Pintér Béla és Társulata: Tündöklő Középszer (Szkéné Színház)

A Tündöklő Középszer allegória (és ars poetica) a színházért, az egységért, az odafigyelésért és az empátiáért viszonylag humoros köntösben. Pintér Béla és Társulata épp egy darabot próbál színre kényszeríteni, mikor fény derül Juci döbbenetes tehetségtelenségére. Hiába a közelgő bemutató, melyben a távolkeleti kislányt Ukrajnán keresztül szülőhazájába csempészné a város vezetőségének segedelmével édesanyja, Juci azonnali hatállyal repül a társulatból mint színművész, s innentől fogva ügyeletes kávéfőzőként építheti a csapat egységét. Igen ám, de mi van akkor, ha a kortárs színház eladhatósága és a kényszeredett fenntarthatóság miatt zenés darabot kell komponálni (még ha a melódiák nem is túl eredetiek), és a fene se tudta, hogy a Jucinak ekkora őstehetsége van az áriák területén. Mert így már azért elég vacak, hogy kidobtuk a társulatból...

Pintér Béla furcsán nevettető drámája annyi mindent sűrít magába, hogy az jórészt (a szó pozitív értelmlében) befogadhatatlan. Bizonyára akadnak nézők, akik számára a darab rávilágít néhány jelenségre, s az este folyamán könnyesre röhögik magukat az idióta dalbetéteken, de véleményem szerint érdemes elidőzni a titkon már-már mesterien színpadra álmodott embertípusok félelmetes valószerűségén, annak ellenére, hogy látszólag karikatúráknak készült mind. Korpás János (Thuróczy Szabolcs) lenne a társulat szíve-lelke, legalábbis ő mindig készségesen áll az éppen cserben hagyott hölgyek tettleges megsegítésére. Géza (Pintér Béla), a társulat vezetője nehezen, sok őrlődés után hozza meg döntését Juci menesztéséről, de utána már köti az ebet a karóhoz, a nehezen megszületett döntésének véglegessége megkérdőjelezhetetlen, s annak felülbírásán csak egy csoda segíthet. Csoda a csodában tehát, hogy Juci (Herczenik Anna) képes a csodára. Judy (Szalontay Tünde) a cicamica hozza a társulat fejére a híres olasz producert, Dínót (Quitt László), akinek köszönhetően sor kerülhet a középszerű asszisztens tündöklésére. Madár (Szamosi  Zsófia) és Bölény (Friedenthal Zoltán) kettőse azért fontos, mert bár életüket együtt képzelik el, a kívülállóknak is percek alatt nyilvánvalóvá lesz, hogy fogalmuk sincs a szerelemhez olyan gyakran alapvetőnek hitt őszinteségről és bizalomról. De hát hogy is várhatnánk el őszinteséget és felvállalást (legyen az a múltban vagy a jelenben keresendő) egy olyan pártól, akik már nevükben is alteregókba menekülnek. Szücsi (Enyedi Éva) különlegessége, hogy beszéde keleti származására való tekintettel alig érthető, s mi jót derülünk rajta, míg végül meg nem sajnáljuk Juci felemelkedésével egyidőben, ugyanis nehéz jövő vár egy olyan színészpalántára, akinek egyetlen különlegessége vicces beszédmódja, melyet igen könnyen leköröz (amolyan két dudás nem fér meg egy csárdában módon) Juci ősrobbanásnál is ősibb képessége az operaperformanszok területén. S ott van még az alkoholista Héra (Roszik Hella), aki minden áldott reggel késik a próbáról, de legalább szépen énekel és életében először egy egész éjszakára lehetőséget lát a felemelkedésre. Kár, hogy fény derül Juci fölényére.

Az este egyik lefontosabb kérdése számtalan más mellett, hogy mégis hogyan érezze magát Juci? Amit eddig csinált, az nem felel meg a társulat elvárásainak, amit most csinál azt mindenki értetlenül és idegenkedve figyeli, amit pedig csinálni fog annak láthatóan nem tudja feldolgozni megjósolhatatlan távlatait. Továbbá be kell-e hódolnia az igényességnek a popularitás és az eladhatóság oltárán? Hányszor (de hányszor) lovagolható meg ugyanaz a téma? Valóban jó az, ha egy társulat vagy színház kizárólag a fenntarthatóságot szemelőtt tartva oszt szerepeket, keres darabokat és simul hozzá egy-két úgynevezett vezető színészhez vagy színésznőhöz? Csak a közönség számít, vagy törődni kell a színészek lelkével is? Lehet-e futószalagon minőségi színházat csinálni? Van értelme hinni bármi maradandóságában?

A Tündöklő Középszer egy igen izgalmas előadás sok humorba burkolva. Ugyanakkor, ha vesszük a fáradságot és elgondolkozunk azon, amit ez a kis társulat mikroszinten a szemünk elé tár, akkor félelmetes távlatokba juthatunk. A nevetés és a kacagás elfedi azokat a jelenlevő sebeket, melyekből minden egyes szereplő vérzik. A darab tehát szórakozásra és elmélkedésre is egyaránt alkalmas, tartalmas és elgondolkodtató színházi élményt ígér.

10 éves Az Operaház Fantomja (Madách Színház) - a jubileumi díszelőadásról

2013. május 30-án, csütörtökön este tartotta a Madách Színház az Operaház Fantomja 10 éves jubileumi díszelőadását. Az előadáson a legtöbb főszereplő jelen volt, néhol különleges jelenetekkel még emlékezetesebbé téve azt. Volt, hogy három Fantom, két Christine és két Raoul is egyszerre állt a színpadon, miközben a nézők valóban feledhetetlen és egyedülálló élményekkel gazdagodtak. A rendhagyó előadás után további zenés meglepetések és dedikálási lehetőség is várt a közönségre. A beszámolóhoz mellékelt képi ízelítők az új, jubileumi műsorfüzetből valók.

Hét órakor - mintha az este csupán egy lenne a sok közül - a szokott módon kezdődött az Operaház Fantomja. Az első felvonást Fonyó Barbara, Homonnay Zsolt és Posta Victor kezdték, de már az Éj zenéje alatt gyors egymásutánjában csatlakozott Posta Victorhoz két Fantom-kollégája, Csengeri Attila és Sasvári Sándor. Az önmagában is szenzációs szám hármas előadásban még elementárisabbá emelte az élményt, mikor Christie először szembesül a Fantom őt illető terveivel. Ahol csak lehetett, a jubileumi előadás megőrizte a cédéváltozat szereposztását, Carlotta Giudicelli bőrébe Sáfár Mónika, Umberto Piangiéba Rozsos István, az új igazgatókéba Szerednyei Béla és Weil Róbert, Madame Giry-ébe Benze Ilona, Meg Giry-ébe Kuthy Patrícia, Joseph Bouquet-éba Barabás Kiss Zoltán, Monsieur Reyer-ébe Lakóth Aladár, Monsieur Lefevre-ébe Lőte Attila és az árverési kikiáltóéba Pusztaszeri Kornél bújtak.

Az első felvonás végén ismét három Fantom esküdött bosszút Christine-re, amiért ő Raoult választotta, majd a második felvonás elején rövid videobejátszást nézhettünk meg a Fantom tíz évvel ezelőtti premierjéről, ahol a szerző, Andrew Lloyd Webber is jelen volt. A videóban felelevenítették azt a hosszú alkotói folyamatot, amely ennek a szuperprodukciónak a létrejöttét eredményezte, s amelyről Szirtes Tamás rendező, a Madách Színház igazgatója úgy nyilatkozott, hogy új korszakot nyitott a színház életében. Ezután a már emlegetett szerző gratuláló levelét, majd a Japán Fantom-produkció színészeinek leleményes videóüzenetét nézhettük meg. A vetítés alkalmával megemlékeztünk a produkció megvalósításában részt vevő, ma már nem élő művészekről: Vágó Nelly jelmeztervezőről, Seregi László koreográfusról és Pelle Erzsébet operaénekesnőről, aki oly sokáig játszotta Carlottát. Mindezek után a felvonást még Fonyó Barbara és Homonnay Zsolt nyitották, de épp csak annyi ideig, míg a színpadra érkezett Mahó Andrea és Magyar Bálint, s a maszkabáli arcdíszek kicserélésével átvették a főszerepeket. Az Éj zenéje után egészen a második felvonás temetős jelenetéig Csengeri Attila, utána már Sasvári Sándor bújtak a Fantom bőrébe.

A második felvonásban egy alkalommal, a Látjuk-e még egymást valaha című dal után három fantom, két Christine és két Raoul álltak a színpadon, míg az estét Mahó Andrea és Sasvári Sándor, a cédéről ismert első szereposztás zárták. A tapsrend alkalmával a rendező, a kreatív team és a további alkotók mellett színpadra álltak még a további szereposztások is, valamint köszönthettük a produkcióban már nem fellépő Király Lindát, Krassy Renátát (aki terhessége okán hagyta el egy időre a Fantomot, de az évadban már nem is állt vissza Christine szerepébe), Bíró Esztert és Miller Zoltánt. Ráadásként a musical leghíresebb duettjét hallgathattuk meg Horgas Eszter fuvolaművész és Szabó Ádám tangóharmonikás előadásában, majd az egyik eredeti szereposztás, Király Linda és Miller Zoltán énekeltek duettet. 

A félórával meghosszabbított jubileumi előadás után a Madách teremben fogadás következett, ahol a közönség találkozhatott az Operaház Fantomja alkotóival és szereplőivel, és dedikáltathatta a belépéskor ajándékba kapott maszkot, vagy az új, jubileumi programfüzet oldalait. Nagyszerű módosításokkal és igényes ráadásokkal ért véget a Fantom tízéves ünnepi előadása, mely valóban egyedülálló élménnyel szolgált. A Szegedi Szabadtéri Játékokon tervezett koncert-változat miatt nyáron sem kell Fantom nélkül maradjunk, de ami a Madáchot illeti, őszintén remélem, hogy tíz év múlva ismét ünneplünk!

Homonnay Zsolt, Fonyó Barbara, Csengeri Attila, Magyar Bálint, Posta Victor, Mahó Andrea és Sasvári Sándor a jubileumi előadás után. (A Madách Színház weboldaláról)

Ghost (Budapesti Operettszínház)

New York: pénz, karrier, csillogás és egy tragédia, amely beárnyékolja egy fiatal pár felhőtlenül boldognak ígérkező jövőjét a városban, mely sosem alszik. Gyilkosság, krimi, intrika és szellemidézés, kérdések és válaszok, látvány, illúzió és valóság. A KERO-rendezte Ghost musical házi főpróbáján jártam a Budapesti Operettszínházban Muri Enikő, Kerényi Miklós Máté, Szulák Andrea és Szabó Dávid főszereplésével.

Molly Jensen magára marad Sam Wheat tragikus halála után. Pontosabban csak Carl-ra támaszkodhat, Sam egykori kollégájára, akiről hamar kiderül, hogy része volt Sam tragédiájában. A fiú, akinek szelleme a földön ragad, hiszen még dolga van az életben, szomorúan tapasztalja, hogy bár látja és hallja Molly-t, ő maga képtelen beleavatkozni az életébe. Bizony, egy szellemnek is van mit tanulnia akár a metróban, akár a kórházban élő további, már sokkal tapasztaltabb szellemtársaitól. Kettejük között a kapcsolatot - nem kis meglepetésére - csak Oda Mae Brown, az egyébként magát tapasztaltnak valló szellemidéző, spiritiszta és médium képes megteremteni. 

Dave Stewart és Glen Ballard zenéiben és Bruce Joel Rubin (fordította Müller Péter Sziámi) dalszövegeiben van valami egészen új, olyan, amit valóban nem tapasztaltunk még egyik musicalben sem. Talán kevésbé igaz rá, hogy csupa visszatérő dallammal és motívummal dolgozna, inkább könnyedebb, néhol egyenesen pop-rock számok csendülnek fel, de azt kell mondanom, hogy pont ezzel kísérik jól a New Yorkban játszódó spirituális-szellemes krimit. Khell Csörsz díszlettervezői munkája az első pillanattól kezdve megmutatkozik: a forgószínpad és a számtalan ledfal nagyon hitelessé teszi a tőlünk olyan messzi közeget, be kell vallanom, hogy sokkal hitelesebbé, mint az előzetesen hittem volna. A rendezés, a zene és a díszletek mellett meg kell említeni Velich Rita remek jelmezeit, ezek közül is a kedvenceimet, Oda Mae parádésan vicces ruhakölteményeit.

Oly sokat olvashattunk már a várakozásokról, hogy külön öröm volt végre tényleg valódi női főszerepben látni Muri Enikőt, aki nagyszerűen énekel, noha az igazsághoz hozzátartozik, hogy szólóban sokkal inkább kiemelkedik, mint a duettekben Kerényi Miklós Mátéval, de majd idővel a közös részeket is bizonyára tökéletesítik. Kerényi Miklós Máté jól illik Muri Enikőhöz (vagy ha tetszik, akkor fordítva), fiatal, életvidám és energiával teli párt alakítanak. Szabó Dávidnak meglehetősen nehéz dolga van, hiszen egy jól felépített kétszínű figurát kell bemutatnia a közönségnek, de sikerrel áll helyt a színpadon ebben a furcsa átmenetben, míg György-Rózsa Sándor (egyfajta ellenpontként) az abszolút gonosz karaktert hozza jó átéléssel. Brasch Bencét és Józsa Imrét nagy öröm volt ilyen remek szerepekben látni, itt kicsit vissza kell térnünk a szerzőkhöz, hiszen még a további szellemeket is sikerült valóban izgalmasan és tartalmasan kidolgozniuk. Végül, de még véletlenül sem utolsó sorban meg kell említenünk Szulák Andreát, a szellemidéző, spiritiszta és médium, Oda Mea Brown bőrében. Fantasztikus komikus szerep egy egyedülállóan kiemelkedő színésznő számára, elég annyit mondanunk, hogy színpadi mozgásával, énektudásával és karizmatikus színpadi jelenlétével Szulák Andrea ellopja a musicalt minden további főszereplőtől.

Akár hisszük, hogy éltünk nem ér véget a halál után, akár reméljük, hogy ha még dolgunk van idelent, akkor nem távozunk el és képesek vagyunk megóvni azokat, akiket szeretünk, vagy még véletlenül sem engedünk effajta gondolatoknak, a Ghost egy pörgős, izgalmas és végtelenül nevettető musical, melyet valóban nagyszerű és minőségében kimagasló változatában nézhetünk meg az Operettszínházban. Talán még annyit hozzátennék, hogy nekem a fordítással néhol voltak problémáim (Oda Mae szövegei lehettek volna egy fokkal lazábbak és modernebbek, míg Sam (ha elhagysz a végtelen éj felzabál) és Molly (ezt jól benyeltem) pár sora talán kissé túllő a célon), annyira sikerült felkelteni az érdeklődésemet, hogy egyszer biztosan megnézzem mit tud a másik szereposztás, ahol megérzésem és tapasztalatom szerint az egész musical új megvilágításba kerül majd, és a nagyszerűen működő bájos ifjú pár helyett talán egy másik lehetőség, két tapasztaltabb, nagyobb múlttal rendelkező fiatal életében bontakozik ki ugyanez a tragédia. Akár így akár úgy, a Ghost mindenhogy érdekesnek tűnik.

Sirály (Nemzeti Színház)

Alföldi Róbert egyik utolsó rendezése a Nemzeti Színházban, a januárban bemutatott Sirály, bár leegyszerűsítve igen furcsa, azért meg kell hagyni, nagyon érdekes és izgalmas előadás. A darab megnézése után úgy érezem, hogy - függetlenül akármilyen irányú véleménynyilvánítástól ezen a téren - jó és érdekes előadást láttunk, mégsem tudnám kultikusnak bélyegezni, mint ahogy ezt már oly sokan megtették. Bár tekinthetünk rá függetlenül mindentől, azért a szóban forgó Sirály legendájához erősen hozzátapad mindaz, ami a játéktere körül zajlik.

Csehov klasszikusában tulajdonképpen meglepően sok minden történik, annak ellenére, hogy mégsem történik semmi. Jelenidejű történés alig tapasztalható, mégis minden elbeszélt vagy vélt esemény érzelmek lavináit indítja meg figuráiban. Básti Juli Arkagyinája végtelenül találó, ha nem tudnánk róla, hogy zseniális színésznő, akár úgy is gondolhatnánk, hogy önmagát adja. S mivel ezt csak ő maga tudná megerősíteni vagy megcáfolni, tételezzük fel azt a lehetőséget, hogy valóban néha Arkagyina, néha Básti Juliként áll a színpadon, és akkor azt is megkérdőjelezhetetlenül elfogadjuk, hogy senki nem tudná letaszítani onnan. Tompos Kátya Nyinájának van leginkább lehetősége a kibontakozásra: noha felsőbb érdekek (az apa befolyásolhatatlan akarata és önkényes értékrendje) irányítják, szemében mindig ott csillog a remény és az ebből fakadó teljes bizonytalanság. Alföldi Róbert rendezésében Blaskó Péter (Szorin) talán egy elsőre besorolhatatlan figurából igazán színes egyéniséggé válik, bár más dolga nincs, mint betegségére panaszkodni. A vágyait és reményeit régen elvesztett öreg figurája a modern kor szóhasználatával és gesztusaival egészen felfrissül. Ki sem felejthetnénk Kulka Jánost, aki Dorn doktor szerepében áll a színpadon, s bár hippokratészi esküt tett a betegek megsegítésére, ő maga is végletesen belesüpped unalmas életébe, csupán jól bevált, csípőből jövő tanácsokkal tud szolgálni a fájdalmakat illetően, amely úgy mondva teljes egészében átszivárgott magánszemélyi mivoltába is. Tenki Réka Másája, amely Szorinhoz hasonlóan nagyszerűen frissül fel egy kis kabátcipelés és figyelemfelkeltés segítségével, remekül illik Farkas Dénes Trepljovjához, a fiatal és feltörekvő íróhoz, kinek oly sokakhoz hasonló vágya, hogy a városban is elismerjék és megszeressék, akár Trigorint. 

Menczel Róbert díszlete hasonlít a szintén általa tervezett és szintén Nemzetis (csak a nagyszínpadon játszott) Három nővér kifutószerűségéhez. A közönség igen intim közelségbe kerül a történésekkel, de akad lehetőség eltávolodásra is, melyet szerencsére ritkán aknáznak ki. A tágas kifutó lehetővé teszi, hogy amikor csak nem feltétlenül zavaró, a lehető legtöbb szereplő kísérhesse figyelemmel a történéseket a színpadról. Jelentőségteljesen hol felnéznek a többiekre, hol a szemükbe pillantanak, majd végül egyre feljebb kerülnek a fürkésző tekintetek. Nagy Fruzsina jelmezei is sokat adnak a már többször emlegetett frissességhez és életszerűséghez, talán elég csak Arkagyina színeit és mondjuk Szorin unalmasságát alapul vennünk. S ha már szerencsére mellettem ült Kónya Gabi (súgó), érdeklődésem gyakran tévedt a Vörös Róbert által dramatizált szöveg lapjaira, amely - a komoly munka bizonyítékaként - számtalan helyen kézi átírásokkal volt megtoldva vagy átalakítva. 

A Sirály tehát egy frissített, aktualizált, különösen közelre hozott változata Csehov elképzeléseinek, de témáiban és a rájuk "adott" válaszaiban máig végtelenül aktuális. A jelenetek így eljátszva izgalmasak, életszerűek és érthetőek. Ilyen megvalósításban (legyen szó a rendezésről kezdve a színpadi megoldásokon át a színészi játékokig) valóban újat mutat nekünk a Sirály, s bár nagyszerű és érdekes, azért talán mégsem kultikus. 

100. kritika

Áldja meg az Isten, Mr Vonnegut (Thália Színház)

Valcz Péter Áldja meg az Isten, Mr Vonnegut című színdarabja kissé csalóka, mégis működik. István (Valcz Péter) és Liza (Szabó Vera) beköltöznek István nagyapjának megüresedett budapesti lakásába. Bár a nagypapa sosem mesélt a második világháborúról, ahol hadifogságba esett, az amerikai író, Kurt Vonnegut (Vékes Csaba) a pár rendelkezésére áll. Mi több, ő maga kezdi el írni életüket.

Bár Istvánnak nehezére esik munkát találni, Liza mindenben támogatja, még akkor is, mikor István valóságos presztízskérdéssé emeli az interjúkon való részvételt, s ezzel elúsztat számtalan potenciális lehetőséget. István úgy van vele, hogy csak oda megy, ahol azt érzi, kell a munkaadóknak, de azzal nem számol, hogy a mai munkaerőpiacon ha egy kiesik, ötven ember tud azonnal beugrani a helyére. Ahogy a lakással egyre több probléma adódik, úgy kerül válságba a fiatal pár kapcsolata is, ráadásul Mr Vonnegut nem éppen azért van jelen, hogy mindent elsimítson. Ő sokkal inkább a valóságra tanít.

Tetszett az előadásban, hogy a minimalista díszletek között a szereplők remek hangeffektek kíséretében mozogtak. Mikor nyílt egy ajtó, felforrt a teavíz vagy csöngettek, semmi nem láttunk, de mindent hallottunk. Rubik Ernő Zoltán zenei kísérete így vált lényegi részévé az estének. Kurt Vonnegut történetei kicsit szétszedik, de a keret miatt még éppen eléggé egyben tartják az este vonalát, szerencsére minden követhető és érthető marad. Vékes Csaba játéka nagyon a helyén van, groteszk módon nevetünk akár taxisüldözésről, betörésről, vízszámláról vagy a háborúról esik szó. Ugyanakkor nekem a második felvonás kicsit túlságosan eltávolodott az első által kijelölt úttól, az addigi kényelmes egyensúly a közönség bevonását illetően felborult, a második részben néhol már kicsit kényelmetlenül éreztem magam. 

Összességében úgy érzem, érdemes volt megnézni a KoMa Társulat előadását, érdemes volt esélyt adni arra, hogy igen furcsa módon, magyar közegben hallhassuk Vonnegut nagyon erősen amerikai gondolatait. A kényes egyensúly néha felborult, de a történet találó, aktuális és igaz.

A kellékes (Pesti Színház)

"Magukat meg ki engedte be ide?"

Bieder József kellékes előadás után nem érti, hogy miért nincs egyedül. Mikor meglátja, hogy a közönség soraiban számtalan néző figyeli árgus szemekkel, intézkedni kezd. Először megpróbálja hazaküldeni a nagyérdeműt, de mivel nem jár sikerrel, úgy dönt: mesél. Mesél magáról, a színházról, reményekről, csalódásokról, nőkről, alkoholról és a kellékekről.

Kern András beszédstílusa, testbeszéde és jelleme csaknem garancia a sikerre. Bieder József pillanatnyi tündökléseit és csaknem minden esetben kudarcba fulladó törekvéseit mesteri átéléssel, tökéletes hétköznapisággal meséli el. Bár egyedül áll a színpadon, Kern András mégsem pusztán önmagára támaszkodhat: mankót jelentenek neki a kellékek, melyekről akad jó pár érdekes története. A körülbelül egyórás rögtönzött előadás alatt szót ejtünk a színpadon dolgozók magatartásáról, meghajlási típusokról, hangfekvésekről, beugró színészekről, a díszletezők és a kellékesek problémáiról, valamint a világítás fontosságáról. Míg az este háromnegyede sírva nevetéssel telik, szép lassan már ez alatt is, de különösképpen a vége felé feltámad Bieder Józsefben az igény, hogy ha már egyszer az életben közönséghez jutott, akkor végre kibontakozzon, és megragadja a lehetőséget, hogy meséljen egy kicsit a mélybe temetett vágyakról.

Parti Nagy Lajos remekül dolgozta át magyar színpadra Ebherhard Streu színdarabját. A kellékes végtelen eredetiséggel mutat be egy hajdan színészi ambíciókat dédelgető háttérmunkást, aki életében először - és persze tökéletesen véletlenül - lehetőséget kap kiállni a színpadra, mikor a változatosság kedvéért nem védőlepedő takarja a székeket.

Két néni ha megindul (Örkény István Színház)

Két vénkisasszony színházba megy. Ha már kilencvenhét éves beteg édesanyjukat ápolják a kórházban, a sors úgy hozta, hogy pont egy kórházi drámát kell végignézniük. De az Örkény Színház mit sem érne Isten útjainak kifürkészhetetlensége nélkül: az egyetlen este mikor a két néni úgy dönt, hogy megenged magának egy kis kimenőt, az édesanya meghal, így pillanatok alatt úton találjuk magunkat Annette-el (Takács Nóra Diána) és Bernadette-el (Bohoczki Sára) azzal a céllal, hogy az anyuka hamvait az apuka sírjához szállítsuk.

Pierre Notte stúdióközegben játszott egyfelvonásosa maga a groteszk. Általában sírva nevetünk a színésznők és Polgár Csaba (Charles Aznavour imitátor) megjegyzésein, veszekedésein és reflektálásain, de ha belegondolunk, mindjárt sokkal kevésbé lenne kedvünk a térdünket csapkodva kacarászni. Notte road movie-jában (melyet Jankó Szép Yvette ültetett át nagyszerűen magyar nyelve Kiss Judit Ágnes sziporkázó dalszövegfordításainak segítségével) a nagy vihorászás közben ízelítőt kapunk az elpazarolt és feleslegesnek érzett évek súlyáról, mikor azok eddig ismeretlen teherként egyszer csak rátelepednek a lélekre, és többé nem lehet már megkerülni a szembenézést. Előtörnek a régi sérelmek és kényelmetlenül hétköznapivá válik a tehetetlenség érzése: tapasztalat hiányában mit tegyen két néni, akik csak most röppentek ki a családi fészekből? Mindenek előtt veszekedhetnek tovább, vagy ügyelve anyuka hol ide, hol oda átöntött hamvaira, együttes erővel megvalósíthatják elképzeléseiket.

Annette lobbanékony természete ("Úgy utállak mint Hitlert és Sztálint együttvéve") és Bernadette gépjármű-vezetési tapasztalatai garantálják számunkra a remek szórakozást. Izsák Lili pompás érzékkel rendezte be az Örkény Színház előcsarnokát stúdióként, ahogy szintén neki köszönhetjük, hogy a csupán hetvenkét fős nézőközönség már a nénik láttán nevetőgörcsben tör ki. Bár szem előtt kell tartanunk, hogy az abszurditást a darab egy percre sem veti le, egészen biztosan jól fogunk szórakozni a két nénin, akiknek tulajdonképpen nem is lehetne kevésbé tragikus sorsa és jelene. A közepes szintű nevetéseket találóan színesítik a szintén erősen groteszk stílusban megírt rövid dalbetétek, melyekben többek között az elhalálozási módokról és a varlekaparásról is megtudunk egy-két dolgot. Manapság igen ritkán van lehetőségünk kiemelkedő "vígjátékokat" látni, így hát még véletlenül se legyünk lusták a két nénivel sírkeresőset játszani!

Posta Victor: L'élek (Madách Színház)

Bár Posta Victor már régóta erősíti a Madách Színház csapatát, 2013-ban az a megtiszteltetés érte, hogy gondolatait és kedvenc dalait egy önálló stúdióest keretében is megmutathatja az érdeklődőknek. Posta Victor zongorázik és énekel, méghozzá nem is akárhogyan, míg vendége, Gallusz Nikolett rövid megjelenéseivel mondhatni elkápráztatja a közönséget. Legyen a dal gyors, lassú, magas vagy mély, Gallusz Nikolett valami olyan egyedülálló élményt ad hozzá a L'élek hangulatához, ami nélkül feleannyi sem lehetne, mint ami.

Pesty-Nagy Kati rendezésén látszik, hogy a koncert koncepciója és a kísérő vetítések, táncok mind aprólékosan végiggondolt mozzanatok egységei. Tatos Linda, Vaszilenko Eugenia és Kovács Péter táncai bár önmagukban valóban elismerésre méltóak, néhol kényelmetlen túlkapásnak éreztem jelenlétüket, s bizonyos esetekben valóban a zenéről vonta el a figyelmemet szabad improvizációnak tűnő csöppet groteszkké túlzott, táncban elmesélt fájdalmuk. Mikor beültem a koncertre, bevallom kevésbé számítottam arra, hogy ilyen sok populáris sláger csendül majd fel, ami persze véletlenül sem baj, hiszen ott volt nekünk végig Gallusz Nikolett, aki olyan feledhetetlen szerzeményekkel színesítette az estét, mint a Get Happy vagy az Over the Rainbow. Bárcsak megjelenne lemezen minden, amit énekel...

Egy figyelmeztetés: a popdalok önmagukban ne tévesszenek meg senkit, a L'élek valóban a lélekkel kíván foglalkozni és jól érezhetően azt próbálja körüljárni, hogy a boldogság, bár sokkal üdvösebb, tulajdonképpen ugyanúgy egy lelkiállapot, mint a szomorúság, a csalódottság vagy a veszteségérzés. Mint már mondtam, a nem maradéktalanul szentimentális nézőknek kissé túllő a célon, de tartalmas és megkérdőjelezhetetlenül minőségi szórakozást ígér.

A vágy villamosa (Pesti Színház)

A Kamaraszínház hirtelen bezárása után a Vígszínház igazgatónője, Eszenyi Enikő szerencsére nem tudta elengedni egyik legnagyobb sikerrel játszott darabját, így Tennesse Williams vágyvillamosa idén már a Pesti Színházba röpíti látogatóba a nézőket és Blanche DuBois-t (Eszenyi Enikő) testvéréhez, Stellához (Nagy Enikő) és férjéhez, a heves és lobbanékony természetű Stanley-hez (László Zsolt).

A modern amerikai drámák egyik legnagyobbika tulajdonképpen azt próbálja ábrázolni, hogy aligha találhatunk élesen elkülöníthető jó és rossz figurákat világunkban. Ellentétben például a reneszánsz drámák imádható hőseivel és utálható áskálódóival, A vágy villamosában ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani ki a jó és ki a rossz. Bár Blanche jó szándékú, modora és remekül kiérezhető néhol latens felsőbbrendűségi komplexusa hozzáadott súlyosbodó elmebajával mélységesen közönséges helyzetekbe sodorja, főleg újdonsült udvarlója, Harold Mitchell (Pindroch Csaba) előtt. Stelláról azonnal leolvasható, hogy életében először szerelmes, ami olyan elementáris erővel nyomja el önvédelmi törekvéseit, hogy egy ölelésért és forró éjszakáért pillanatok alatt képes szárnyai alá venni azt az embert, aki órákkal korábban alaposan felpofozta. A szóban forgó Stanley karakterében bújik meg talán a legtöbb írói zsenialitás. A lobbanékonyság néha alábbhagy, társaság nélkül Stanley kevésbé produkálja magát, s ekkor Blanche el-elkapja egy komolyabb beszélgetés erejéig. De mindent csak addig lehet vele megbeszélni, míg férfiúi büszkeségén nem esik folt, ekkor ugyanis vadállati dühöngésbe kezd. Stanley számára így kifejezetten kényelmetlen Blanche jelenléte, aki kíméletlenül előveszi és folyamatosan megkérdőjelezi tekintélyét.

Egy zseniális dráma akkor lesz zseniális, ha olyan színészekkel játszatjuk el, mint a Pesti Színházban A vágy villamosát. Nagy öröm, hogy a Kamaraszínház szereposztása egy az egyben meg tudott maradni, és szerencsére amiatt sem kellett sokáig izguljak, hogy az új, a korábbihoz képest óriási játéktér vajon elvesz-e a színházi élményből. Azt kell mondjuk, hogy akár kicsit távolabb, akár egész közel ülünk a színpadhoz, a jelenetek kidolgozottsága és a színészi profizmus Bartha Andrea mesteri jelmezeiben és Menczel Róbert kitűnő díszletei között magukkal rántanak minket az események sűrűjébe. Bár úgy éreztem, néha egy kicsit többet nevetünk a kelleténél, ez szerencsére nem ront az este mélységén.

A vágy villamosa ilyenformán komoly érzelmi megpróbáltatásokkal teli estét ígér, némi humorral megfűszerezve. Egy elsőrangú dráma első osztályú megvalósítását láthatjuk immár a Pesti Színház színpadán, és az ilyen alkalmakat igazán vétek lenne kihagyni. Ha pedig tetszett az előadás, véletlenül se hagyjuk ki a belőle készült legendás filmváltozatot.

Pesten születtem: Kern András koncertje (Vígszínház)

Az évad elején, a Magyar Dal Napján mutatta be a Vígszínház (ahogy Kern András fogalmaz) Fesztbaum Béla különös ötletét: a Pesten születtem című koncertet, ahol bár csupán Kern András neve van feltüntetve a címben, számos kitűnő vendéggel kiegészülve remekbe szabott kétórás koncertet láthat a nagyérdemű.

Az évek során Kern András több lemezt jelentetett meg, ezek legjobbjait hallhatja most a közönség kiegészülve a Gátos Iván-vezette zenekarral, valamint olyan vendégművészekkel mint Börcsök Enikő, Hegyi Barbara, Fesztbaum Béla, Hernádi Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Heilig Gábor és Zorán. Bár a hölgyek főleg szólót énekelnek, az este felcsendülő összes szerzemény eredetileg mind Kern-lemezen jelent meg. Díszlettel nem készültek, de nem is kellett, hogy készüljenek az alkotók: ahogy ez egy jobb koncerten lenni szokott, a háttérben óriási kivetítőn követhetik figyelemmel az eseményeket a közönség hátrébb vagy igen messze ülő tagjai. A koncert varázsa az, hogy igazi függőséget okoz, tekintettel arra, hogy a dalok sorrendje nagyszerűen lett kiválasztva, egyszer ugrálnánk, másszor elfordulnánk mindenkitől és csak önmagunkba mélyedve gondolkodnánk az életen. A színpadon állók valamennyien őszinte átéléssel zenélnek, énekelnek, vagy mindkettőt egyszerre, a rövid anekdoták mulattatnak, visszarántanak minket a múltba, de még a bakik is mind a helyükön vannak. Az igaziság egy élő előadás legfontosabb varázsa.

Pesten születtem, Esőkabát, Astoria, Semmi baj, Moszkva, A füredi mólónál, Lövölde tér, Te majd kézen fogsz és hazavezetsz, Pincér-rock, A szomorú bárzongorista dala, Bizonytalan blues, Hé, 67!, Halálos tangó, Szerelmünk tárgytalan, Szép ez a szeptember, Megőrjít a szemed és még megannyi humoros, elgondolkodtató, kacagtató és mély dal Kern Andrással és vendégeivel a Vígszínház nagyszínpadán. Kihagyhatatlan!

Édes fiaim (József Attila Színház)

Arthur Miller régen és most is népszerű szerző, darabjait gyakran veszik elő a hazai színházak is. Mindig sokat jelent, ha egy neves drámaírónak olyan művét láthatjuk színpadon, ami nem elsődlegesen forrt össze a nevével (mint ahogy Millerével Az ügynök halála). Az Édes fiaim több család drámája, feleségek vívódása, férjek kitartása és a fiatalok szerelmi története, melyet átitat a világháború utáni Amerika képe a maga borús, kényelmes de annál titokzatosabb valóságával.

Huszti Péter (Joe Keller) és Piros Ildikó (Kate Keller) nem először állnak a színpadon házaspárként. Játékuk (különösen Piros Ildikóé) izgalmas, mikor ők beszélgetnek a közönség valahogy nem unatkozik. Viczián Ottó (Chris Keller, a fiú, aki most készül feleségül venni a háborúban valószínűleg elhunyt bátyja egykori szerelmét) távolról gyakran tűnik groteszknek, de mikor Huszti Péter is remegő kézzel olvasott fel egy levelet, akkor nyilvánvalóvá vált előttem, hogy bizonyára rendezői (Kerényi Imre) utasításra kell ilyen túlzó kézremegéses megdöbbenést bemutatni a színpadon. Balogh Anna (Ann Deuer, Chris menyasszonya) már számtalanszor bizonyította sokszínűségét remek zenés darabok főszerepeiben (Avenue Q, Spamalot, Jézus Krisztus Szupersztár) és prózai színpadon is úgy vélem jól megállja a helyét, s bár néhol modoros, ez szerepéből fakad. Zöld Csaba (George Deuer, Ann testvére) ugyancsak a dráma krimivilágát hivatott erősíteni a múlt hibáinak felhánytorgatásával, míg a szomszédok, Hűvösvölgyi Ildikó (Sue Bayliss), Schnell Ádám (Dr. Jim Bayliss), Ömböli Pál (Frank Lubey) és Tébi Márta (Lydia Lubey) azért nagyon találóak (hála Millernek), mert a múlt mellett erős jelenbeli párhuzamot bontakoztatnak ki. Világossá teszik, hogy ahol egykor titkokat temettek, ott mindmáig elszólások, kínos csöndek és idegen távolságtartás van. Itt még kiemelném, hogy Hűvösvölgyi Ildikó jelenete, amelyben egyik pillanatról a másikra kell visszaváltoznia kedélyes, mosolygó asszonnyá egy heves és indulatos vita után, jól rámutat végtelen tehetségére.

Kerényi Imre egy interjúban elmondta, hogy harmadjára rendezi meg az Édes fiaimat. Bár magával a rendezéssel talán túl sok problémám nem is lehetne, hiszen Miller leírta erősen szimbolikus, teljes egészében nehezen értelmezhető, nagy asszociációkkal átlátható izgalmas remekművét, a fent említett kézremegéses meglepődésen kívül a hozzátett szimbolika véleményem szerint nem illik a darab stíljéhez, gondolok itt a bejátszott zenékre és hangeffektusokra, amik talán valahol elmennének, de ettől a Millertől egyszerűen elütnek. Továbbá a játéktér (melyet szintén a rendező valósított meg) már az első pillanattól kezdve nagy fejtörést okozott nekem, ha a darab a kertben játszódik, jobbra jól láthatóan ott a ház fala, akkor a színpad közepén a kerti asztalt hogy világíthatja meg a plafonról (jelen esetben tehát az égből) kényelmesen lenyúló lámpa? Emellett (bár értem, hogy az ősz sárga levelei mit sejtetnek mint újabb szimbólumok) a fák nekem nem működnek vaskeretre tűzdelt levelek formájában, mint ahogy az este legnagyobb szimbóluma is elveszik: a fa, amelyik Larry eltűnésének évfordulóján az éjszakai viharban kicsavarodik, teljesen hiányzik a nézőtérről. Bár rámondjuk egy kupac levélre, hogy ott van, a baj ezzel csupán annyi, hogy több másik kupac levél is található a színpad különböző részein.

Úgy gondolom, hogy az Édes fiaim egy jó színészgárdával, de összességében sajnos mégis relatív gyengén megvalósított Miller-este, amiben még rengeteg lehetőség van. Úgy éreztem, hogy ehhez a darabhoz a színház túl nagy, talán inkább egy stúdióban hatna sokkal inkább a nézőkre. Ha nagyon vacillálunk, hogy beüljünk-e egy igazi érzelmi drámára, akkor talán kezdjük ezzel, aztán nézzük meg az Orfeusz alászállt a Nemzeti stúdiójában, hogy két példát is lássunk.

Átutazók (Vígszínház)

Mindenen átutazunk. Ha keresztülhaladunk egy idegen városon, átvágunk egy parkon, megélünk egy kapcsolatot, együtt vagyunk valakivel vagy ha csak úgy vagyunk és élünk, biztosak lehetünk benne, hogy folyamatos mozgásban vagyunk egy végpont felé. De szerencsére azt, hogy közben mihez kezdünk, néha módunkban áll eldönteni.

Eszenyi Enikő rendezésében az Átutazók igazi komédia, a sötétebb fajtából. Nyolc temetésen keresztül szemléljük hogyan gondolkodunk életről és halálról napjainkban: míg élünk csak a halálra tudunk gondolni, könnyelműen akár fenyegetőzünk is vele vagy épp fiatalon viccekbe szőjük, míg igen gyakran csak egy tényleges haláleset bekövetkezte után döbbenünk rá arra, hogy bizony mind egy elkerülhetetlen végcél felé utazunk át az életen. Bizonyos pontokon a néző már-már maga is könyörög: ugye amit látunk az mind csak ellenpélda?!

Törőcsik Mari, Reviczky Gábor, Hegyi Barbara, Kern András, Fesztbaum Béla, Börcsök Enikő, Lukács Sándor, Halász Judit, Harkányi Endre, Igó Éva, Kerekes József és Pindroch Csaba csupán néhány név a sok közül akik Nagy Fruzsina segítő jelmezeiben (hiszen hatalmas díszletek hiányában a hasonló színbe öltöztetett szereplők segítik a nézőket abban, hogy kiket kell egy családnak értelmeznie), Balázs Juli és Boros Lőrinc végtelenül minimalista díszleteiben emberi sorsok tucatjait vonultatják fel előttünk. Érzelmeink és vágyaink bizony több mint gyakran bonyolítják meg békésnek remélt mindennapjainkat, s amennyire közhelynek tűnik mindez (mint ahogy a halál felé utazás), annál érdekesebbé válik, ha közelebből is megvizsgáljuk. Aztán az érdekesség groteszkbe mosódik át, majd a nevetés sírássá lesz, míg szinte érezhetően ránk nem telepszik egy óriási fekete lepel, ami mindenkit körbevesz a színészektől kezdve a nézőkön át a Vígszínház kupolájáig. Ha úgy érezzük kifeszült az este különleges vászna, akkor valóban befogadtuk az Átutazókat.

Ez a körülbelül 100 perces egyfelvonásos úgy emelkedik ki az élet-halál kérdésekkel foglalkozó megannyi középszerű darab sokaságából, hogy megkérdőjelezhetetlenül és elvitathatatlanul a saját fejére teszi a koronát, köszönhetően Eszenyi Enikő egyedülálló rendezésének és a Vígszínház eszményi színészeinek. Akár bevalljuk, akár nem, mindannyiunkat foglalkoztat az elmúlás, hiszen mind utazunk és mind kételkedünk. Ha válasz nincs is és "csupán" nézőpontok léteznek, az Átutazók kötelező darab.

Coincidance: Széttáncolt cipellők (MOM Kulturális Központ)

Széttáncolt cipellők, avagy Girls Just Want to Have Fun

Van valami különösen varázslatos az olyan előadásokban, amikből már az első percekben (különösebb háttérinformáció nélkül) kitűnik, hogy a színpadra lépő (vagyis szteppelő) fiatalok nemcsak végtelenül fegyelmezetten és folyamatosan koncentrálva vannak jelen a nézősereg előtt, hanem érezhetően valami sokkal nagyobbnak és többnek részei: egy közösségnek, ahol példátlan figyelmet kell tanúsítani a másik felé, ahol pontosan akkor kell lépni, amikor kell és olyan testbeszédet kell alkalmazni, hogy a kicsik és nagyok egyaránt tisztában legyenek azzal mégis mit kéne hallaniuk, ha az egész szavakba lenne öntve, hiszen a Széttáncolt cipellők színpadi mű, mégis némán kell drámai ívet és cselekményt követnie.

Az ember eldönti, hogy igen, a Grimm testvérek rejtélyes meséjéből, azaz abból, hogy miként lehet nyolc, éjszaka békésen alvó királylány cipője minden reggel "széttáncolva", lehet táncos előadást készíteni, de abba már sokkal kevésbé gondol bele, hogyan is néz ki mindez, ha a Coincidance, egy ír sztepptánc-csoport tesz erre kísérletet. Gyulai Júlia rendezése és koreográfiája végtelenül eredeti ötletekkel aknázza ki a sztepp nyújtotta lehetőségeket, az első felvonás egyik legnagyszerűbb jelenete a nyolc királylány, a király és a királyné cipővel kopogós hosszú vitája, ahol a tények ellenére senkinek sincs igaza, így mindenkinek joga van püfölni a színpad deszkáit. Ha már az előbb a csapategységről beszéltünk, jegyezzük itt meg, hogy a díszlet is igazi csapatmunka, ahogy a zenék (Faisztl Ernő) és a remek jelmezek (Székács Zsófia) is eredeti, új alkotások.

Nyolc királylány (Balla Alexandra, Kiss Renáta / Dervalics Dóra, Dorcsák Tünde, Kodak Adrienn, Nagy Nóra, Inczédi Zsófia, Balla Réka és Pál Veronika) igen sok királylány, nem csoda hát, hogy csoportos eltűnésük sok fejtörést okoz a királyi párnak (Székács Zsófia és Stefkó István), de a sötét herceg (Ungi Krisztián) ármánya ellen csak egyvalaki nyújt használható segítséget: a boszorkány, akit a darab rendezője és koreográfusa, Gyulai Júlia alakít. Nyolc lány akkor is rengeteg, ha egyesével tesznek kísérletet (s nemegyszer sikeresen) a rejtély kiderítésére hivatott fivérek elaltatására (Potornai Norbert, Czinege Ádám és Farkas Dániel) többnyire igen gyorsan ható szer segítségével. Külön öröm, hogy a szólistákon (Albert Réka, Ivanov Gábor, Endrődy Zsófia és Magyar Ilka) és varázserdő népén (Bencze Judit, Joó Gyöngyvér és Mikola Orsolya) túl a színpadon van még három igen fontos szereplő: először is Sárhidai Zsuzsanna hegedű-, és Póczik Erika fuvolaművész, hiszen mit érne egy zenés darab legalább némi élőzene nélkül, sőt, az egész este hangulatának fontos megalapozói ők. Végül, de nem utolsó sorban, harmadikként a további szereplők között szót kell ejtenünk Szőnyi Balázs lusta kakas-figurájáról, aki napról napra jobban gyűlöli, hogy a nap bizony korán kel fel, neki pedig kukorékolnia kéne. Azt hiszem minden további frappáns mondatnál többet ér a közönség végtelen szeretete és az, hogy bár lenne egy következő Coincidance produkció a kakas szemszögéből...

Úgy gondolom, hogy végre egy olyan előadást láthatunk, amire nem csak marketing okokból mondhatjuk, hogy kicsiknek és nagyoknak is felhőtlen szórakozást nyújt: művészi igényű, remek az összhangja, varázslatos, pörgő, izgalmas és ha már a szteppnél tartunk, igen-igen mozgalmas. Remek a szimbolika akár a mozdulatokat, a kellékeket vagy a díszletet nézzük, s megkockáztatom, hogy maguk a figurák is egyenként önálló rejtéllyé emelkednek, akik mögött ott áll egy csapat szívvel-lélekkel dolgozó fiatal azzal a nem mindennapi feladattal, hogy úgy hitessék el velünk, hogy királylányok, hercegek vagy épp varázserdő lakói, hogy nem állhatnak ki és nem mondhatják: "mi vagyunk a királylányok". Éppen ezért a szándékért, és a szándék profi megvalósításáért kell egyfelől elismerni a Széttáncolt cipellőket, a Coincidance legújabb produkcióját, és éppen ezért kell sok-sok embert becsábítani a nézőtérre a következő előadásokra. Izgalmas dolog egy új világba csöppenni, az meg csak jó, hogy ha olyan művészek állnak a színpadon, akik magukkal visznek bennünket is...

 A képek forrása a Coincidance weboldala.

Shirley Valentine (Karinthy Színház)

Vándor Éva

Shirley Valentine monodrámája végigjárta az egész világot, de egy biztos: mindenhol szórakoztató, ahol igazán megfelelő színésznőre sikerül osztani a fallal beszélgető, végtelenül magányos férjes asszony mondandóját. Vándor Éva szerencsére épp tökéletes választás: hangjátéka, mimikája, gesztusai, no és persze Willy Russel (ford. Julián Ria) szövegével együtt bőven leköti a nézők figyelmét.

A rengeteg humorral fűszerezett mondandó-áradatban azért csakhamar világossá válik számunkra, hogy Shirley szorong. Szorongott iskoláslány korában, szorong most is a férje mellett, akinek minden nap tükörtojást és sült krumplit kell készítenie vacsorára (kivéve csütörtökön, amikor fasírt van), és szorong ma is, mert csütörtök lévén csak sült krumpli lesz tükörtojással, valamint annak ellenére, hogy évek óta mindössze vásárolni merészkedett ki otthonából, kéthetes görögországi nyaralásra invitálják. Mitévő lehet ilyenkor a majd ötvenéves feleség, akinek a gyermekei már kirepültek, ő maga mégis beszorult régi élete falai közé? Egy dologgal bizonyosan megpróbálkozhat: összeszedheti emlékeit és egyfajta leltárt készíthet: menni vagy nem menni, ezt itt a kérdés.

Be kell valljam, hogy számomra azért sok-sok igazán amerikai elem hatotta át az estét, hiszen ahogy Shirley gondolkodik sokkal inkább kivételes, mint aminek a szerző véleményem szerint gondolta. Shirley egynek van eladva a sok közül, mégis inkább úgy gondolom, hogy egy bátor kivételt testesít meg. Tudom, és magamon is éreztem már, hogy amit a színházban az emberek fejébe tudnak sulykolni, annak a néző makacsan ellenáll, így minél több a sulykolás, annál inkább lehet, hogy lesz valami hatása az elhangzottaknak. Nos én épp ezért tudom megbocsátani Shirley-nek, hogy (különösen az egyébként mindemellett igen élvezetes) második felvonásban csaknem didaktikus leckét ad a döntések fontosságáról és önmagunk fő szemponttá tételéről. Persze a lényeg mindennek az üzenete: egy kapcsoltban, akármilyen múltra nyúlik is vissza, sosem szabad engedni, hogy mi magunk sérüljünk. Bizony becsben kell tartani egyéniségünket, amin lehet, hogy formálnunk kell, de feladnunk nem szabad!

Vándor Éva végtelenül szeretni való. Nevet, kortyolgat, szánakozik, panaszkodik, anekdotázik és igen sokszor nem bírja csukva tartani a száját, mindezek felett pedig egyedülálló módon tart végig kapcsolatot  közönségével. Egy kicsit megengedi, hogy mi magunk is részt vegyünk az előadás alkotói részében, mégis eredendő profizmussal tartja uralma alatt védett színpadát. Úgy vélem, hogy Shirley egy kicsit kedv kérdése, de ha esetleg akad, akkor semmiképpen se menjünk el Vándor Éva interpretációja mellett.

Angéla evangéliuma, avagy a réterdősi patkányfogó (Centrál Színház)

Kiss Márton abszurd komédiája a három legtökéletesebb személy kezeibe került, már ami a színpadi megvalósítást illeti. Pokorny Lia, Földes Eszter és Papp János hármasa igazán egyedülálló módon jár körbe számtalan olyan kérdést, ami a mai magyar társadalomban élő embert érdekel ugyan, de nem mer, vagy már inkább nem is akar foglalkozni vele. Ahogy az este egyik legnagyszerűbb jelenetében Pokorny Lia megjegyzi: a színház mindig itt lesz, hogy biztonságot, és néha bizony kíméletlenül tükröt tartson elénk. Ez Angéla evangéliuma.

Mert Angéla tükröt tart, s ha ő maga nem is egy tükör, nem sok választja el attól. A többszörös abortusztúlélő népművelő, aki a réterdősi művelődési házban tevékenykedik, egy különleges képességekkel megáldott személy: hiperpregnózisa van, azaz kilenc nap alatt képes egészséges utódot kihordani. Míg rosszindulatú kolléganője, édesanyja és a kormány titkára (egy személyben Földes Eszter), valamint tánctanára, az Úr és kormány másik képviselője (Papp János) eleve szimbolikusan skizofrén helyzetbe hozva magukat (hiszen több szerepet alakítanak) reflektálnak a modern világra, érdekes kérdésköröket érintünk: gyermekvállalás és felelősség, gyermeknevelés futószalagon, odafigyelés és felvállalás, cigánykérdés, a középosztály fogalma, stb.

Kiss Márton darabján (Kiss Márton rendezésében és Baráthy György dramaturgiájában) óriásiakat nevetünk, azért ijesztő milyen valóságos benne minden. Látszólag az egész olyan steril, az események egy része távolinak tűnik és olyan könnyen elhatárolódnánk, ám mindezt nem tehetjük meg. A szöveg, a játék és a tér hármasa nem teszik lehetővé, hogy kissé hátrébb vonulva kivonjuk magunkat a színpadon folyó eseményekből, és sajnos magunknak is el kell gondolkodnunk azon, hogy egyetértünk-e Kiss Márton víziójával napjaink gyermekneveléséről, a gyermekek fontosságáról és a már-már létező huxley-i új világról. Ha elég bátrak vagyunk - és ha már most élünk, akkor úgy gondolom feladatunk, hogy azok legyünk - vessünk egy pillantást Angélára és az ő modern evangéliumára, hiszen jól fogunk szórakozni, de erősen el is tudunk majd gondolkodni...

Adáshiba (Veszprémi Petőfi Színház)

Szakonyi Károly kortárs drámaíró egyik legsikeresebb színművét, az Adáshibát (1970) Tordy Géza rendezésében állította színpadra a Veszprémi Petőfi Színház, parádés szereposztással. Az ötfős Bódog család egy szomszéddal és egy feleséggel kiegészülve sem képes észrevenni, hogy albérlőjük a modern kori Krisztus, aki borrá változtatja a vizet, a szeretetről prédikál, a lebénult lábakba új életet önt, sőt mi több, képes adáshibát előidézni, miközben az angol krimi megy a tévében. Az Adáshiba egyestés bepillantás egy olyan család mindennapjaiba, akik bár kerek szemekkel tapadnak a képernyőre, folyamatosan egymás mellett beszélnek, minden beszélgetést többször megismételnek, csak éppen a valóságból érkező csodák érzékeléséig nem jutnak el. Mindez furcsa, hiszen csak az orruk hegyéig kéne látniuk, amely szerencsés esetben sokkal közelebb van, mint a tévé.

Az Adáshiba megvalósítását díszlet (Perlaki Róbert), jelmez (Szlávik István) és a már említett rendezés egységes méltatása mellett, színészi tekintetben három kategóriába érzem jogosnak besorolni. Esztergályos Cecília kiváló, gondoskodó, konfliktuskerülő, de mélyen szerető édesanya-figurája mellett Darabont Mikold eszményi ívben felépített széteső kétkedője és Reviczky Gábor okoskodó-sziporkázó szomszédfigurája foglalnak helyet a képzeletbeli első körben, játékuk természetes, hihető, ösztönös és odafigyelő. A darab sajátosságából (perceket kivéve minden színész együtt van jelen a színpadon) és eszméletlenül gyors párbeszédfolyamából fakadóan nem csoda hát, hogy a nagy rutinú és/vagy rendkívüli tehetségű színészek valahol előnyben vannak: az este egyik legfontosabb eleme részükről az emberfeletti koncentráció, a "jókor, jól megszólalás" és a figyelem folyamatos fenntartása. Másodsorban, de igen közel az elsőhöz tudnám a magam véleménye alapján Chajnóczky Balázs (Dönci), Trokán Anna (Saci), Ticz András (Imrus) és Oberfrank Pál (Emberfi) egyaránt eredeti színpadi munkáját elhelyezni, hiszen valamennyien eredeti, ötletes, amennyire lehet színes, de az egységet csak kipótló, mintsem megbontó karaktereket játszanak, még akkor is, ha Imrus és Emberfi akarnának, csak épp nem tudnak változtatni a televízióból sugárzó helyzeten. Velük ellentétben a harmadik csoportban egyedül Eperjes Károly (Bódog, a családfő) foglal helyet, akin be kell valljam már-már felháborodásig meglepődtem. Szövege gyakran érthetetlen, kapkodó, hadaró, játéka hihetetlenül erőltetett és modoros. Nem tudom rendezői ötlet volt-e, hogy a hölgyszereplőket előszeretettel fogdossa és simogatja, de biztos vagyok benne, hogy ez még véletlenül sem kéne része legyen a produkciónak. Valóban őszintén kell mondjam, hogy olyan messziről ugrik ki az egységből ez a talán rendezői akaratnak engedő féktelen modorosság, hogy az ember néha szó szerint frusztrációt érez. (Itt tartom helyénvalónak megjegyezni, hogy véleményem mások által is megerősítést nyert a harmadik csoporttal kapcsolatban.)

Szakonyi Károly azt írja drámája elejére: Történik napjainkban, sajnos, melyből jól látható, hogy a téma igen aktuális, manapság talán sokkal jobban mint valaha. Ha nem a tévé, akkor ott az internet, a lényeg, hogy az ember mindig talál és épít magának mentsvárakat. Akik kilógnak a látszólag összetartó és szerető család kereteiből, akik látnak és értenek, azok csak menekülhetnek a valóság elől, de erejük nincsen annak megváltoztatásához. Bízzunk benne - bár ez több mint abszurd - hogy Szakonyi Károly remeke egyszer már csak emlékeztető lesz a rosszabb időkre.

A zöld kilences (Vígszínház)

A Vesztegzár a Grand Hotelben című Nemzeti-produkció nagyszerű hangulata után alig vártam a Vígbe érkező új magyar Darvas-Varró-Hamvai "cécót", ahogy a szerzők definiálják az este műfaját. Azt kell mondtam, hogy nem csalódtam: a már-már rejtőien groteszk pillanatokkal teletűzdelt történetben csakugyan inkább a hangulat viszi a pálmát, de az nem kicsit!

Hamrák János (Csőre Gábor), szélhámos kész mindent megvenni semmi pénzért, majd továbbadni valós haszonért, mialatt egyszer sem fizet a kávézóban, de azért hagyja, hogy a szívét megdobogtassák a hölgyek, különösen Szendrői Marianne (Réti Adrienn), grófkisasszony és szüfrazsett, aki pont a legjobbkor, egész pontosan 1909-ben kardoskodik a nők szavazati jogaiért és más egyéb jogos egyenlőségi pontok bevezetéséért. Ugyanebben az évben Babinszky (Mészáros Máté), a hírlapíró nyomozást indít egy rejtélyes hotelportás, Kiss Béla (Fesztbaum Béla) után, aki másodállában hölgyeken tesz erőszakot, míg diplomáciai botrányt sejtetve Pestre utazik Székesfehérvár polgármestere, Saára (Hegedűs D. Géza), hogy a sárban elmerülő Fő tér lekövezéséhez minimum anyagi segítséget csikarjon ki a nagy székesfőváros vezetőségétől. Azonban Hamrák János előbb jelentkezik és kész üzletet kötni vele, mint hogy átgondolhatná, mibe is vágta a fejszéjét. Na jó, előlegezzük meg: Hamrák mindig mindenkinél előbb jelentkezik.

Természetesen mindez csak röviden adja vissza a történet sokszínűségét, hiszen még számtalan szereplő kering Pest utcáin a címben is megnevezett csodás esztendőben. Az egész darabot áthatja az a végtelen groteszkség, amit a jelen kor nézői történelmi tudásuk fejében tudnak igazán teljessé varázsolni. Mi tudjuk, hogy nem érdemes a szereplőknek öt évre meglépniük egy boldog élet reményében, mert 1914-ben kitör a világháború. Azt is tudjuk, hogy a világháború hatására Székesfehérvártól kezdve a szüfrazsettekig, kicsit minden teljesen jelentéktelenné válik. Éppen ezért olyan nagyszerű az a varázslatos hangulat, amit a szerzők megfognak: egy szelet béke valahol a kilencszázas évek viharos elejénél egy kicsit azért még előbb.

Ascher Tamás rendezését Menczel Róbert ötletes és aprólékosan kidolgozott díszletei, valamint mondhatni lényegi részben Tihanyi Ildikó színes-csodás jelmezei teszik egészen tökéletessé. Noha a vígjáték számos zenei betéttel dolgozik, érdekes bennük is megfigyelni az igényesen becsempészett humoráradatot: hol egészen triviálisan a szavak szintjén, hol a dalok esetleges komolysága mellett a beleépített hamisítatlan Varró-rímekben. Még rengeteget lehetne írni A zöld kilencesről, de az egyedülálló hangulatát és energiáját játszóin kívül senki sem tudná igazán visszaadni. Nehéz színészi feladatot old meg valamennyi színész a darabban, de az egységgé kovácsolás olyan nagyszerűre sikeredett, hogy valóban nem igazán érdemes elmennünk A zöld kilences mellett. Vessük bele és adjuk neki át magunkat, legalább egy kis időre.