Sirály (Nemzeti Színház)

Alföldi Róbert egyik utolsó rendezése a Nemzeti Színházban, a januárban bemutatott Sirály, bár leegyszerűsítve igen furcsa, azért meg kell hagyni, nagyon érdekes és izgalmas előadás. A darab megnézése után úgy érezem, hogy - függetlenül akármilyen irányú véleménynyilvánítástól ezen a téren - jó és érdekes előadást láttunk, mégsem tudnám kultikusnak bélyegezni, mint ahogy ezt már oly sokan megtették. Bár tekinthetünk rá függetlenül mindentől, azért a szóban forgó Sirály legendájához erősen hozzátapad mindaz, ami a játéktere körül zajlik.

Csehov klasszikusában tulajdonképpen meglepően sok minden történik, annak ellenére, hogy mégsem történik semmi. Jelenidejű történés alig tapasztalható, mégis minden elbeszélt vagy vélt esemény érzelmek lavináit indítja meg figuráiban. Básti Juli Arkagyinája végtelenül találó, ha nem tudnánk róla, hogy zseniális színésznő, akár úgy is gondolhatnánk, hogy önmagát adja. S mivel ezt csak ő maga tudná megerősíteni vagy megcáfolni, tételezzük fel azt a lehetőséget, hogy valóban néha Arkagyina, néha Básti Juliként áll a színpadon, és akkor azt is megkérdőjelezhetetlenül elfogadjuk, hogy senki nem tudná letaszítani onnan. Tompos Kátya Nyinájának van leginkább lehetősége a kibontakozásra: noha felsőbb érdekek (az apa befolyásolhatatlan akarata és önkényes értékrendje) irányítják, szemében mindig ott csillog a remény és az ebből fakadó teljes bizonytalanság. Alföldi Róbert rendezésében Blaskó Péter (Szorin) talán egy elsőre besorolhatatlan figurából igazán színes egyéniséggé válik, bár más dolga nincs, mint betegségére panaszkodni. A vágyait és reményeit régen elvesztett öreg figurája a modern kor szóhasználatával és gesztusaival egészen felfrissül. Ki sem felejthetnénk Kulka Jánost, aki Dorn doktor szerepében áll a színpadon, s bár hippokratészi esküt tett a betegek megsegítésére, ő maga is végletesen belesüpped unalmas életébe, csupán jól bevált, csípőből jövő tanácsokkal tud szolgálni a fájdalmakat illetően, amely úgy mondva teljes egészében átszivárgott magánszemélyi mivoltába is. Tenki Réka Másája, amely Szorinhoz hasonlóan nagyszerűen frissül fel egy kis kabátcipelés és figyelemfelkeltés segítségével, remekül illik Farkas Dénes Trepljovjához, a fiatal és feltörekvő íróhoz, kinek oly sokakhoz hasonló vágya, hogy a városban is elismerjék és megszeressék, akár Trigorint. 

Menczel Róbert díszlete hasonlít a szintén általa tervezett és szintén Nemzetis (csak a nagyszínpadon játszott) Három nővér kifutószerűségéhez. A közönség igen intim közelségbe kerül a történésekkel, de akad lehetőség eltávolodásra is, melyet szerencsére ritkán aknáznak ki. A tágas kifutó lehetővé teszi, hogy amikor csak nem feltétlenül zavaró, a lehető legtöbb szereplő kísérhesse figyelemmel a történéseket a színpadról. Jelentőségteljesen hol felnéznek a többiekre, hol a szemükbe pillantanak, majd végül egyre feljebb kerülnek a fürkésző tekintetek. Nagy Fruzsina jelmezei is sokat adnak a már többször emlegetett frissességhez és életszerűséghez, talán elég csak Arkagyina színeit és mondjuk Szorin unalmasságát alapul vennünk. S ha már szerencsére mellettem ült Kónya Gabi (súgó), érdeklődésem gyakran tévedt a Vörös Róbert által dramatizált szöveg lapjaira, amely - a komoly munka bizonyítékaként - számtalan helyen kézi átírásokkal volt megtoldva vagy átalakítva. 

A Sirály tehát egy frissített, aktualizált, különösen közelre hozott változata Csehov elképzeléseinek, de témáiban és a rájuk "adott" válaszaiban máig végtelenül aktuális. A jelenetek így eljátszva izgalmasak, életszerűek és érthetőek. Ilyen megvalósításban (legyen szó a rendezésről kezdve a színpadi megoldásokon át a színészi játékokig) valóban újat mutat nekünk a Sirály, s bár nagyszerű és érdekes, azért talán mégsem kultikus. 

100. kritika