásokat, érdekes volt látni, hogy a nevettető párbeszédek közben milyen mélységekben tud reflektálni két fiatal az irodalomra, hogyan épül fel egy színházi karakter, milyen módosítások esnek egy késznek ítélt színházi szövegen, stb. Azaz, miközben Thomas szembesül saját valójával, a közönség ugyanilyen leckét kap egyrészt például arról, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan, másrészt beavatódunk egy darab színpadra állításának folyamatába is. Szó van itt még a női egyenjogúságról, a szavak erejéről, az önmaguk rabságában élő emberekről, sőt a belénk nevelt illúziókról is. A végkifejleten bizony meglepődünk, annak ellenére, hogy a cím mindent elárul.

2012. november 10., szombat

Csokonai Lili - Tizenhét hattyúk (Vígszínház, Házi Színpad)

A Víg Házi Színpadának már évek óta fontos küldetése van, mondhatni szabályos egymásutánjában ad teret irodalmi remekek monodrámásított változatainak, mint amilyen A vörös oroszlán (Venczel Vera), A pestis (Hegedűs D. Géza), illetve tiszteletbeli tekintetben Fesztbaum Béla A léggömb elrepül című Kosztolányi-estje. Október 5-én, az évad első bemutatójaként ehhez a neves sorhoz csatlakozott Esterházy Péter kortárs regénye, melyet nem is ő, hanem a benne élő Csokonai Lili írt életéről, Tizenhét hattyúk címmel. A regény az írót, a színpadi adaptáció Falussy Lillát, a Lilit játszó Majsai-Nyilas Tündét és a rendezőt, Sopsits Árpádot dicséri.

Ahogy az rögtön a nagyszerűen megtervezett reklámplakátról is kitűnik, Csokonai Lili őszintén, nyíltan, be nem forrt testi-lelki sebekkel gurul elénk tolószékén, hogy tizenhét képben elmesélje saját történetét. Egy történetet, melyet a szerelemre és a szeretetre vágyás fűt, s melyben oly sokan kihasználják és megalázzák. Bár fűti a szenvedély, úgy tűnik nincs benne elég erő, hogy irányítani tudja saját sorsát. Mint a regény, az előadás egyik nagyszerűsége (és bizonyára nehézsége Majsai-Nyilas Tünde számára) a tizenhét: tizenhét kép, tizenhét hattyú, és a nyelvezet, melyet a tizenhetedik századból, Pázmány világából kölcsönöz az író, hogy azon narráljon egy végtelenül modern (az 1980-as években játszódó) történetet. Kiss Viktória egy cikkében találóan és tömören ezt írja: "a nyelvi jel a barokk korra utal, a nyelvi jelentés pedig a huszadik századra."

Sopsits Árpád rendezése igen friss, a minimalistának kinéző díszletek között (Füzér Anni, Krisztiáni István, Sopsits Árpád) nagyszerű dramaturgiával (Falussy Lilla) jóval túlmutat önmagán: két kép a falon, rádió, rácsozott, szűk ablakok, italos üveg, angyalszárnyakkal körülvett vécécsésze, magasból lelógó vécépapír, parókák, körömlakk, rúzs és Csokonai Lili, barnásszürkés unalmában. Majsai-Nyilas Tündének egyrészt minden elismerésem már a szerep elvállalásáért is, hiszen igazán nehéz nyelvezetű szöveget kell tökéletes pontossággal követnie, mindenféle végszó vagy segítség nélkül. Amennyiben egy-két betűt felcserélne, nem jó sorrendben mondaná a szavakat, máshogy archaizálna, máris sorra veszne el az eredetiség és a visszatérő motívumok sokasága. Ő mégis minden kétséget kizáróan eszményien áll helyt,  másrészt a színlapról olvashatóan is aktív szerepet vállalt az adaptációban, ezzel is azt sugallva, hogy igen sokat elmélkedett Lili karakterén, ami valahogy átsugárzik belőle ahogy kiáll elénk, felemeli  tekintetét és átadja nekünk új önmagát.

Annak ellenére, hogy Lili világa a tizenhetedik század esztétikáját kívánja sugallni, végtelenül naturalisztikus és szókimondó, mellyel egyfajta befogadói paradoxont teremt, ugyanakkor az eleinte furcsa nyelvhasználathoz arányosan és kellemesen szoktatja hozzá a közönséget. A Tizenhét hattyúk egy kissé epizodikus, sok kérdőjelet nyitva hagyó, de a maga nyíltságával és Majsai-Nyilas Tünde át- és beleélő játékával mély érzelmi tapasztalásokat ígérő  vérbeli színmű az élmezőnyből.

2012. november 8., csütörtök

Orfeusz alászáll (Nemzeti Színház)

A színlapon ezt olvashatjuk: "Tennessee Williams amerikai drámaíró műve a Vágy villamosa mellett talán az egyik legnagyobb drámája. Több film és tévéjáték készült belőle az angolszász nyelvterületeken. A korrupt és velejéig romlott kisváros gyűlölködve figyeli a középkorú asszony szerelemre és szabadságra törő életét." Így igaz.

A Magyar Nemzeti Színház "új" vonala Alföldi Róbert igazgatása alatt egészen úttörő, merészen kísérletező. Nagyszerű darabok kerülnek végtelenül tehetséges rendezők által abszolút modern környezetbe, modern technikai felszereltséggel megtámogatva. Az Orefusz alászáll a nagyszínpad alatt, a Gobbi Hilda stúdiószínpadon kezdi meg lassú, fájdalmas de szinte szavakba önthetetlenül eszményi beszivárgását annak az alig párszáz nézőnek a szívébe, akik egy perce sem tudják levenni szemüket a nagybeteg Jabe Torrance (Bodrogi Gyula) üzletéről, melyet két oldalról vesznek körbe. Az üzletet Torrance felesége, Lady (Udvaros Dorottya) tartja fenn, régi vágya, hogy sikeresen újraindítsa a cukrászdát, mely hasonlít egykori, csodás kertjére, ahol sokat időzött fiatalkorában. Mikor a legnagyobb a szükség a lelki támogatásra, akkor fújja felé a sors Val Xaviert (Szabó Kimmel Tamás), a harmincéves fiatalembert, hogy segítsen neki talpon maradni a kísértések (Söptei Andrea), a pletykák (Nagy Mari, Murányi Tünde), a félelem (Gergye Krisztián), a múlt (Terhes Sándor), a jelen (Nagy Mari, Szarvas József) és a tematizált jövő (Molnár Piroska, Bodrogi Gyula) össztüzében.

Tennesse Williams és a remek dramaturgia (Vörös Róbert), valamint a nagyszerűen végiggondolt, térülő-forduló díszletek, árulkodó jelmezek (Antal Csaba), mozgás (Gergye Krisztián) és az egészet összefűtő rendezés (Sopsits Árpád) emberfeletti élettel töltik fel a hősöket. Udvaros Dorottya és Szabó Kimmel Tamás kettőse olyan eredeti és olyan hibátlan választás, hogy az érzelmi csúcspontokban epizodikus színmű pattanásig feszíti a befogadó nézők idegeit, szinte kényelmetlenül megkövetelve a maximális koncentráció fenntartását. Ezért is találó, hogy az események "két adag nézősokaság" között, a középen található színpadon játszódnak. Nagy Mari karaktere (a serif feleségét, Vee Talbotot játssza) üvöltően szimbolikus, szimbolikusabb mint az összes többi karakter: reflektálást serkentő helyzetekbe hozza a szereplőket különleges festményeivel, melyet állítólagos látomásai után fest meg.

Aki ismeri a Vágy villamosát, vagy a viszonylag hozzánk közeli nagy amerikai drámákat, vagy aki csak eléggé figyelmes és jól megfigyeli a színészek átélő játékát, bizony könnyen kitalálja honnan hova jut majd el a történet. A színmű befogadása nem könnyű, végtelenül embert próbáló, fel kell venni a ritmusát ahhoz, hogy képesek legyünk együtt evezni a jelenetekkel és ne süllyedjünk el percek alatt. Aki hajlandó, annak élete egyik estéjét jelentheti az Orfeusz alászáll, melyben az árva Orfeuszfigura végzetét keresve keveri fel a mélyben összegyűlt lepedéket és kényszeríti megértésre a városka valamennyi lakosát. Küldetésének, üzenetének sikere ugyanakkor nagy mértékben rajtunk is áll vagy bukik.

2012. november 4., vasárnap

Magdaléna Rúzsa - Rúzsa Magdi koncertje (Pesti Színház)

Rúzsa Magdi - ígérethez híven - új oldaláról mutatkozik be a Pesti Színházban. A pörgős, eddigi két stúdiólemezén hallható rockos, tempós slágerek mellett a Megasztár egykori felfedezettje megmutatja, hogy valójában sokkal összetettebb személyiség mint amilyennek ezek a lemezek mutatják. Saját koncertestjén számos nagy slágert (főleg balladákat) énekel eddigi élete történetének epizodikus felelevenítése mellett magyarul, angolul, szerbül, spanyolul vagy éppen franciául. A narrációt mellőző, éppen ezért valahol egy kissé kontextus nélküli formában ragadó CD, melyen az este legtöbb, de koránt sem összes dala meghallgatható, egyrészről jó kedvcsináló, másrészről nagyszerű eszköze a csupa jó emlék felelevenítésének.

A Magdit kísérő zenekar átélő játékának méltatása és elismerése mellett érdemes kiemelnünk a szimbolikus kellékek helyénvaló használatát is, még ha néhol kissé idegesítően lógnak is be a képbe. Egy koncert valahol olyan személyes élmény, amelyről egyrészt nem lehet eleget, éppen ezért nem is érdemes nagyon hosszan írni: mindenkinek más megélt élmény. De ami biztos, hogy Magdi igazán egyedi, szinte mindenre képes hangja elvarázsolja és magával ragadja a közönséget. A sok-sok elhangzott szerzemény között személyes kedvenceim a Voyage voyage, a Beteg a világ, a Je ne veux pas travailler, a La vie en rose, a Je ne regrette rien és a Time After Time voltak.

Talán egyszer-kétszer kicsit halk volt az ének és hangos a zenekar, de komolyabb hiba nem csúszik a profi előadásba. Magdi átvezető szövegei természetesen gondosan előkészítettek, ő maga mégis meglepő tehetséggel mutatja be monológjait, melyek természetesen és érhetően néhol egy csöppet érzelmileg túlfűszerezettek. Ez az ízig-vérig önálló est valóban mindenkinek megér egy, ha nem több látogatást, mert ha valaki igazán tud énekelni, előadni és színészi készségekkel "művésznek lenni", akkor az Rúzsa Magdi, pontosabban Magdaléna Rúzsa, és az ő vagány eredetisége.

2012. november 3., szombat

My Fair Lady (Pesti Magyar Színház)

Három új beállóval kezdte meg az évadban a Pesti Magyar Színház az 1994 óta folyamatosan, nagy sikerrel játszott musical-klasszikus, a My Fair Lady előadásait. Pearcené szerepében Benkő Nóra, Harryében Szűcs Sándor, míg Pickering ezredesében Rancsó Dezső mutatkozott be, de milyen is pontosan a 2012-es összhatás?

A Pesti Magyar Színház új produkciói nálam sajnos nemigen találtak pozitív visszajelzésre, de a mai este ismét olyan feledhetetlen volt, mint valamennyi még a 2009/2010-es évadban. Amilyen közismert Shaw drámájának története (Henry Higgins, a fonetikus, fogadást köt Pickering ezredessel, hogy beszédjének és viselkedésének javításával rövid úton úri hölgyet farag az erős tájszólással beszélő Eliza Doolittle-ből, aki önmaga és iszákos apja fenntartása végett virágot árul a piacon), annál nehezebb musicalként előadni, ráadásul magyarul. Míg az angol nyelvben kényelmesen válogathatunk a dialektusok között (ahogy Henry Higgins megjegyzi, mondj egy mondatot és megmondom honnan jöttél), ezt a magyar nyelvben igen nehezen tudjuk érzékeltetni, éppen ezért örültem olyan nagyon, hogy a rendezés nagyszerű Elizát álmodott a színpadra, Auksz Éva pedig meg is teremtette ezt a nagyszerűséget, melyben nagy segítségükre volt Tordai Hajnal, a musical jelmeztervezője. Amennyire a dialektus teszi Elizát, legalább annyira ruha, melyek személyiségével lesznek egyre világosabbak, egyre díszítettebbek.

Musicalről lévén szó, a lényeg mindig az összhatás, az pedig meglepően jó. Ami fontos, az nagyon működik: a darab él, elvarázsol, folyamatosan nevettet, éberen tart, s mindezek mögött nagyon komoly kérdéseket vet fel az emberi kapcsolatokról, sőt bizonyos pedagógiai módszerekről is. Az este során nagy leckét kapunk arról, hogy milyen mértékben áldozható föl a lélek és a személyiség a nevelés oltárán. Auksz Éva (Eliza Doolittle) mellé kiváló határozott és elszánt nevelő Tóth Sándor (Henry Higgins), valamint végtelen természetességgel illeszkedett be melléjük a mai estével Rancsó Dezső Pickeringje. Benkő Nóra annak ellenére, hogy nem olyan Pearcené, mint amilyennek a Shaw-dráma olvasásakor elképzeltem (egyszerűen túl fiatalnak érzem a szerephez), alapvetően dicséretesen áll helyt, játéka karakteréhez illően elnagyolt és modoros. Fillár István nagyon szimpatikus Alfred P. Doolittle, Eliza apjának szerepében, míg Jegercsik Csaba (Freddy) lenne a hab a tortán: a második felvonás elején alkalma nyílik megmutatni, hogy milyen nagyon tud ő énekelni!

A mesés összhatást nyújtó főszereplők és a gondosan megválasztott ruhaköltemények mellett fontos elismerni Kemény Árpád díszleteit, bár az előadás nem vált folyton folyvást díszletet, de a benne felvonultatott helyszínek (pl. a piac, Higgins lakása, az utca, Mrs. Higgins kertje, lóversenypálya), azok igen részletesen berendezettek, az olyan apróságok külön tetszettek, mint a növények a kertben, vagy (bár ez a kellékek sorát gazdagítja) a messzelátók a lóversenypályán. Végül, de inkább első mintsem utolsó sorban, Ungvári Tamás (dialógok) és G. Dénes György (versek) fordítói munkáját kell feltétlenül megemlíteni, hiszen nagyon izgalmas kihívásokat oldottak meg valóban kreatívan a dialektusokkal operáló eredeti átültetésekor, de ami a legjobb, hogy a magyar változatban is megmaradtak a poénok és a csodálatos kétértelműségek (pl. - Mit keresett itt az apám? - Öt fontot.).

Az elejétől a végéig csupa szórakozást nyújt a My Fair Lady, a musical, melyre mindenkink jegyet kell váltania egyszer az életben, nem csak a híre miatt. Míg bizonyára lesznek nézők, akik megelégszenek a nevetéssel, a legjobb, hogy a darab egy sor egyéb kérdést is tárgyal a felszíne alatt, melyet ha megkapargatunk, akkor variációkat és véleményeket vélhetünk felfedezni a feminizmustól a pedagógiai módszereken át a kapcsolatok fenntarthatóságáig. Az már nem a magyar produkció megvalósítóinak a hibája, hogy Shaw eredetijének befejezésével az alkotók csúnyán elbántak, ami számomra sokáig marad meg nem emésztett falat...