Az egérfogó (Thália Színház)

Színpadkép (Thália) a díszlettel

Gazdag egérfogó évet zárok, úgy érzem. Áprilisban Londonban az eredetit, novemberben a kecskemétit, ma este pedig az új pesti verziót láttam a Tháliában, ahol még egy meglepetés közönségtalálkozón is részt vehetett a nagyérdemű a Mollie-t alakító Szabó Emíliával, és a Trotter bőrébe bújó Haumann Mátéval.

Egész úton hazafelé győzködtem magam, hogy nem kéne összehasonlító kritikát írnom, csak egy bekezdésben megemlítenem a kettő (ami tulajdonképpen az eredetivel három) darab hasonlóságait és különbségeit, de ez, már tudom, nem fog sikerülni. Így először is belátom, hogy nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni Az egérfogóról, pláne nem összehasonlítások és átkötésektől mentesen.

Összességében úgy éreztem, hogy Budapesten egy kicsit mintha profibbá érett társulatot kapnánk, pedig erre a találkozón Szabó Emília cáfolt rá, míg Kecskeméten Trotter alakítása miatt (amelyet nagyon nem kedveltem) az egész harmónia megbomlott. Úgy vélem a darab kapcsán rendkívül fontos hangsúlyozni a kötöttséget, a feszes tempót és a lankadhatatlan koncentráció magas szintű, folyamatos fenntartását, amit a pesti stáb számomra jobban hozott, ugyanakkor (és ez nem Szabó Emília személye és képességei ellen szól) szívem szerint Kecskemétről kiemelném Mollie-t (Danyi Juditot) és beollóznám a pesti színpadra. Persze lehetséges, hogy ennyire másképp értelmezték a szerepüket. Spindler Bélát, mint a pesti Paravicinit még név szerint kiemelném, de hozzá kell tenni, számomra mindenki maximálisan hihető karaktert alakított a Thália deszkáin.

Számomra a kecskeméti, az eredetihez maximálisan ragaszkodó konzervatív, fabútorokkal teli díszlete után sokkoló a Pesten kékeslilás Monkswell Manor, és ami még megdöbbentőbb, hogy a beszélgetés alatt Szabó Emília állásfoglalása szerint a díszlettervező (Szikora János, aki egyben rendezője is a pesti változatnak) direkt a konzervatív sugallatot próbálta meg a kék fényeken, ruhákon és háttéren keresztül beszivárogtatni a légkörbe, amely egyben utal a cselekvés álomszerűségére, elvontságára is.

Végül pedig (mivel a poén lelövése nélkül mélyrehatóbban Az egérfogóról nem lehet véleményt alkotni) a befejezésről írnék. Kecskeméten elég sokat változtattak a szöveg szerinti végjátékon, amely ott és akkor nekem mélységesen nem nyerte el a tetszésemet, de az idő úgy néz ki kissé (de semmiképp sem teljesen) csillapítja bennem ezt az ellenszenvet, míg a pesti verzióban a befejezés valóban csak az utolsó másodpercében tér el a leírtaktól, de jelenleg azt kell mondjam; ezt még maga Agatha Christie is megirigyelhetné!

Két teljesen más hazai Egérfogóra ülhet be, aki erre kedvet kap, és én azt mondom, ha megteheti, menjen el mindkettőre, ki tudja a mai színházi igények mellett meddig lesz minderre lehetősége. S bár kétségtelen, hogy Agatha esetében jobb szeretem a konzervativizmust, minden irodalmi esszémben amellett érvelek (amit valóban úgy is gondolok), hogy a szöveg mindig egy kiindulási pont, racionális keretek között viszont mindenkinek (jelen esetekben a rendezőknek) meg van minden lehetősége arra, hogy úgy értelmezze azt, ahogy neki tetszik.

Nem könnyű elfogni három egeret, én kívánok minden érdeklődőnek három Egérfogót!

Experidance: Boldogság 69:09 (RaM Colosseum)

Előadásfotó

Nemigazán értek a tánchoz, már úgy professzionálisan, de ismét beigazolódott az, amit az Experidance csapatával körülbelül öt évvel ezelőtt is beláttam (amikor Arany: Nagyidai cigányok című vígeposzának táncelőadását láttam); a tánc és a zene kombinációja, ha valaki ilyen profin csinálja, tökéletesen helyettesíteni tudja a szöveget.

Rövid leszek: a történet a történelem, 1969-től 2009-ig, és minden, ami benne volt. Bár a cím boldogságot sugároz, azért a táncon keresztül átélhetjük a korszakok árnyoldalait is, de a legfontosabb, hogy ráismerjünk: minden rosszban van valami jó. Mint laikus (ezt kihangsúlyoznám) engem lenyűgöztek a mozdulatok, a koreográfiák és az egész hihetetlen komplexitása, mert bár nagy erő a szó, itt még sem lenne helye!

Nem hiszem, hogy ismételten megnézem a Boldogságot, de már kinéztem magamnak a műsorfüzetben a Revansot (egy afféle Ludas Matyi-feldolgozásukat) és az Ezeregy éjt, s ha még az általam korábban már látott Nagyidai cigányokat is hozzácsapom, akkor már négy Experidance produkciót ajánlok mindenki figyelmébe, ebből kettőt hitelbe.

Rebecca (Budapesti Operettszínház)

Szinetár Dóra (az "új" Mrs. de Winter)
és Bereczki Zoltán (Mr. de Winter)

Már önmagában sokat árul el a Manderley-ház asszonyának különös históriájáról az előélete, Daphne du Maurier regényéből maga Alfred Hitchcock készített filmet, az előző évadban pedig a Budapesti Operettszínházban landolt a populáris musical feldolgozás, Sylvester Lévay-tól és Michael Kunzétől. A szerzőpáros neve is figyelemre méltó, a közönség nekik köszönheti többek között az Elizabeth és a Mozart című remekeket.

A részletek mélyen a felszín alatt lakoznak, ami ebben az esetben különösen igaz, hiszen a tenger mélyéig kell feltépnünk a sebeket, ha meg akarjuk érteni Rebecca rejtélyes halálának körülményeit. 

De inkább koncentráljuk a színészekre, a dalokra, a díszletekre és az összhatásra. Önkényesen kimondva a darabnak lényegileg három főszereplője van, és sok legalább ilyen fontos mellékszereplője. E három karakter az "új" Mrs. de Winter (Szinetár Dóra/Vágó Zsuzsi), Mr. de Winter (Szabó P. Szilveszter/Bereczki Zoltán) és a titokzatos Mrs. Danvers, a házvezetőnő (Nádasi Veronika, Polyák Lilla, Janza Kata). Mivel másodjára láttam a darabot, szerencsére volt esélyem teljesen más szereposztásokat kifogni, így a fenti listából még csak Janza Katát nem sikerült hallanom ebben a szerepben.

A dalokkal nem fukarkodtak a szerzők, szerintem tökéletes mennyiségű fülbemászó dallammal próbálják visszaadni a könyv mély és gótikusan sötét világát, kellő titokzatossággal, ugyanakkor kellő mennyiségű ismétléssel, ami a musicalek kötelező eszköze. Érdemes belehallgatni a CD verzióba is, ami eléggé megkurtított, a legjobbaknak én a Palackba zárt időt, a Mégis él továbbot, a sokszor visszatérő Rebeccát és a Jégmosolyt gondolom.

Polyák Lilla mint
Mrs. Danvers

Ugyanakkor ismeretlenül is elnézést kell kérjek Polyák Lillától, akinek megelőlegeztem, hogy nem olyan jó Mrs. Danvers mint Nádasi Veronika. Ezt pedig a CD-re alapoztam, ahol azt kell mondjam, Polyák Lilla valamiért (de miért?) negyedannyit nem énekel ki magából mint amennyit kiénekel a színpadon. Így végtelenül pozitív csalódással sikerült elhagynom a székemet a szünetre, és a darab végén is. Tényleg nagyon ritkán fordul elő, hogy kiráz a hideg egy-két taktusnál, de ez most többször is megtörtént. Még a végén függője leszek a darabnak!?

A díszlet ötletes, viszonylag egyszerű, de nagyszerű, és az Operett ezúttal sem fukarkodott a mozgatásával, ha én állnék ott minden este, már biztos beleszédültem volna a dupla forgószínpadba. A fordítás is jó, bár nekem volt gondom pár triviálisabb magyar megoldással, ugyanis nehezen tudom elképzelni Okézni az "új" Mrs. de Wintert és Julyan ezredest. De ez lehet, hogy csak szőrszálhasogatás. Bár (ha már a saját véleményem mellett kívánok érvelni) ezek nem is dalszövegekben fordultak elő, hanem prózában, ahol még szótagkényszer sem volt. Mindemellett (és nem egyébként) a dalok magyar megoldásai lenyűgöznek, pl. a Jégmosoly vagy az "Álomszép felesége vízbe fúlt - Rebecca" folyamatosan visszatérő rigmusban.

Nádasi Veronika mint
Mrs. Danvers

Bár Vágó Zsuzsit személy szerint imádom, valahogy Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán jobban átélték ma ezt az egészet, s lehet, hogy csak a karácsony teszi, mégis talán nekik jobban elhittem min mentek keresztül. Ezenfelül Mrs. Danversnek Nádasi Veronika sokkal jobban hozta a végén az őrültet, mint Polyák Lilla, aki egy kimértebb, sokkal inkább eszes, olyan "titokzatosan fondorlatos" házvezetőnőt alakít. De az, hogy van különbség a megformálásban, sosem hátrány, és a milyenség nem minősítés. Aranyos még Mrs. Van Hopper, s bár rajtuk kívül még Felföldi Anikó is alakítja, az általam a szerepben látott Szulák Andrea és Náray Erika száz százalék átérzéssel hozták, amit a figurától elvárnánk.

Janza Kata mint
Mrs. Danvers

Ahogy elnézem a napi színlapokat, Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán, valamint Vágó Zsuzsi és Szabó P. Szilveszter mindig együtt játszanak, míg Mrs. Danvers szerepében a három énekesnő mindig cserélődik. Lehet, hogy ez bepróbálás kérdése, de milyen izgalmas is lenne egy Szinetár-Szabó P., vagy egy Vágó-Bereczki szereposztás...

[Frissítés: végül a youtube-on találtam egy pár Szinetár - Szabó P. közös videót, de a hozzászólók szerint ez egy egyszeri megoldás volt, csupán egy előadás erejéig. Most már csak az én kívánságom, a Vágó-Bereczki változat maradt hátra. Ugyanakkor erre sem lesz végtelenül sok idő, hiszen a napokban derül ki, hogy Szinetár Dóra és Bereczki Zoltán csupán az évad végéig maradnak már az Operettnél, így a rendező a Rebeccában, és még megannyi darabban kénytelen lesz újabb szereplőket színpadra állítani, ami sosem baj!]

Még biztosan meg fogom nézni a Rebeccát, de először jó alaposan elolvasom ismét a könyvet, sokat hallgatva a musical CD változatát.

Abigél (Thália Színház)

Földes Tamás (Vitay tábornok) és
Vágó Zsuzsi (Gina)

Jó volt karácsony felé időzíteni ezt az Abigélt. Azért ezt, mert bár soha nem hittem volna egy magyar musical esetében, de immár harmadjára csábultam el, és vettem rá jegyet, hogy átéljek mindent, amit nyújt.

A színpadkép igen egyszerű, talán furcsa kapcsolat, de Szabó Magda Az ajtójának Magyar Színházas színpadi megjelenését idézte fel bennem, egyszerű vasváz, amit a világítás, a zene és nem utolsó sorban a színészi játék kelt életre. Sajnos Az ajtónak már vége a színpadon, azért könyvben tovább él, nagyon tanulságos elolvasni!

Mert színészi játékból nincs hiány és benne hiba sem. S bár Zsuzsanna testvér szerepében nekem Nádasi Veronika jobban tetszett Füredi Nikolettnél, három alkalom alatt még nem sikerült soha kifogni a Vágó Zsuzsit, Udvaros Dorottyát és Földes Tamást nélkülöző szereposztást, úgy érzem teszek majd még rá kísérletet a jövőben. De ne csak a "nagyokról" beszéljünk, a Matula valamennyi diákja profin teljesít, ügyesen komikus amikor a helyzet úgy kívánja, és hihetően mély más esetekben. 

A tétel ennyi: "nincsenek csodák!". De valóban nem lennének? Nos, ez a legszemélyesebb megítélésünk, és ha objektívan próbálom meg szemlélni a helyzetet, akkor az Abigél mindkét irányba (sőt akár háromba vagy többe is) "elhúzható".

Legjobb jelenetet talán kár is lenne kiválasztani, a búcsúzás, az ismerkedés, a rádöbbenések és megismerések sora, a karácsony, a szökési kísérlet és Abigél kilétének keresése mind egyben járul hozzá a történet kerekké tételéhez a színpadon (is), ahol Vitay Georgina egycsapásra felnőtt lesz, még ha viselkedésében ezt nem is mindig tükrözi. Megérteni és tudatosítani nem ugyanaz, s valahogy úgy érzem ezt Vágó Zsuzsi nagyon jól tudja. Több mint említésre méltó még Udvaros Dorottya játéka és hitelessége is.

 Horn Mici [Udvaros Dorottya]: - Jajj Gedeon, miért szigorúbbak maguk mint a Jézus Krisztus?

Habár mentes maradnék mindenféle nemzeti érzéstől és elkötelezettségtől, mi magyarok méltán büszkék lehetünk az Abigélre. Legfőképpen a könyvre, amely egy lenyűgözően okosan kidolgozott, izgalmas, fordulatos, ugyanakkor végtelenül mély és filozofikus regény, de a musical méltán társul mindehhez. 

Jó, hogy nem hagytak ki semmit a könyvből, jó, hogy inkább nem kímélték a színészeket, az időt és a befektetett energiát, bizony egy majd háromórás musical kerekedett ki a történetből. Olvassunk Szabó Magdát, utána pedig menjünk el az Abigél musical változatára, és érezzük elvarázsolva magunkat mindattól amit, ahogy és amiért adni szeretne. Rajtunk áll mennyit látunk majd bele, vagy mennyit viszünk vele haza magunkkal, örökre. De ha valamit igen, az már mindig a miénk!

Lenni vagy nem lenni (Vígszínház)

Hegyi Barbara (Maria)
és Lukács Sándor (Józef)

Október elején mutatta be a Víg a Lenni vagy nem lenni-t, egy amolyan kísértetiesen Hallo Hallo-féle háborús komédiát, amely ezúttal Lengyelországról, a lengyel ellenállásról, és a színház eszközeiről (beleértve a színészeket is) szól, mindent Shakespeare Hamletjének ominózus kérdésére építve. Egy biztos, színház a színházban van épp elég.

Kétség sem fér hozzá, hogy Lukács Sándor (ahogy máskor is) uralja a darabot. Józef Tura, a tragédia-színjátszás lengyel nagykövete majd minden este a Hamlettel áll a színpadon. Felesége, Maria (Hegyi Barbara), amiben csak teheti támogatja, de a hűségesség nem épp az erőssége. Az már csak hab a tortán, hogy a pimasz szerető, Andrzej (Molnár Áron) mondhatni rendszeresen Józef "Lenni vagy nem lenni..." monológjánál oson ki a színpadról Maria öltözőjébe. A kivonulás kifejezetten rosszat tesz Józef idegeinek, amely színészi mivoltának megkérdőjelezéséig vezet. 

Hogy a két főszereplő telitalálat volt, azt a néző már a szereposztást átfutva is megelőlegezheti, de amit igazán jól tud a Víg, az a mellékszerepek varázslatos kiosztása. Ritkán van ilyen, de egyáltalán nincs panasz.

Jozef: - Még maga Shakespeare sem nézte meg soha a Hamletet egymás után háromszor!

Maria: - Mert nem te játszottad, drágám.

Jozef: - Jah... Mondjuk ez igaz...

A komédia nem mentes a háború emlékeit és sebeit abszurd módon feltépő fekete humortól sem. Így csak annak ajánlott, aki nem tart a hasonló művektől eleve kellő távolságot, de aki megnézi, annak egy ügyesen megírt és emlékezetesen színpadra álmodott (már ami a díszleteket illeti!), kellően csavaros, intelligens valamint - mondjuk azt - összességében nem is unalmas színdarabhoz lehet szerencséje.

Andrzej: - Még mindig az enyém, Maria?

Maria: - Oh, még a férjemmel sem csalom meg...

Ha van kedvünk nevetni, ismét szánjunk egy estét a Vígnek. De fontos, hogy legyen hozzá kedvünk. Ha pedig még további kedvünk is van, kereshetünk számos más Shakespeare-referenciát, de hogy "színház az egész világ", a végére bebizonyosodik!

Spamalot (Madách Színház)

Szeretek a lehető legtöbb szereposztásban megnézni egy darabot. Ezzel ugyan régebben problémáim akadtak, mert valahogy az első, jól beválthoz ragaszkodtam, de szó szerint megtanítottam magamat elvonatkoztatni mindettől. És ezt jól tettem.

Az ötödik, mai Spamalot után döntöttem úgy, most egy jó darabig szüneteltetem, majd talán három, négy év múlva újra megnézem. De be kell valljam: lenyűgöző darabról van szó.

A színlap a Madách honlapján olvasható, így inkább szerepeket, mint színészeket emelnék most ki, talán egy-két kivétellel, pontosan azért, mert a minőséggel úgy érzem sehol sem volt hiba. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy aki nem nyitott az angol humorral erősen megspékelt "fárasztó"-nak bélyegezhető darabokkal, az nem biztos, hogy helyes döntést hoz, mikor jegyet vált rá. De ha kíváncsi egy ilyen musical megvalósítására, akkor már mindenféleképpen érdemes!

Személyes kedvencem a Tó úrnője, a darab dívája, aki néha igen a szívre veszi a szerepét. A családban hallottam már olyat, hogy néha túljátszott a szerep és átmegy valami teljesen kommerszbe, de az én véleményem szerint ez pont olyan kritikája a mai társadalom populáris igényeinek, mint amilyen a darab nyelvezete az egész életnek. Már-már örkényien groteszk elemek tarkítják a színpadi valóságot (hullabegyűjtés, pestis), amelyen normális körülmények között ember nem kacagna, de itt szem nem marad szárazon a nevetéstől.

Balogh Anna, a Tó (egyik) úrnője

Hálás szerep itt minden, mondhatni, a közönség nem csak Artúr királyt, de valamennyi lovagját és útitársát szereti. Úgy vettem észre minden színész valahogy mást domborít ki a szerepéből. A Tó úrnője esetében Polyák Lilla a határozottság megtestesítője, aki a helyzetkomikumos jelenetekben pont az ebből való kieséssel nevetteti meg a közönséget, Molnár Szilvia ízig-vérig dívaként áll a színpadon, míg Balogh Anna a maga keserédes szilárdságával egyfajta "látszik rajta, hogy szőke" érzést sugall, aki mindenhol képes lenne elbotlani, ebből a legnagyobb természetességgel kimászni, és meghajolni a művelet után. Azt kell mondjam, hogy az utóbbi hölgy több tucat testhosszal győzedelmeskedik szerepében, A díva dala valahogy tőle a leghitelesebb, legviccesebb és legeljátszottabb, mint ahogy a darab egésze is.

A díszletekért, a szereplőkért, a hangokért, a fordítás zsenialitásáért és az érzésért érdemes beülni a Spamalotra, a mindenhonnan sok ötletet lenyúló fanyar viccbombára!

Frissítve: 2012. július 1.

Páratlan páros 1 & 2 (Madách Színház)

Kökényessy Ági, Szerednyei Béla
és Tóth Enikő (Páratlan páros 1.)

A közönség szava és akarata szent; ez az egyik megdönthetetlen érv a Páratlan páros 1 mellett, ami huszonhatodik éve uralja a Madách Színház deszkáit. Azzal a tudattal, hogy a színészek olyannyira beleélik magukat a szerepükbe, teljes bizonyossággal hihető: páratlan bajban vannak!

Egy taxisofőr, egy albérlő, két lakcím, a két lakcímen két feleség... Kell ennél több? A probléma ott kezdődik, mikor a két feleség egy közös találkozási pont felé sodródik. Talán nevetségesnek tűnik, de a Páratlan páros egy valódi páratlan, páros komédia...

...hiszen az első rész párja, a Páratlan páros 2 szintén kevés rosszal illethető. A színház egyik rossz döntése volt (miután a két darabot harmadjára, a kettőt egymás után egy napon pedig másodjára láttam,) hogy az első rész Mary-jét (Kökényessy Ági) a második részben a másik szereposztásra (a nem kevésbé ismert Bencze Ilonára) cserélték, ami kétségtelenül ki tudja zökkenteni a fáradhatatlan maratoni nézőt, és beletelik egy kis időbe míg megszokja az új helyzetet. Ugyanakkor az időhúzás ennek a résznek sem kenyere; bizony újra bajban a bigámista londoni taxisofőr, hisz tudomást szerez róla, hogy két külön-külön élő gyermeke randevút beszélt meg egymással az interneten...

A második rész kissé lassabb, de még mindig kellemesen sziporkázó, bár kétségtelenül jobban önismétlő és helyzetkomikus, mint az előbbi, amelyben még inkább mesterien kivitelezett a módszer, hogy a néző a lehető legjobban értse ki kiről, mennyit, mikor szerez tudomást. De a figyelem egy percre sem lankadhat, mert akkor örökre elveszik a történések rengetegében.

Aki kedveli a habkönnyű, nevettető s mégis igényesen fordulatos darabokat, az nézze meg a Páratlan páros 1-et, és ha az tetszett, akkor nyugodtan benevezhet a második részre is! (Igény esetén itt egy kis vizuális ízelítő a 2010 december 31-i, 25 éves jubileumi előadásról.)

Játék a kastélyban (Vígszínház)

Tornyi Ildikó (Annie) és
Lukács Sándor (Almády)

TURAI.  Na, mi az?

ALMÁDY.  Rettenetes ez a sok francia név.

TURAI  vállat von. Mit csináljak?

Szeretem a modern magyar dráma remekeit, és szeretem a Vígszínházat, ahol másodjára volt szerencsém megnézni Molnár Ferenc humoros, de a maga módján elgondolkodtató drámáját, a Játék a kastélyban-t.

Az alaptörténet végtelenül egyszerű. Ami elhangzott, nem lehet letagadni. A megcsalás megcsalás, és még inkább az lesz, ha csupán egy ajtó választja el a szépséges primadonnát (aki épp készségesen megcsalja leendőbelijét) a fiatal és tehetséges zeneírótól (aki történetesen egybeesik a leendőbelivel).

Még szerencse, ha az embernek vannak barátai. Bár jogos a kérdés, Turai és Gál, az ifjú két tanítómestere a pénzért, vagy önmagáért szeretik-e a félreérthetetlenül megcsalt Ádámot, és bizony a szöveg alapján mindkét oldalra billenhet a mérleg nyelve. De Turai cselekszik, majd egy, a szereplők számára kínos, ám számunkra szellemesen könnyed, sőt nevettető tettel kísérletet tesz az elveszett helyzet megmentésére.

ANNIE.  Én beveszem az egész veronált, ami nálam van.

TURAI.  Az kevés.

ANNIE.  Tíz gramm.

TURAI.  Nem a veronál kevés. Az ön halála kevés a megoldáshoz.

Rég voltam olyan darabon, ahol a színészekről szóló részt egyszerűen elintézhetem: mindenki kitűnő választás! Külön dicséret illeti persze Lukács Sándort (Almády), volt megtanulandó szövege, az vitathatatlan. Szeretem a Vígben, hogy a 'kisebb' de természetesen cseppet sem hálátlanabb szerepekbe is olyan színészek kerülnek mint Tahi Tóth László, vagy Csőre Gábor.

Nemcsak a színszekért, a díszletekért és a szellemes helyzetekért, de Molnár Ferenc zseniálisan beleszőtt önreflexiójáért is meg kell nézni a Játék a kastélyban-t!

GÁL.  Min gondolkozol olyan nagyon mélyen?

TURAI.  Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni. Mindjárt a darab legelején, mikor elkezdődik, bemutatni a főszereplőket.

ÁDÁM.  Az nehéz is lehet.

TURAI.  De még milyen nehéz. Elkezdődik az előadás. A nézőtér elcsendesedik. Színészek lépnek be a színpadra és kezdődik a kínlódás. Eltart egy örökkévalóságig, néha pláne egy egész negyedóráig, amíg a publikum megtudja, hogy melyik kicsoda és mit akar.

A teljes darab online itt elolvasható, vagy egy régebbi megvalósításában (hasonlóan parádés szereposztással; Zenthe Ferenc, Márkus László, Tóth Enikő) tizenkét részletben megnézhető a youtube-on. Aki a könyvre esküszik, rendelje meg a bookline oldalán az Európa Diákkönyvtár tagjaként négy hasonló művel egy kötetben, remek áron.

Az egérfogó (Kecskeméti Katona József Színház)

Danyi Judit (Mollie) és
Ferencz Bálint (Giles)

Idén áprilisban volt szerencsém látni Londonban Agatha Christie (és a statisztikák alapján mondhatni a világ egyik) leghíresebb bűnügyi játékát, az Egérfogót. Mikor tavaly megjelent végre magyar fordításban is a szerzőnő Négy színmű című kötete, benne hazánkban először Egérfogóval, titkon reméltem, hogy legalább egy színház hozzányúl majd (azok után hogy (jóval!) korábban számtalan helyen játszották már kisebb-nagyobb sikerekkel). Reménykedni pedig megéri, szeptemberben a Kecskeméti Katona mutatta be, decemberben a pesti Thália teszi ezt (utóbbi sorban a tizenkettedik magyar kísérlet lesz).

A kecskeméti verziót mindenképpen érdemes megnéznie annak, aki teheti, és mivel még nincs mit írni a pestiről, egyelőre ebből kell kiindulni. Be kell valljam győzködtem magam egész úton hazafelé a darab tökéletességéről, de valahogy mégsem sikerült teljesen pozitív irányú meggyőződéssel nekikezdeni a beszámolónak.

A díszlet valamint Mollie, Giles, Mrs Boyle, Metcalf őrnagy és Paravicini karakterei fantasztikusak. Jól játszották a szerepeiket, és végtelenül tüneményesen vettek részt a krimi királynőjének cselszövésében, ragyogóan 'segítve' nézőit a teljes reménytelenség felé, már ami a saját kompetenciáját illeti a gyilkos kilétére irányuló találgatások terén. Mis Casewell karaktere kissé erőtlen volt ugyan, de még mindig inkább a pozitív oldalra húz.

Christopher Wren nem volt elég rámenősen bugyuta. És hogy szó ne érje a ház táját, ez nem az angol előadásból, hanem a szövegből kiindulva is bátran állítható. Trotter felügyelő pedig (finoman és a lehető legkevesebbet elárulva a darab kimeneteléből) szimplán egyáltalán nem ilyen! Nem ilyen kontrollálatlan, nem ennyire indulatos, ugrabugráló és (sajnos) idegesítő. Itt még hozzátenném, hogy azt őt alakító színész véleményem szerint meg van győződve róla, hogy jól beleélte magát a szerepébe, és teljesen átszellemülve játszik, ami igaz, és innentől fogva két hiba lehet a gépezetben: vagy a rendező, vagy a színész maga képzelte el rosszul a teljes karaktert. S még azt is megkockáztatnám, hogy elküldeném az egész dolgot további próbákra, mert bizony gyakran sikerült mások szavába vágnia, és túl korán megszólalnia, ami vagy hat esetben eredményezte, hogy meg kellett ismételnie a kérdését...

Így tehát a végső nagyon nagy durranás igen erőtlenné szelídül (plusz a nagy kiabálások után a meghitt, szelídebb és lassabb beszéd miatt a mögöttünk ülő néni hangosan jelzi, hogy nem hall semmit a mondandóból...) de azért tagadhatatlanul megvan. A darab végével nem vagyok kibékülve sajnos, a rendező (vagy a fordító) ugyanis teljesen más kicsengéssel zárja le Mollie és Giles egymásra gyanakodását, ami (az alapvető kerethez és a részletekhez való hűséget figyelembe véve) rémes ötlet volt. 

Mint angolos (aki sok eredetileg angol darabot látott és bennük sok karakternevet hallott kimondani a színpadon) külön megdicsérném a színészeket és az ő jó kiejtésükért felelős személyt (legyen az akárki a rendezőtől az asszisztensekig). Viszont a fordítás hagy némi kivetnivalót maga után, persze nem nyelvhelyességi és fogalmazási kérdésekben, de az eredeti színműben Mollie és Giles, a fogadójukat megnyitó házaspár, véletlenül Monkswell (amely a családi nevük) helyett Monkwell feliratot csináltat, ezt a magyarban Barátok Kútja Fogadó helyett Barátok Útja Fogadónak intézték el (míg a fent említett Négy színmű című kiadásban megmarad az angolos játék), ami később vissza is tér mind az angol, mind a magyar szövegben, mikor Metcalf őrnagy a pincével viccelődik, ami állítása szerint pont olyan, mintha szerzetesek (monks) laknák. A magyar 'barát' szó kétértelműségével játszva a fordító persze megoldotta ezt a kérdést is, csupán bele kellett erőltetnie a szövegbe egy 'ha már a Barátok Kútjában vagyunk' félmondatot, amely egy bizonyos értelemben akár dicséretként is felfogható.

Összességében megérte megnézni az Egérfogót. Megérte ott lenni a hangulat miatt, amelyhez kiváló színészi játékok és csodás díszlet segített hozzá. Ugyanakkor két kulcsszereplőben és a színmű végének megmásításában csalódnom kellett, ezért talán örökké élni fog bennem ez a 'milyen is volt' dilemma. Sosem szoktam, de ha egy tízes skálán kellene értékelnem, akkor talán egy hetest adnék rá akkor, ha a tíz jelenti a szövegből és az angol előadásból együttesen levont abszolút szubjektív maximum értéket.

A legvégén pedig beszállnék a Christie-kutatók és leszármazottak által jogosan kirobbantott vitába; ugyanis ha nem tudnám mi az az Egérfogó, valószínűleg én is felrohannék a Wikipédiára és elolvasnám az ott leírtakat. Nem ajánlom! Egyetértve az előbb megnevezettekkel, mélységesen elítélem, hogy az oldal egyszerűen leleplezi a gyilkos kilétét, és teljesen egyetértek, hogy nem véletlenül van a darab hatvanadik éve (a bemutatója óta folyamatosan, évtizedek óta minden egyes nap) műsoron szülőhazájában: megéri az élményt elolvasni (vagy hát pontosabban ott megnézni, amíg nem kapunk egy teljesen hű hazai változatot)!

Csoportterápia (Madách Színház)

Trixi: - Hogy mondjon, igazat hogy mondjon, az aki fél...

Az időt kár húzni, az izgalmakat kár fokozni, igenis menjünk Csoportterápiára! A Madách Színház musical pályázatának nyertes művét nemrég (2011. június 10.) mutatta be a kiíró színház, amelynek minden bonyodalma (cseppet sem meglepően) egy csoportterápiás foglalkozás köré szerveződik. Az előadás óriási közönségsiker, a VLM nemrég közzétett listája szerint a 2011/12-es évad végéig 46 (többnyire teltházas) előadást élt meg.

Szép lassan érkeznek a legkülönfélébb problémával rendelkező páciensek. Van itt hipochonder, meleg, kisebbségi komplexusos csontsovány nő, aki meg van róla győződve, hogy kövér és visszataszító, egy szimplán csak 'szőke nő', de notórius hazudozó is akad. Csak egyvalaki felejt el megjelenni: a helyettes orvos.

Pörgő és modern nyelvezetű dalok színesítik ezt a vérbeli vígjátékot, könnyen és egyben ironikusan befogadható szövegekkel. A prózai részek is mesterien kidolgozottak, nagy meglepetésemre a darab sehol nem ment át túl közönségesbe.

Trixi: - Neked fogalmad sincs mi a különbség erotikus és perverz között. Na elmondom neked mi a különbség erotikus és perverz között. Erotikus, ha egy tollpihét használsz a szexhez, perverz, ha az egész csirkét!

Amilyen egyszerű a díszlet, annyira nagyszerű; a színpadon található kevés tárgy varázslatosan kel életre a táncok és koreográfiák során. Személyes kedvenceim talán a legelső dal (Terápiára járni kár), melynek refrénjében, mint ez a címből is kitűnik, a darabhoz csodálatosan illő hangzásvilággal választották ki a szavakat, illetve Natasa dala (Ez már az út) voltak (amely Polyák Lilla előadásában a youtube-on is fellelhető), de a közönség nagy kedvencei közé tartozik még az Utálom a musicaleket, a Hoppá, asszem dobtak és a fantasztikusan ötletes, a darab komolyságát megalapozó Itt szemben énvelem.

A színészek valósággal lubickolhatnak szerepeikben. Bár valamennyi szereplő elnagyolt sablon, akik a modern társadalom kliséit kívánják képviselni, a hosszú önkéntes foglalkozás során (hiszen ugye a helyettes orvos nem talál el a megfelelő terembe) mégis elmélyül valamennyire a jellemük, és a képviselt típus mellett egyéniségekké is válnak. Balla Eszter a valójában csontsovány lány, aki Gombóc Artúrhoz szereti hasonlítani magát, Sándor Dávid/Simon Kornél a rövidtávú memóriazavarral küzdő úgy tűnik névtelen férfi, Dobos Judit a kényszeres hazudozó és hencegő Trixi, Nagy Sándor az Opera balettkarában táncoló meleg Sziszi, Szente Vajk a hipochonder Lajos, akinek a táskájában mindenféle orvosi segédeszköz megtalálható, valamint Ladinek Judit/Polyák Lilla Natasa, a magas színvonalon élő, de szellemileg jóval alacsonyabb szférákat képviselő szőke feleség, a maga gondjaival. Sándor Dávid és Simon Kornél közül valahogy az utóbbi tűnt számomra szimpatikusabbnak szerepében, talán azért mert a Centrál Színházban már láttam Simon Kornélt nagyszerű értetlenkedőnek, míg Ladinek Judit és Polyák Lilla közül számomra az első hölgy győz, bár Lilla csodálatosan játszik és nagyon viccesen is, énekhangjával pedig mint tudjuk, semmi baj sincsen, Ladinek Judit tele van öniróniával, felszabadultabb, lazább, és az ő hangja is eszményi!

A musical modernségében azért rejlik pár klisé. A Spamalot már lefoglalta magának a musicalben cikizzük a musicaleket ötletét, de talán elnézhető, hogy ezzel a Csoportterápia szerzőpárosa is élt; megkapja az Operaház Fantomja, de még a Vámpírok bálja is. Az áramszünetes jelenetről pedig azonnal a Jóbarátok örökzöld epizódja jutott eszembe, de összességében a végső konklúzió nem más: tényleg menjünk Csoportterápiára!

Sziszi - Egyszer áramszünet volt, és három órát kellett várnom a liftben!
Natasa - Az semmi! Én egyszer négy órát vártam a mozgólépcsőn!

Vajon kell egyáltalán orvos ahhoz, hogy egy csoportnyi - a társadalom által dilisnek címkézett - ember felfedje a bennük rejlő komplexusok eredetét és elinduljanak a "gyógyulás" rögös útján? Félelmetes, de képesek vagyunk magunkra ismerni a hat szereplő valamelyikében? Biztosan állíthatjuk-e, hogy nincs köztünk egy orvos? A dilisek tényleg dilisek? Csak az az orvos, akinek erről papírja van, vagy bizonyos szempontból mind azok lehetünk?

Frissítve: 2012. július 6. 

Rómeó és Júlia (Vígszínház)

Bata Éva (Júlia) és
Börcsök Enikő (Dada)

Még a tavalyi évadban mutatta be a Víg a Varró Dániel-féle Rómeó és Júliát, és bevallom előítéletekkel tele néztem akkor a Júlia és Rómeó lájkolja egymást plakátkampányt a metróállomásokon. Talán ez az oka, hogy csak idén, baráti megerősítések után szántam rá magam, hogy elmenjek és megnézzem.

Bátor és veszélyes dolog ma a Rómeó és Júliához nyúlni. Talán felsorolni is lehetetlen lenne, hogy mennyi feldolgozást élt meg a színpadon, és azon kívül is. A legutóbbi nagy lázat talán az Operettben is látható musical robbantotta ki, ami az ottani nézői érdeklődést figyelve ma sem hagyott sokkal alább.

De összességében mégiscsak pozitívan csalódtam! Ez számomra volt a legkellemesebb meglepetés, ugyanis eléggé konzervatívnak tartom magam a színház terén. Kellenek az ilyen pofonok. Rómeó robogón furikázik, Lőrinc barát furgonban esket, hovatovább, a Montague és Capulet családok tagjai késsel, bőrszerkóban irritálják egymás érdekeit. 

Átgondoltságra vall a tény, hogy minden nagyobb szereplő kapott egy-egy jelenetet amiben igazán kiélheti magát. A főszereplők jelenléte a legtöbb helyen persze evidens, de például az öreg Capulet rendkívül kolosszális 'kiakadásjelenete' (ha már modern darabról van szó) szépen illusztrálja a színészek kibontakozásának lehetőségeit. Bizonyos jelenetek emellett persze sajnos(?) elsikkadnak.

A színpad és a díszletek (amelyek terén a Vígben én még sosem panaszkodtam) csak dicsérettel illethetők. Elég csak az egyébként kitűnően átültetett modern-kori erkélyjelenetre gondolni, melyben Rómeó és Júlia kihasználják az eleve rendelkezésre álló színház adottságait. Júlia a nézők egyik páholyában, Rómeó a színpadon; innen indul meg az egész emeleten és páholyokon átívelő üldözés, melynek legvégén egy homlokegyenest fordított szituációba érkezünk: Rómeó fent, Júlia lent.Persze a darab egészére jellemző a színház, mint egész kihasználása, úgyhogy a földszinten lévők féljenek!

Dada: - Ki volt az az úr, akivel Júlia beszélgetett?
[Várja a választ a közönségtől, közben a sorok között mászkál]
Egy bátortalan hang: - Rómeó!?
Dada: - Egyvalaki? Egy figyelt. A többi aludt...
[Visszatér, viszi a hírt Júliának]

Ezek után örömmel jegyzem meg, hogy akár Shakespeare eredetijében, akár a Varró-féle változatban is, a Dada a kedvenc szereplőm. Kitűnő játékkal és zseniálisan éles hangulatváltásokkal Börcsök Enikő játéka tette rá az I-re a pontot. 

A szülők pedig, akik szép számmal ültettek be gyermekeket életük talán első Rómeó és Júliájára (és ami önmagában jó dolog), javaslom menjenek biztosra és olvastassák el gyerekeikkel az eredetit is majd még az érettségi előtt, különben még végül az ő lelkükön szárad majd minden...

S bár kicsit hosszúnak találtam, és a végére már egyenesen irritálónak a folyamatosan és az akkorra már erőltetetten fenntartott szexuális utalgatásokat (Júlia halálánál a Dada mondja: S Rómeó tőrje Júlia szívében talált új hüvelyre... most komolyan?!) azért kíváncsian várom a januárban érkező Varró-féle Makrancos Katát!

Édes Anna (Thália Színház, a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka)

Reklámplakát

Annyi lehetőség ritkán volt egy darabban, mint ebben az Édes Annában. Viszont az összhatás kíméletlenül harmatgyengére sikeredett. Sőt, a nevetséges fináléval még a lehetőségek is elvesztek.

Édes Anna (Gidró Katalin) és Vizyné (Danis Lídia) játéka fantasztikus volt, mindketten uralták a színpadot és kellő energiával álltak szerepükben, míg persze a többi szereplőben is volt, vagy igyekezett lenni valami egyedi.

A díszlet és a smink külön dicséretet érdemel. Annát kivéve a szereplők arca előre fehérre sminkelt, tiszta arc, mint akiket már eleve elragadott a halál. A színpadkép látványos, korhű és varázslatosan gazdag.

A jelenetek azonban aránytalanok. A darab hamar átmegy egy Jancsi-Anna epizódba, és túlságosan sokáig benne is ragad. A néző már épp elunná magát, mikor elérkezik a végjáték, ahol is a teljes hátsó díszlet felnyílik, majd élő nyulak között Édes Anna két zenész felé közledik egy zöld réten, akik (nem tudom, hogy csak a fesztivál húsvéti mivolta miatt, vagy egyébként is) rózsaszín nyúljelmezbe vannak öltözve...

Hogy Anna sorsát a darab másként értelmezi, az önmagában nem lenne baj. Az ötlet, hogy Anna felfelé haladva távozzon a színpadról zenére, szintén menthető. Na de nyulak és nyúljelmezes muzsikusok! Egyenesen felháborítónak tartom ezt a finálét, amely minden szikrányi lehetőséget örökre és megváltoztathatatlanul kiölt belőlem a darabot illetően!

Ha ezt most olvasnám magam sem hinném el...

Macskajáték (Örkény István Színház)

Molnár Piroska, Pogány Judit
és Kerekes Éva

Ne várjuk Örkénytől, hogy könnyen emészthető darabot választunk, ha beülünk a Macskajátékra. És bár az ő esetében különösen igaz, hogy a munka fele a színészekre hárul, azért úgy fogalmaznék, nekünk is kell egy kis gyomornedvet adnunk az egész magunkba építéséhez, és ahhoz, hogy ez a színpadi (és színészi) csoda a vérünkben áramolva örökké velünk maradhasson. Azt hiszem, talán Örkény is ilyesmit gondolhatott.

Örkény a darabról: Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.

És nem több. Erről szól az egész. A színészek pedig hálásak lehetnek, no nem a könnyű dolgukért, de a darab kitűnő megrendezéséért (Mácsai Pál), s így mi is mélységesen hálásak vagyunk Pogány Juditnak, Molnár Piroskának, Csomós Marinak, Jordán Tamásnak és Kerekes Évának a feledhetetlen, profi, örkényi és ízig-vérig groteszk játékáért, hogy csak pár nevet említsünk a színlapról.

Egy rövid mondatban kihangsúlyoznám a díszlet puritánságában rejlő fantasztikusan alkalmazott paradoxont: egyszerű, sárgás árnyalat, egy ház belseje, semmi több, semmi giccs. Ide kívánkozik még, hogy a néző aktív szerepet kell vállaljon a felfogásban, néha ugyanis két, egymástól a darab szerint vagy ezer kilométeres távolságban lévő színész egyszerre van jelen a színpadon. Hamisítatlan örkényi megoldás még a színészek egy részének a nézőkkel való érkezése is.

Valóban vicces kívülről, ha az idősekben fellángol a szerelem, és úgy kezdenek viselkedni, mintha újra húszévesek lennének. De jól látszik, ez csak a külcsín: hajfestés, smink, új, drága ruhák... Belül azonban sosem lehetnek fiatalabbak. De ez nem jelentheti azt, hogy nekünk, a fiatalabb generációnak (amely ott van és lenézően tevékenykedik a drámában, szintén zseniális alakításokat hozva) ne kéne megértenie: ők is áteshetnek egy ebből kifolyó komoly egzisztenciális- és indentitásválságon.

Kívül-belül. Ha mindez egy közös hely, akkor ott a lényeg.

A léggömb elrepül - Fesztbaum Béla Kosztolányi-estje (Vígszínház, Házi Színpad)

Fesztbeum Béla

Fesztbaum Béla másfél órás Kosztolányi-estje tökéletes választás; színészileg és szerzőileg egyaránt.

Kosztolányiban mindig ott a humor. Még a legtragikusabb pillanatokban is ott van, a megértés és a figyelemfelkeltés eszköze. Az este már-már tökéletesen mutatja be magát a szerzőt: egy felnőttet, aki akármikor képes volt belsejéből kiáltani engedni a gyermeket, és az ő szemszögéből, de a sokat megélt író eszközeivel megfigyelni és (talán mondhatjuk) regisztrálni az élet legkülönbözőbb helyzeteit és eseményeit.

Fesztbaum Bélában ott van Kosztolányi. A humor, a gyermeki gondolkodás és a gyermeki rálátás. A rálátásban a belelátás, a belelátásban az interpretáció, az interpretációban pedig Kosztolányi bámulatos leírási készsége és átgondoltsága. 

Legyen szó léggömbökről, imádott macikról, régi fényképekről, vagy egy könnyed rácsodálkozásról a számonkérésre, hogy a magyarok külföldre utazva ugyan miért nem azok az ostorcsettintgető félbarbár népek, amilyennek ismerik őket, Fesztbaum Béla válogatása és hozzáállása tökéletes. 

Bátran ajánlom a darabot valamennyi Kosztolányi-kedvelőnek, vagy azoknak, akik fogékonyak egy kis könnyedségre, és mégis magukkal képesek vinni az 'otthon elgondolnivalót', a gyermeki kérdésekbe bújtatott fájdalmasan igaz kicsomagolandó és átgondolandó kérdéseket, melyekre ha választ talán sosem találunk, legalább hasznosan merenghetünk magunkról, másokról, az egész világról, vagy egy, az Andrássy út hosszával egyenlő átmérőjű képzeletbeli bolygó mindennapjairól.

Frissítve: 2012. július 2. 
(A darabot eredetileg a Vígszínház Házi Színpadán láthatta a közönség, a 2011/12-es évadzáró előadása azonban már a Pesti Színházban kapott helyet.)

Az öldöklés istene (Vígszínház)

Eszenyi Enikő és Kern Adrás,
avagy a Reille-házaspár

Van valami vonzó az öldöklés istenében. A Vígszínház az év elején, Kamondi Zoltán rendezésében mutatta be Yasmina Reza, Tony-díjas magyar származású francia írónő új színművét.

A darab címének élesen ellentmondó kezdet, melyben a Reille és a Hullié család fejei összeülnek, hogy amennyire csak tőlük telik, civilizált emberek módjára vitassák meg a gyermekeik között feszülő ellentéteket, csakhamar a jóval a felszín alatt lappangó ellentétek hangos felszínre törésében folytatódik. Börcsök Enikő és Epres Attila játéka a Houllié-házaspárként kétségkívül telitalálat. Milyen kilátásokkal állhat neki egy házaspár annak a beszélgetésnek, amelyben az elveikhez hűen, megfontolt és nyugodt hangvételű beszélgetés árán, de mégis legmélyebb felháborodásukat kívánják kifejezni kivert fogú fiuk okán? Továbbá milyen lehetséges megoldásokat fontolgatva érkezik meg hozzájuk Eszenyi Enikő és Kern András, a Reille-házaspár, hogy a lehető legmélyebb együttérzéssel, de mégis nyomatékosan felhívják a szülők figyelmét, hogy gyermekük provokatív viselkedése volt az indíték?

Az öldöklés istene minden mozzanatunkban ott lüktet, legalábbis Yasmina Reza szerint. A fokozatosan kibontakozó színmű rendezői és színészi érdemein felül, külön érdemes kiemelni Árvai György díszleteit. A Vígszínház óriási színpada ezúttal a Houllié-házaspár nappalijává alakul át, egy rendkívül egyszerűen és konzervatívan berendezett nappalivá. Azonban, ahogy a beszélgetés is kezd kilépni annak kulturált medréből, szépen lassan a díszlet is kezdi elveszteni esztétikusságát. A lassan, de folyamatosan torzuló tükörkép, és a bedőlő falak tökéletesen alkalmazkodnak a gyorsuló és pulzáló hangulathoz.

A pár helyen már-már közönségessé fajuló veszekedés kétségkívül aktuális módon mutatja be korunk problémamegoldó kompetenciáit, valamint nagyszerű párbeszédeiben érdekes kitérőt tesz hasonlóan fontos és aktuális szociológiai és etikai kérdésekre. Való igaz, hogy ha a szándék meg is van, azok a fránya ösztönök valahogy mindig felülkerekednek. És hogy van-e remény? Az öldöklés istene megsúgja!

Hullámtörés (Magyar Színház)

Soltész Bözse (Bess)

A musicalek és olcsó vígjátékok világában végre egy igazi dráma. Egy valódi, teljes átszellemülést igénylő vérbeli dráma.

Az alaptörténet egyszerű. Bess McNeill (Soltész Bözse) életében először éli át és meg a valódi szerelmet. Kívül-belül, tetőtől talpig. Az egyházközösség nagy huzavona után beleegyezik Bess és Jan Nymann (Fillár István) házasságába. A lány szerelme csillapíthatatlan, töretlen és megállíthatatlan. Éppen ezért nagy kihívás számára, mikor az olajmunkásként dolgozó Jant vissza kell engednie a fúrótoronyhoz dolgozni. Éjt nappallá téve imádkozik és kéri Istent; küldje haza a szerelmét! Imái meghallgatásra találnak, Jan rendkívüli úton hazatér, azonban egy baleset következtében, mely egész testére lebénítja.

Itt kezdődik a szerelem igazi próbája. Mire képes Bess, hogy enyhítse Jan fájdalmait? Mit tesz meg azért, hogy töretlen szerelme folyamatos bizonyságot nyújtson a férfi számára? Hogyan változnak át az egyszerű hétköznapok idegen valósággá? Hogyan fordul el tőle saját édesanyja (Béres Ilona) is?

Mikor először láttam a darabot a Magyar Színház Sinkovits stúdiószínpadán (2010. május 7.), már akkor is lenyűgözött. Második alkalommal pedig (2011. január 19.) egyenesen felháborodva teszem fel a kérdést: miért nem erről, miért nem Soltész Bözse világszínvonalú alakításáról beszél egész Budapest? Egész Magyarország?

A Sinkovits-színpad nyújtotta valódi, drámai élmény (körülbelül 30-35 néző van jelen előadásonként) egyedülállóan közelinek érződik a kétfelvonásos megváltás egésze alatt. A darab pedig bizonyára erősen igénybe veszi a játszókat, így igyekezzünk, ha be akarunk rá jutni, havonta ugyanis legfeljebb kétszer tűzik műsorra!

Helyár: 1 600,-
Jegyek itt vásárolhatók online.