Áldja meg az Isten, Mr Vonnegut (Thália Színház)

Valcz Péter Áldja meg az Isten, Mr Vonnegut című színdarabja kissé csalóka, mégis működik. István (Valcz Péter) és Liza (Szabó Vera) beköltöznek István nagyapjának megüresedett budapesti lakásába. Bár a nagypapa sosem mesélt a második világháborúról, ahol hadifogságba esett, az amerikai író, Kurt Vonnegut (Vékes Csaba) a pár rendelkezésére áll. Mi több, ő maga kezdi el írni életüket.

Bár Istvánnak nehezére esik munkát találni, Liza mindenben támogatja, még akkor is, mikor István valóságos presztízskérdéssé emeli az interjúkon való részvételt, s ezzel elúsztat számtalan potenciális lehetőséget. István úgy van vele, hogy csak oda megy, ahol azt érzi, kell a munkaadóknak, de azzal nem számol, hogy a mai munkaerőpiacon ha egy kiesik, ötven ember tud azonnal beugrani a helyére. Ahogy a lakással egyre több probléma adódik, úgy kerül válságba a fiatal pár kapcsolata is, ráadásul Mr Vonnegut nem éppen azért van jelen, hogy mindent elsimítson. Ő sokkal inkább a valóságra tanít.

Tetszett az előadásban, hogy a minimalista díszletek között a szereplők remek hangeffektek kíséretében mozogtak. Mikor nyílt egy ajtó, felforrt a teavíz vagy csöngettek, semmi nem láttunk, de mindent hallottunk. Rubik Ernő Zoltán zenei kísérete így vált lényegi részévé az estének. Kurt Vonnegut történetei kicsit szétszedik, de a keret miatt még éppen eléggé egyben tartják az este vonalát, szerencsére minden követhető és érthető marad. Vékes Csaba játéka nagyon a helyén van, groteszk módon nevetünk akár taxisüldözésről, betörésről, vízszámláról vagy a háborúról esik szó. Ugyanakkor nekem a második felvonás kicsit túlságosan eltávolodott az első által kijelölt úttól, az addigi kényelmes egyensúly a közönség bevonását illetően felborult, a második részben néhol már kicsit kényelmetlenül éreztem magam. 

Összességében úgy érzem, érdemes volt megnézni a KoMa Társulat előadását, érdemes volt esélyt adni arra, hogy igen furcsa módon, magyar közegben hallhassuk Vonnegut nagyon erősen amerikai gondolatait. A kényes egyensúly néha felborult, de a történet találó, aktuális és igaz.

A kellékes (Pesti Színház)

"Magukat meg ki engedte be ide?"

Bieder József kellékes előadás után nem érti, hogy miért nincs egyedül. Mikor meglátja, hogy a közönség soraiban számtalan néző figyeli árgus szemekkel, intézkedni kezd. Először megpróbálja hazaküldeni a nagyérdeműt, de mivel nem jár sikerrel, úgy dönt: mesél. Mesél magáról, a színházról, reményekről, csalódásokról, nőkről, alkoholról és a kellékekről.

Kern András beszédstílusa, testbeszéde és jelleme csaknem garancia a sikerre. Bieder József pillanatnyi tündökléseit és csaknem minden esetben kudarcba fulladó törekvéseit mesteri átéléssel, tökéletes hétköznapisággal meséli el. Bár egyedül áll a színpadon, Kern András mégsem pusztán önmagára támaszkodhat: mankót jelentenek neki a kellékek, melyekről akad jó pár érdekes története. A körülbelül egyórás rögtönzött előadás alatt szót ejtünk a színpadon dolgozók magatartásáról, meghajlási típusokról, hangfekvésekről, beugró színészekről, a díszletezők és a kellékesek problémáiról, valamint a világítás fontosságáról. Míg az este háromnegyede sírva nevetéssel telik, szép lassan már ez alatt is, de különösképpen a vége felé feltámad Bieder Józsefben az igény, hogy ha már egyszer az életben közönséghez jutott, akkor végre kibontakozzon, és megragadja a lehetőséget, hogy meséljen egy kicsit a mélybe temetett vágyakról.

Parti Nagy Lajos remekül dolgozta át magyar színpadra Ebherhard Streu színdarabját. A kellékes végtelen eredetiséggel mutat be egy hajdan színészi ambíciókat dédelgető háttérmunkást, aki életében először - és persze tökéletesen véletlenül - lehetőséget kap kiállni a színpadra, mikor a változatosság kedvéért nem védőlepedő takarja a székeket.

Két néni ha megindul (Örkény István Színház)

Két vénkisasszony színházba megy. Ha már kilencvenhét éves beteg édesanyjukat ápolják a kórházban, a sors úgy hozta, hogy pont egy kórházi drámát kell végignézniük. De az Örkény Színház mit sem érne Isten útjainak kifürkészhetetlensége nélkül: az egyetlen este mikor a két néni úgy dönt, hogy megenged magának egy kis kimenőt, az édesanya meghal, így pillanatok alatt úton találjuk magunkat Annette-el (Takács Nóra Diána) és Bernadette-el (Bohoczki Sára) azzal a céllal, hogy az anyuka hamvait az apuka sírjához szállítsuk.

Pierre Notte stúdióközegben játszott egyfelvonásosa maga a groteszk. Általában sírva nevetünk a színésznők és Polgár Csaba (Charles Aznavour imitátor) megjegyzésein, veszekedésein és reflektálásain, de ha belegondolunk, mindjárt sokkal kevésbé lenne kedvünk a térdünket csapkodva kacarászni. Notte road movie-jában (melyet Jankó Szép Yvette ültetett át nagyszerűen magyar nyelve Kiss Judit Ágnes sziporkázó dalszövegfordításainak segítségével) a nagy vihorászás közben ízelítőt kapunk az elpazarolt és feleslegesnek érzett évek súlyáról, mikor azok eddig ismeretlen teherként egyszer csak rátelepednek a lélekre, és többé nem lehet már megkerülni a szembenézést. Előtörnek a régi sérelmek és kényelmetlenül hétköznapivá válik a tehetetlenség érzése: tapasztalat hiányában mit tegyen két néni, akik csak most röppentek ki a családi fészekből? Mindenek előtt veszekedhetnek tovább, vagy ügyelve anyuka hol ide, hol oda átöntött hamvaira, együttes erővel megvalósíthatják elképzeléseiket.

Annette lobbanékony természete ("Úgy utállak mint Hitlert és Sztálint együttvéve") és Bernadette gépjármű-vezetési tapasztalatai garantálják számunkra a remek szórakozást. Izsák Lili pompás érzékkel rendezte be az Örkény Színház előcsarnokát stúdióként, ahogy szintén neki köszönhetjük, hogy a csupán hetvenkét fős nézőközönség már a nénik láttán nevetőgörcsben tör ki. Bár szem előtt kell tartanunk, hogy az abszurditást a darab egy percre sem veti le, egészen biztosan jól fogunk szórakozni a két nénin, akiknek tulajdonképpen nem is lehetne kevésbé tragikus sorsa és jelene. A közepes szintű nevetéseket találóan színesítik a szintén erősen groteszk stílusban megírt rövid dalbetétek, melyekben többek között az elhalálozási módokról és a varlekaparásról is megtudunk egy-két dolgot. Manapság igen ritkán van lehetőségünk kiemelkedő "vígjátékokat" látni, így hát még véletlenül se legyünk lusták a két nénivel sírkeresőset játszani!

Posta Victor: L'élek (Madách Színház)

Bár Posta Victor már régóta erősíti a Madách Színház csapatát, 2013-ban az a megtiszteltetés érte, hogy gondolatait és kedvenc dalait egy önálló stúdióest keretében is megmutathatja az érdeklődőknek. Posta Victor zongorázik és énekel, méghozzá nem is akárhogyan, míg vendége, Gallusz Nikolett rövid megjelenéseivel mondhatni elkápráztatja a közönséget. Legyen a dal gyors, lassú, magas vagy mély, Gallusz Nikolett valami olyan egyedülálló élményt ad hozzá a L'élek hangulatához, ami nélkül feleannyi sem lehetne, mint ami.

Pesty-Nagy Kati rendezésén látszik, hogy a koncert koncepciója és a kísérő vetítések, táncok mind aprólékosan végiggondolt mozzanatok egységei. Tatos Linda, Vaszilenko Eugenia és Kovács Péter táncai bár önmagukban valóban elismerésre méltóak, néhol kényelmetlen túlkapásnak éreztem jelenlétüket, s bizonyos esetekben valóban a zenéről vonta el a figyelmemet szabad improvizációnak tűnő csöppet groteszkké túlzott, táncban elmesélt fájdalmuk. Mikor beültem a koncertre, bevallom kevésbé számítottam arra, hogy ilyen sok populáris sláger csendül majd fel, ami persze véletlenül sem baj, hiszen ott volt nekünk végig Gallusz Nikolett, aki olyan feledhetetlen szerzeményekkel színesítette az estét, mint a Get Happy vagy az Over the Rainbow. Bárcsak megjelenne lemezen minden, amit énekel...

Egy figyelmeztetés: a popdalok önmagukban ne tévesszenek meg senkit, a L'élek valóban a lélekkel kíván foglalkozni és jól érezhetően azt próbálja körüljárni, hogy a boldogság, bár sokkal üdvösebb, tulajdonképpen ugyanúgy egy lelkiállapot, mint a szomorúság, a csalódottság vagy a veszteségérzés. Mint már mondtam, a nem maradéktalanul szentimentális nézőknek kissé túllő a célon, de tartalmas és megkérdőjelezhetetlenül minőségi szórakozást ígér.

A vágy villamosa (Pesti Színház)

A Kamaraszínház hirtelen bezárása után a Vígszínház igazgatónője, Eszenyi Enikő szerencsére nem tudta elengedni egyik legnagyobb sikerrel játszott darabját, így Tennesse Williams vágyvillamosa idén már a Pesti Színházba röpíti látogatóba a nézőket és Blanche DuBois-t (Eszenyi Enikő) testvéréhez, Stellához (Nagy Enikő) és férjéhez, a heves és lobbanékony természetű Stanley-hez (László Zsolt).

A modern amerikai drámák egyik legnagyobbika tulajdonképpen azt próbálja ábrázolni, hogy aligha találhatunk élesen elkülöníthető jó és rossz figurákat világunkban. Ellentétben például a reneszánsz drámák imádható hőseivel és utálható áskálódóival, A vágy villamosában ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani ki a jó és ki a rossz. Bár Blanche jó szándékú, modora és remekül kiérezhető néhol latens felsőbbrendűségi komplexusa hozzáadott súlyosbodó elmebajával mélységesen közönséges helyzetekbe sodorja, főleg újdonsült udvarlója, Harold Mitchell (Pindroch Csaba) előtt. Stelláról azonnal leolvasható, hogy életében először szerelmes, ami olyan elementáris erővel nyomja el önvédelmi törekvéseit, hogy egy ölelésért és forró éjszakáért pillanatok alatt képes szárnyai alá venni azt az embert, aki órákkal korábban alaposan felpofozta. A szóban forgó Stanley karakterében bújik meg talán a legtöbb írói zsenialitás. A lobbanékonyság néha alábbhagy, társaság nélkül Stanley kevésbé produkálja magát, s ekkor Blanche el-elkapja egy komolyabb beszélgetés erejéig. De mindent csak addig lehet vele megbeszélni, míg férfiúi büszkeségén nem esik folt, ekkor ugyanis vadállati dühöngésbe kezd. Stanley számára így kifejezetten kényelmetlen Blanche jelenléte, aki kíméletlenül előveszi és folyamatosan megkérdőjelezi tekintélyét.

Egy zseniális dráma akkor lesz zseniális, ha olyan színészekkel játszatjuk el, mint a Pesti Színházban A vágy villamosát. Nagy öröm, hogy a Kamaraszínház szereposztása egy az egyben meg tudott maradni, és szerencsére amiatt sem kellett sokáig izguljak, hogy az új, a korábbihoz képest óriási játéktér vajon elvesz-e a színházi élményből. Azt kell mondjuk, hogy akár kicsit távolabb, akár egész közel ülünk a színpadhoz, a jelenetek kidolgozottsága és a színészi profizmus Bartha Andrea mesteri jelmezeiben és Menczel Róbert kitűnő díszletei között magukkal rántanak minket az események sűrűjébe. Bár úgy éreztem, néha egy kicsit többet nevetünk a kelleténél, ez szerencsére nem ront az este mélységén.

A vágy villamosa ilyenformán komoly érzelmi megpróbáltatásokkal teli estét ígér, némi humorral megfűszerezve. Egy elsőrangú dráma első osztályú megvalósítását láthatjuk immár a Pesti Színház színpadán, és az ilyen alkalmakat igazán vétek lenne kihagyni. Ha pedig tetszett az előadás, véletlenül se hagyjuk ki a belőle készült legendás filmváltozatot.