 |
| Kata (Börcsök Enikő) és Petruchio (Nagy Ervin) |
Egy tragédia után egy komédia, eddig ez jellemzi Varró Dániel és a Vígszínház kooperációját. Az előző évadban a Varró által fordított és (részben) átírt Rómeó és Júliát, a mai napon a Makrancos hölgyet mutatta be a Víg.
Egy ilyen nagy múltra, és számtalan feldolgozásra visszatekintő irodalmi műben az a legjobb, hogy értelmezése valóban önkényes. A Makrancos Kata mindaddig (túlzással élve) többé-kevésbé forgatókönyv szerinti előadás, míg el nem jön Kata nagy monológja, a végső monológ, amelyben kiderül, ebben a verzióban vajon behódol-e Petruchiónak, aki éjjel nappal kínozta, éheztette, ezzel megpróbálva betörni a zabolázhatatlan Minola-lányt, vagy Kata csupán színészkedett?
Nem véletlenül hangzik el számos híres Shakespeare-frázis, amely úgy vélem jól előkészíti a végkimenetelt. Rögtön az elején egy kis Ahogy tetszik, meg Hamlet-evokáció, de még III. Richárd lova is előkerül a valóban grandiózus és meghökkentő kezdetek után.
Börcsök Enikőtől kicsit féltem, nem hittem volna, hogy ilyen jó Katát játszik majd, ugyanakkor ahhoz hogy jó lehessen, az egész történetet egy kissé más közegbe is kellett helyezni. Nagy Ervin is Petruchio a javából, de annyi szent, valamennyi szereplőnek a színpadon volt dolga a szövegével. Kiemelném még a színlapról alakításukért (abszolút személyes okokból) Fesztbaum Bélát (Hortensio), Lukács Sándort (Gremio, és aki már oly sok Víg-darabban bizonyított) és Csőre Gábort (Kereskedő).
A díszlet is érdekes, nincsenek nagy változások, egyszerű, minimalista színpadkép jellemzi az előadást, mindezzel még jobban kihangsúlyozva a darab szereplőközpontiságát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne rengeteg kreatív megoldás, merthogy bőven akad, a Víg ismét egy nagyon végiggondolt letisztultságot adott a színpadképnek.
Noha a huszonegyedik században úgy érezem Kata lehetett volna jóval őrültebb (ha már a nyelvezet a maga igényessége mellett igencsak ehhez a századhoz idomult), és megjelenésének előkészítése sokkal rövidebb, összességében jó élmény volt a Makrancos Kata, talán egy kicsit jobb is mint a Rómeó és Júlia, de ez az összehasonlítás nem feltétlenül szerencsés. Én úgy vélem szövegileg Varró Dániel bebizonyította, hogy káromkodni lehet, néha van úgy, hogy kell is, de ezt is lehet igazán szellemesen és sokféleképpen csinálni. Ha már a Rómeó és Júliánál tartunk, szerintem a Makrancos Kata esetében az előadás sokkal kevésbé veszett el valóban triviális fázisokban (ha még emlékszünk a tragédiát Varróképpen lezáró hüvely-metaforára). Vizuálisan ugyanakkor van benne egy számomra megbocsáthatatlan jelenet, ezt majd talán egyszer megmagyarázza nekem valaki, talán tényleg van rá társadalmi igény...
És hogy Petruchio sikerrel jár-e, arra csak a Víg deszkáin derül fény, az előadás utolsó pár percében. Az angol irodalom bizonyos területein egészen hozzáértőnek nevezném magam, mert ugye valami csak ragad az anglisztikán, kiváltképp ha még érdeklődik is az ember, no de főleg ha egy napja vizsgázott Shakespeare-ből! Mindenesetre az én ismerőseim köréből nem sokan értettek egyet ezzel, de örülök neki, hogy Varró Dániel alátámasztotta Kata monológjának általam is favorizált interpretációját.
Egy ilyen nagy múltra, és számtalan feldolgozásra visszatekintő irodalmi műben az a legjobb, hogy értelmezése valóban önkényes. A Makrancos Kata mindaddig (túlzással élve) többé-kevésbé forgatókönyv szerinti előadás, míg el nem jön Kata nagy monológja, a végső monológ, amelyben kiderül, ebben a verzióban vajon behódol-e Petruchiónak, aki éjjel nappal kínozta, éheztette, ezzel megpróbálva betörni a zabolázhatatlan Minola-lányt, vagy Kata csupán színészkedett?
Nem véletlenül hangzik el számos híres Shakespeare-frázis, amely úgy vélem jól előkészíti a végkimenetelt. Rögtön az elején egy kis Ahogy tetszik, meg Hamlet-evokáció, de még III. Richárd lova is előkerül a valóban grandiózus és meghökkentő kezdetek után.
 |
| Hortensio (Fesztbeum Béla) és Bianca (Réti Adrienn) |
A díszlet is érdekes, nincsenek nagy változások, egyszerű, minimalista színpadkép jellemzi az előadást, mindezzel még jobban kihangsúlyozva a darab szereplőközpontiságát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne rengeteg kreatív megoldás, merthogy bőven akad, a Víg ismét egy nagyon végiggondolt letisztultságot adott a színpadképnek.
Noha a huszonegyedik században úgy érezem Kata lehetett volna jóval őrültebb (ha már a nyelvezet a maga igényessége mellett igencsak ehhez a századhoz idomult), és megjelenésének előkészítése sokkal rövidebb, összességében jó élmény volt a Makrancos Kata, talán egy kicsit jobb is mint a Rómeó és Júlia, de ez az összehasonlítás nem feltétlenül szerencsés. Én úgy vélem szövegileg Varró Dániel bebizonyította, hogy káromkodni lehet, néha van úgy, hogy kell is, de ezt is lehet igazán szellemesen és sokféleképpen csinálni. Ha már a Rómeó és Júliánál tartunk, szerintem a Makrancos Kata esetében az előadás sokkal kevésbé veszett el valóban triviális fázisokban (ha még emlékszünk a tragédiát Varróképpen lezáró hüvely-metaforára). Vizuálisan ugyanakkor van benne egy számomra megbocsáthatatlan jelenet, ezt majd talán egyszer megmagyarázza nekem valaki, talán tényleg van rá társadalmi igény...
És hogy Petruchio sikerrel jár-e, arra csak a Víg deszkáin derül fény, az előadás utolsó pár percében. Az angol irodalom bizonyos területein egészen hozzáértőnek nevezném magam, mert ugye valami csak ragad az anglisztikán, kiváltképp ha még érdeklődik is az ember, no de főleg ha egy napja vizsgázott Shakespeare-ből! Mindenesetre az én ismerőseim köréből nem sokan értettek egyet ezzel, de örülök neki, hogy Varró Dániel alátámasztotta Kata monológjának általam is favorizált interpretációját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Csak moderálás után kerül megjelenítésre!