Spamalot (Madách Színház)

Szeretek a lehető legtöbb szereposztásban megnézni egy darabot. Ezzel ugyan régebben problémáim akadtak, mert valahogy az első, jól beválthoz ragaszkodtam, de szó szerint megtanítottam magamat elvonatkoztatni mindettől. És ezt jól tettem.

Az ötödik, mai Spamalot után döntöttem úgy, most egy jó darabig szüneteltetem, majd talán három, négy év múlva újra megnézem. De be kell valljam: lenyűgöző darabról van szó.

A színlap a Madách honlapján olvasható, így inkább szerepeket, mint színészeket emelnék most ki, talán egy-két kivétellel, pontosan azért, mert a minőséggel úgy érzem sehol sem volt hiba. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy aki nem nyitott az angol humorral erősen megspékelt "fárasztó"-nak bélyegezhető darabokkal, az nem biztos, hogy helyes döntést hoz, mikor jegyet vált rá. De ha kíváncsi egy ilyen musical megvalósítására, akkor már mindenféleképpen érdemes!

Személyes kedvencem a Tó úrnője, a darab dívája, aki néha igen a szívre veszi a szerepét. A családban hallottam már olyat, hogy néha túljátszott a szerep és átmegy valami teljesen kommerszbe, de az én véleményem szerint ez pont olyan kritikája a mai társadalom populáris igényeinek, mint amilyen a darab nyelvezete az egész életnek. Már-már örkényien groteszk elemek tarkítják a színpadi valóságot (hullabegyűjtés, pestis), amelyen normális körülmények között ember nem kacagna, de itt szem nem marad szárazon a nevetéstől.

Balogh Anna, a Tó (egyik) úrnője

Hálás szerep itt minden, mondhatni, a közönség nem csak Artúr királyt, de valamennyi lovagját és útitársát szereti. Úgy vettem észre minden színész valahogy mást domborít ki a szerepéből. A Tó úrnője esetében Polyák Lilla a határozottság megtestesítője, aki a helyzetkomikumos jelenetekben pont az ebből való kieséssel nevetteti meg a közönséget, Molnár Szilvia ízig-vérig dívaként áll a színpadon, míg Balogh Anna a maga keserédes szilárdságával egyfajta "látszik rajta, hogy szőke" érzést sugall, aki mindenhol képes lenne elbotlani, ebből a legnagyobb természetességgel kimászni, és meghajolni a művelet után. Azt kell mondjam, hogy az utóbbi hölgy több tucat testhosszal győzedelmeskedik szerepében, A díva dala valahogy tőle a leghitelesebb, legviccesebb és legeljátszottabb, mint ahogy a darab egésze is.

A díszletekért, a szereplőkért, a hangokért, a fordítás zsenialitásáért és az érzésért érdemes beülni a Spamalotra, a mindenhonnan sok ötletet lenyúló fanyar viccbombára!

Frissítve: 2012. július 1.