2014. január 21., kedd

Téli utazás (Vígszínház, Házi Színpad)

Börcsök Enikő, Fehér Balázs Benő
Elfriede Jelinek osztrák írónő rangos díjakkal kitüntetett darabja nem könnyen emészthető színházi estét kínál. Ebben a személyes vallomásban az időről, a térről és korunk egészen különleges viszonyrendszeréről mondhatni nem nagyon történik semmi. Vannak szereplőink, kiváló szereplőink, de nincsenek karakterek, nincsenek viszonyok sem. De nem is kellenek.

,, Az ember egy levélre vár, reszket. Egy egyszerű kis csengésre vár,
 megváltoztatja a csengőhangot. Megint semmi."

Zsótér Sándor házi színpadi rendezésében expliciten érzékelteti, hogy minden, ami történik az abszolút jelenkori. Benedek Mari jelmezei mondhatni extravagánsak, óriási szoknyák és tűsarkú cipők, melyek mind színükben mind "testhőtartó képességükben" teljesen pofon csapják a darab címének elolvasásakor felállított képzelgéseinket. Ambrus Mária díszlete, az idilli télies házikó tehát mindaddig félrevezető, míg meg nem jelennek a színészek.

,,A háló az szakadatlan. Dobálja a labdákat mint az agyaggalamb röptető, az ember 
megpróbálja elkapni... A lehető legtöbbet elkapja, kipróbálja... 
De a mama már nincs meg."

Veczel Vera
Börcsök Enikőé a legnagyobb szerep. Van benne humor, kesergés és panaszkodás, minden, ami egy mai ember elengedhetetlen tartozéka, ha boldogulni akar az egyre individualizálódó, de bizonyos pontokon abszolút összeolvadó világban. Szó esik hát a nőkről, mint árucikkek, a hírekről és a médiáról, az internetes társkeresésről, a betegségek elfogadásáról és a természet kizsákmányolásáról is. De tévedünk ha azt hisszük, minderről úgy esik szó, hogy az előző felsorolás szavaiból akár egy is elhangzik a színpadon. Börcsök Enikő egyedülálló orgánuma élvezetessé teszi számunkra a narratíva követését, nagyon kell ő nekünk az elején, hogy biztasson minket, ne adjuk fel, sodródjunk bele a történetbe. Venczel Vera jelenlétét egyfajta hitelesítő pecsétként érzékeltem. Ott van ő, a karizmatikus színésznő, akinek aztán tényleg el kell hinni, ha egyetért. Bach Kata, Szabó Erika és Fehér Balázs Benő egyetemi hallgatók már-már kórusként kísérik a jeleneteket. Leginkább összekötő szövegeket, verseket és tiltakozó beszédeket mondanak, kitűnő ellenpontjai és kiegészítői is két tapasztalt kollégáinak.

,,Hamarosan pótolni fogják totál kisiklott emberekkel. Tökéletesen pótolni. 
Ezt a nőt megtartom magamnak. Megtartom magamnak ezt a nőt, különben nem kell senkinek."

Börcsök Enikő, Fehér Balázs Benő
Legfőképpen az időnél időzünk. Mitől válik fontossá egy pillanat? Hogyan nézhető az el az időnek, hogy amikor egy pillanat fontossá lesz, akkor talán nem is tudunk róla? Utána, egy pillanattal később rájövünk, hogy az előbb egy rendkívül jelentőségteljes pillanatot éltünk meg, de ez becsapás, átverés, csapda. Mert minden nagy pillanat valahol múlt idejű. Ezen felül kit érdekel az, ami velünk történik? Ha mi szenvedünk autóbalesetet, vajon bekerül az a médiába? És ami ténylegesen bekerül, az miért is érdekes? Akivel valami történt, azzal már megtörtént, a nagy pillanatnak vége, mi csak utólag ámulunk el az eseményeken. De mi azt szeretnénk, ha az a nagy pillanat itt és most játszódna le, a szemünk előtt. Még az óra mutatói is megállnak néha. Hát hol az igazság?

2014. január 2., csütörtök

Chicago (Centrál Színház)

Roxie Hart tündöklése és továbbtündököltetése

Schell Judit és Kulka János
Pont olyan nehéz egy valódi sikerdarabhoz nyúlni, mint amennyire könnyű. Félig-meddig talán igaz, hogy a cím egy kicsit el is adja a darabot, meg egy kicsit félelmetes bélyege is mindennek: levakarhatatlan elvárásokkal ülünk be egy Chicago előadásra. Van, aki a színészek miatt jön, van aki a zene miatt, sőt, tapasztalatból mondom, hogy van, aki a fordításra kíváncsi, mégis Bozsik Yvette rendező az este folyamán meggyőz minket arról, hogy kiváló helyen járunk ha igazán minőségi keresztmetszetet szeretnénk látni korunk társadalmáról. De várjunk csak, hiszen már az 1920-as években is igaz volt mindez. Szex, marketing, korrupció, parasztvakítás és a sok-sok jazz!

Roxie Hart csalódik szeretőjében, hát lelövi. Férje, Amos, ugyan magáravállalná a gyilkosságot, de mikor a napnál is világosabbá válik számára, hogy Roxie-t nem betörő támadta meg, csak a szeretője van épp hűlőben a földön a lepedő alatt, akkor hagyja, hadd jusson Roxie a chicagói igazságszolgáltatás útvesztőin egyenesen Morton Mama kezére, ahol rabtársai, köztük a hidegvérű kettős gyilkos Velma Kelly társaságában igazából már csak három dolog fontos. A jó sajtó, Billy Flynn (avagy a jó ügyvéd), és úgy nem mellékesen a marketingdömping hullámán elnyerhető szabadulás. Pénz, szex és jazz kövezik ugyanis a rögös utat.

Bozsik Yvette rendezése (és koreográfiája) a kor zenei atmoszféráját teljes mértékben tiszteletben tartva Baráthy György dramaturg (és fordító) segítségével egy kicsit ott is marad, és egy kicsit közel is jön hozzánk. Ha a sajtó megrohamozásával irányítani tudjuk a közmédia véleményét, az úgy tűnik minden pénzt megér. Talán ezt a célt hivatott szentesíteni az a dalbetét, melyet a második felvonásban Velma és Morton Mama énekelnek korunk erkölcséről és közízléséről. Rendkívül jónak találom, hogy a koreográfia egy kicsit jól ismert és mindemellett helyenként abszolút eredeti. Az sem rossz, hogy kulcsszónak tűnik az egyensúly, mert úgy vélem (mint ahogy erre már a legelején szó volt), hogy ennek a kényes egyensúlynak a megtalálása és fenntartása hozzák létre a Centrál-féle Chicago valóban egyedüli varázsát.

Falusi Mariann és Schell Judit
Schell Judit Velma Kelly-jére (további szereposztásban Jordán Adél / Szilágyi Csenge) nincs jobb szó, mint egy igazi akaratos, törtető, minden lében kanál cafka. Olyan hitelességgel és nagyszerű énektudással támasztja alá Velma rafináltságát és előrelátását, hogy most egy kicsit úgy érzem mintha mindig is őrá számítottam volna, ha kedvem támadt megnézni a darabot. Mikor Roxie újabb csellel áll elő az első felvonás végén, hogy megkopott fényére új lakk kerüljön és a sajtó ismét csak vele foglalkozzon, Schell Judit feladata egyetlen félmondatban meglepődni. Ez volt az a félmondat, ami után úgy éreztem, hogy a szerep elvitathatatlan személyétől. Mórocz Adrienn Roxie-ja (további szereposztásban Ágoston Katalin / Tompos Kátya) azért volt eleinte kicsit furcsa, mert a bennem élő Roxie egy megszeppent, félénk kislány, aki a darab folyamán fokozatosan idomul és lesz egyre inkább hasonlatos Velmához, itt azonban már eleinte is egy nagyszájú és magabiztos amazon. Miután ezen az apróságon túlléptem, sikerült felfedeznem, hogy pontosan ezért nehéz dolog Roxie-t játszani, ám a szerepre kiválasztott színésznőt nem kell félteni: úgy kell egyre közelednie Velma jelleméhez, hogy néha egy lépéssel előrébb, néha eggyel hátrébb legyen mint ő, de pontosan kell tudnia érzékeltetni, hogy amikor egy lépéssel vissza van, akkor valójában kettővel van előrébb, csak éppen taktikázni támadt kedve. Ha már a taktikázásnál tartunk, Kulka János ügyvédfigurája olyan, mintha ráöntötték volna. Nőcsábász, nagydumás, tapasztalt róka ő, aki esküszik, hogy ha Jézus ma élne és lenne ötezer dollárja, akkor talán másképpen alakulnának a dolgok. Billy megformálásakor kísértetiesen hasonlít önmagára a Nemzeti Színház (már nem látható) Angyalok Amerikában című drámájából, ahol Roy Cohnt, a szintén minden hájjal megkent ügyvédet kellett eljátszania. Néha végtelenül kell örülni annak, hogy nincs másik szereposztás, ugyanis nehezen tudnék bárki mást elképzelni Kulka János helyére, s ha már itt tartunk, akkor ez a mondat tökéletesen igaz Falusi Mariann Morton Mamájára is. A kiállásában is tiszteletet parancsoló fegyőrnő szimbolikus és valódi teljhatalmáról szóló korrupciószorgalmazó szólója akkorát üt, hogy szinte fáj, már persze a lehető legjobb értelemben. Morton Mama igazi polihisztor: foglalkozását tekintve fegyőr, de mellékállásban néhány baráti százalékért további management teendőket is szívesen ellát, törődvén szabadulni vágyó rabjai csillogó jövőjével, nomeg saját hosszútávú anyagi boldogulásával. Kiváló ellentétét képezi a Roxie férjének bőrébe bújtatott Stohl Andrásnak (további szereposztásban Cserna Antal), avagy Amos Hartnak. Meglátásom szerint a közönség mindig készséges ítész: bár Amos bábfigurának is beillő papucsférj, karaktere nincsen túlságosan sokat a színpadon, mégis az egyik legnagyobb tapssal jutalmazott alakítást tudhatta magáénak. Nem mellesleg a Kulka-Stohl akaratos-félénk kettős itt is visszaköszön, hiszen anno az Angyalok Amerikában című darabban is hasonló ellenpárokat játszottak. (Nincsenek véletlenek?).

Node mit ér a sajtó, ha nincs ki írjon az emberről. Mind Velma, Roxie, Morton Mama és Billy egy kiemelt célért küzdenek: meg kell nyerniük Botos Évát, a Mary Sunshine bőrébe bújtatott újságírót arról, hogy Roxie ártatlan. Mert Miss Sunshine átlát a szitán, melyet Botos Éva érzékletesen szemléltet, de amint ráharap a horogra, ő is eggyé válik a sok megvezetett újságíróval. Sose feledjük, hogy semmi sem olyan fontos, mint az eszmény jelenidejűsége: mire az ítélet kihirdetéséhez érünk, talán már érdekesek sem vagyunk az emberek szemében. A sokaságnál kell megemlítenünk, hogy a Chicagót kísérő kórus-tánckar munkája egyedülálló: szinte folyamatosan színpadon a csapat, hogy látványos és profi mozdulatokkal kísérjék a főszereplők munkáit. Épp ezért jelentős Schmied Zoltán konferansziéja, aki maga is megtért földi lényként végigkalauzol bennünket a korrupció útvesztőin. Khell Zsolt médiabirodalmat idéző díszletei és kiváló térelem-használati ötletei, valamint Berzsenyi Krisztina merész jelmezei már csupán az igazi minőségi habot jelentik a tortán. Azt a fajta minőségi habot, amely órákkal később is pont ugyanolyan szép és ízletes, mint az első percben.

Mórocz Adrienn és Schell Judit
Higgyék el, van itt jazz, és van itt még annyi minden. Ötletek, fények, ízek, táncok és jellemek extázisa mesterien kiosztott szerepekben, hamisíthatatlanul buja revüvel az ehhez dukáló felpezsdítő dallamokkal. Noha az előadás kezdeti impulzusai az első felvonás végére egy picit alábbhagynak, és a szünetre aggódva megyünk el, szerencsére a második felvonás ott veszi fel a fonalat, ahol az első valahol a háromnegyedénél elhagyta, és energikusan gördül tovább a cselekmény. Egy kicsit vakarjuk le az elvárásainkat (már ha vannak) a Chicagóról, ha azt korábbi színházi tapasztalatainkra vagy a hollywoodi filmre alapoznánk és bátran döntsünk úgy, hogy úgy istenigazából jól szórakozunk két és fél órán át a Centrálban. Hát igen, ilyenkor valóban ott a világ közepe.

Képek: Mészáros Csaba (Centrál Színház Facebook)