Adáshiba (Veszprémi Petőfi Színház)

Szakonyi Károly kortárs drámaíró egyik legsikeresebb színművét, az Adáshibát (1970) Tordy Géza rendezésében állította színpadra a Veszprémi Petőfi Színház, parádés szereposztással. Az ötfős Bódog család egy szomszéddal és egy feleséggel kiegészülve sem képes észrevenni, hogy albérlőjük a modern kori Krisztus, aki borrá változtatja a vizet, a szeretetről prédikál, a lebénult lábakba új életet önt, sőt mi több, képes adáshibát előidézni, miközben az angol krimi megy a tévében. Az Adáshiba egyestés bepillantás egy olyan család mindennapjaiba, akik bár kerek szemekkel tapadnak a képernyőre, folyamatosan egymás mellett beszélnek, minden beszélgetést többször megismételnek, csak éppen a valóságból érkező csodák érzékeléséig nem jutnak el. Mindez furcsa, hiszen csak az orruk hegyéig kéne látniuk, amely szerencsés esetben sokkal közelebb van, mint a tévé.

Az Adáshiba megvalósítását díszlet (Perlaki Róbert), jelmez (Szlávik István) és a már említett rendezés egységes méltatása mellett, színészi tekintetben három kategóriába érzem jogosnak besorolni. Esztergályos Cecília kiváló, gondoskodó, konfliktuskerülő, de mélyen szerető édesanya-figurája mellett Darabont Mikold eszményi ívben felépített széteső kétkedője és Reviczky Gábor okoskodó-sziporkázó szomszédfigurája foglalnak helyet a képzeletbeli első körben, játékuk természetes, hihető, ösztönös és odafigyelő. A darab sajátosságából (perceket kivéve minden színész együtt van jelen a színpadon) és eszméletlenül gyors párbeszédfolyamából fakadóan nem csoda hát, hogy a nagy rutinú és/vagy rendkívüli tehetségű színészek valahol előnyben vannak: az este egyik legfontosabb eleme részükről az emberfeletti koncentráció, a "jókor, jól megszólalás" és a figyelem folyamatos fenntartása. Másodsorban, de igen közel az elsőhöz tudnám a magam véleménye alapján Chajnóczky Balázs (Dönci), Trokán Anna (Saci), Ticz András (Imrus) és Oberfrank Pál (Emberfi) egyaránt eredeti színpadi munkáját elhelyezni, hiszen valamennyien eredeti, ötletes, amennyire lehet színes, de az egységet csak kipótló, mintsem megbontó karaktereket játszanak, még akkor is, ha Imrus és Emberfi akarnának, csak épp nem tudnak változtatni a televízióból sugárzó helyzeten. Velük ellentétben a harmadik csoportban egyedül Eperjes Károly (Bódog, a családfő) foglal helyet, akin be kell valljam már-már felháborodásig meglepődtem. Szövege gyakran érthetetlen, kapkodó, hadaró, játéka hihetetlenül erőltetett és modoros. Nem tudom rendezői ötlet volt-e, hogy a hölgyszereplőket előszeretettel fogdossa és simogatja, de biztos vagyok benne, hogy ez még véletlenül sem kéne része legyen a produkciónak. Valóban őszintén kell mondjam, hogy olyan messziről ugrik ki az egységből ez a talán rendezői akaratnak engedő féktelen modorosság, hogy az ember néha szó szerint frusztrációt érez. (Itt tartom helyénvalónak megjegyezni, hogy véleményem mások által is megerősítést nyert a harmadik csoporttal kapcsolatban.)

Szakonyi Károly azt írja drámája elejére: Történik napjainkban, sajnos, melyből jól látható, hogy a téma igen aktuális, manapság talán sokkal jobban mint valaha. Ha nem a tévé, akkor ott az internet, a lényeg, hogy az ember mindig talál és épít magának mentsvárakat. Akik kilógnak a látszólag összetartó és szerető család kereteiből, akik látnak és értenek, azok csak menekülhetnek a valóság elől, de erejük nincsen annak megváltoztatásához. Bízzunk benne - bár ez több mint abszurd - hogy Szakonyi Károly remeke egyszer már csak emlékeztető lesz a rosszabb időkre.