Arthur Miller régen és most is népszerű szerző, darabjait gyakran veszik elő a hazai színházak is. Mindig sokat jelent, ha egy neves drámaírónak olyan művét láthatjuk színpadon, ami nem elsődlegesen forrt össze a nevével (mint ahogy Millerével Az ügynök halála). Az Édes fiaim több család drámája, feleségek vívódása, férjek kitartása és a fiatalok szerelmi története, melyet átitat a világháború utáni Amerika képe a maga borús, kényelmes de annál titokzatosabb valóságával.
Huszti Péter (Joe Keller) és Piros Ildikó (Kate Keller) nem először állnak a színpadon házaspárként. Játékuk (különösen Piros Ildikóé) izgalmas, mikor ők beszélgetnek a közönség valahogy nem unatkozik. Viczián Ottó (Chris Keller, a fiú, aki most készül feleségül venni a háborúban valószínűleg elhunyt bátyja egykori szerelmét) távolról gyakran tűnik groteszknek, de mikor Huszti Péter is remegő kézzel olvasott fel egy levelet, akkor nyilvánvalóvá vált előttem, hogy bizonyára rendezői (Kerényi Imre) utasításra kell ilyen túlzó kézremegéses megdöbbenést bemutatni a színpadon. Balogh Anna (Ann Deuer, Chris menyasszonya) már számtalanszor bizonyította sokszínűségét remek zenés darabok főszerepeiben (Avenue Q, Spamalot, Jézus Krisztus Szupersztár) és prózai színpadon is úgy vélem jól megállja a helyét, s bár néhol modoros, ez szerepéből fakad. Zöld Csaba (George Deuer, Ann testvére) ugyancsak a dráma krimivilágát hivatott erősíteni a múlt hibáinak felhánytorgatásával, míg a szomszédok, Hűvösvölgyi Ildikó (Sue Bayliss), Schnell Ádám (Dr. Jim Bayliss), Ömböli Pál (Frank Lubey) és Tébi Márta (Lydia Lubey) azért nagyon találóak (hála Millernek), mert a múlt mellett erős jelenbeli párhuzamot bontakoztatnak ki. Világossá teszik, hogy ahol egykor titkokat temettek, ott mindmáig elszólások, kínos csöndek és idegen távolságtartás van. Itt még kiemelném, hogy Hűvösvölgyi Ildikó jelenete, amelyben egyik pillanatról a másikra kell visszaváltoznia kedélyes, mosolygó asszonnyá egy heves és indulatos vita után, jól rámutat végtelen tehetségére.
Kerényi Imre egy interjúban elmondta, hogy harmadjára rendezi meg az Édes fiaimat. Bár magával a rendezéssel talán túl sok problémám nem is lehetne, hiszen Miller leírta erősen szimbolikus, teljes egészében nehezen értelmezhető, nagy asszociációkkal átlátható izgalmas remekművét, a fent említett kézremegéses meglepődésen kívül a hozzátett szimbolika véleményem szerint nem illik a darab stíljéhez, gondolok itt a bejátszott zenékre és hangeffektusokra, amik talán valahol elmennének, de ettől a Millertől egyszerűen elütnek. Továbbá a játéktér (melyet szintén a rendező valósított meg) már az első pillanattól kezdve nagy fejtörést okozott nekem, ha a darab a kertben játszódik, jobbra jól láthatóan ott a ház fala, akkor a színpad közepén a kerti asztalt hogy világíthatja meg a plafonról (jelen esetben tehát az égből) kényelmesen lenyúló lámpa? Emellett (bár értem, hogy az ősz sárga levelei mit sejtetnek mint újabb szimbólumok) a fák nekem nem működnek vaskeretre tűzdelt levelek formájában, mint ahogy az este legnagyobb szimbóluma is elveszik: a fa, amelyik Larry eltűnésének évfordulóján az éjszakai viharban kicsavarodik, teljesen hiányzik a nézőtérről. Bár rámondjuk egy kupac levélre, hogy ott van, a baj ezzel csupán annyi, hogy több másik kupac levél is található a színpad különböző részein.
Úgy gondolom, hogy az Édes fiaim egy jó színészgárdával, de összességében sajnos mégis relatív gyengén megvalósított Miller-este, amiben még rengeteg lehetőség van. Úgy éreztem, hogy ehhez a darabhoz a színház túl nagy, talán inkább egy stúdióban hatna sokkal inkább a nézőkre. Ha nagyon vacillálunk, hogy beüljünk-e egy igazi érzelmi drámára, akkor talán kezdjük ezzel, aztán nézzük meg az Orfeusz alászállt a Nemzeti stúdiójában, hogy két példát is lássunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Csak moderálás után kerül megjelenítésre!