 |
| Színpadkép (Thália) a díszlettel |
Gazdag egérfogó évet zárok, úgy érzem. Áprilisban Londonban az eredetit, novemberben a kecskemétit, ma este pedig az új pesti verziót láttam a Tháliában, ahol még egy meglepetés közönségtalálkozón is részt vehetett a nagyérdemű a Mollie-t alakító Szabó Emíliával, és a Trotter bőrébe bújó Haumann Mátéval.
Egész úton hazafelé győzködtem magam, hogy nem kéne összehasonlító kritikát írnom, csak egy bekezdésben megemlítenem a kettő (ami tulajdonképpen az eredetivel három) darab hasonlóságait és különbségeit, de ez, már tudom, nem fog sikerülni. Így először is belátom, hogy nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni Az egérfogóról, pláne nem összehasonlítások és átkötésektől mentesen.
Összességében úgy éreztem, hogy Budapesten egy kicsit mintha profibbá érett társulatot kapnánk, pedig erre a találkozón Szabó Emília cáfolt rá, míg Kecskeméten Trotter alakítása miatt (amelyet nagyon nem kedveltem) az egész harmónia megbomlott. Úgy vélem a darab kapcsán rendkívül fontos hangsúlyozni a kötöttséget, a feszes tempót és a lankadhatatlan koncentráció magas szintű, folyamatos fenntartását, amit a pesti stáb számomra jobban hozott, ugyanakkor (és ez nem Szabó Emília személye és képességei ellen szól) szívem szerint Kecskemétről kiemelném Mollie-t (Danyi Juditot) és beollóznám a pesti színpadra. Persze lehetséges, hogy ennyire másképp értelmezték a szerepüket. Spindler Bélát, mint a pesti Paravicinit még név szerint kiemelném, de hozzá kell tenni, számomra mindenki maximálisan hihető karaktert alakított a Thália deszkáin.
Számomra a kecskeméti, az eredetihez maximálisan ragaszkodó konzervatív, fabútorokkal teli díszlete után sokkoló a Pesten kékeslilás Monkswell Manor, és ami még megdöbbentőbb, hogy a beszélgetés alatt Szabó Emília állásfoglalása szerint a díszlettervező (Szikora János, aki egyben rendezője is a pesti változatnak) direkt a konzervatív sugallatot próbálta meg a kék fényeken, ruhákon és háttéren keresztül beszivárogtatni a légkörbe, amely egyben utal a cselekvés álomszerűségére, elvontságára is.
Végül pedig (mivel a poén lelövése nélkül mélyrehatóbban Az egérfogóról nem lehet véleményt alkotni) a befejezésről írnék. Kecskeméten elég sokat változtattak a szöveg szerinti végjátékon, amely ott és akkor nekem mélységesen nem nyerte el a tetszésemet, de az idő úgy néz ki kissé (de semmiképp sem teljesen) csillapítja bennem ezt az ellenszenvet, míg a pesti verzióban a befejezés valóban csak az utolsó másodpercében tér el a leírtaktól, de jelenleg azt kell mondjam; ezt még maga Agatha Christie is megirigyelhetné!
Két teljesen más hazai Egérfogóra ülhet be, aki erre kedvet kap, és én azt mondom, ha megteheti, menjen el mindkettőre, ki tudja a mai színházi igények mellett meddig lesz minderre lehetősége. S bár kétségtelen, hogy Agatha esetében jobb szeretem a konzervativizmust, minden irodalmi esszémben amellett érvelek (amit valóban úgy is gondolok), hogy a szöveg mindig egy kiindulási pont, racionális keretek között viszont mindenkinek (jelen esetekben a rendezőknek) meg van minden lehetősége arra, hogy úgy értelmezze azt, ahogy neki tetszik.
Nem könnyű elfogni három egeret, én kívánok minden érdeklődőnek három Egérfogót!
Egész úton hazafelé győzködtem magam, hogy nem kéne összehasonlító kritikát írnom, csak egy bekezdésben megemlítenem a kettő (ami tulajdonképpen az eredetivel három) darab hasonlóságait és különbségeit, de ez, már tudom, nem fog sikerülni. Így először is belátom, hogy nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni Az egérfogóról, pláne nem összehasonlítások és átkötésektől mentesen.
Számomra a kecskeméti, az eredetihez maximálisan ragaszkodó konzervatív, fabútorokkal teli díszlete után sokkoló a Pesten kékeslilás Monkswell Manor, és ami még megdöbbentőbb, hogy a beszélgetés alatt Szabó Emília állásfoglalása szerint a díszlettervező (Szikora János, aki egyben rendezője is a pesti változatnak) direkt a konzervatív sugallatot próbálta meg a kék fényeken, ruhákon és háttéren keresztül beszivárogtatni a légkörbe, amely egyben utal a cselekvés álomszerűségére, elvontságára is.
Végül pedig (mivel a poén lelövése nélkül mélyrehatóbban Az egérfogóról nem lehet véleményt alkotni) a befejezésről írnék. Kecskeméten elég sokat változtattak a szöveg szerinti végjátékon, amely ott és akkor nekem mélységesen nem nyerte el a tetszésemet, de az idő úgy néz ki kissé (de semmiképp sem teljesen) csillapítja bennem ezt az ellenszenvet, míg a pesti verzióban a befejezés valóban csak az utolsó másodpercében tér el a leírtaktól, de jelenleg azt kell mondjam; ezt még maga Agatha Christie is megirigyelhetné!
Két teljesen más hazai Egérfogóra ülhet be, aki erre kedvet kap, és én azt mondom, ha megteheti, menjen el mindkettőre, ki tudja a mai színházi igények mellett meddig lesz minderre lehetősége. S bár kétségtelen, hogy Agatha esetében jobb szeretem a konzervativizmust, minden irodalmi esszémben amellett érvelek (amit valóban úgy is gondolok), hogy a szöveg mindig egy kiindulási pont, racionális keretek között viszont mindenkinek (jelen esetekben a rendezőknek) meg van minden lehetősége arra, hogy úgy értelmezze azt, ahogy neki tetszik.
Nem könnyű elfogni három egeret, én kívánok minden érdeklődőnek három Egérfogót!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Csak moderálás után kerül megjelenítésre!