Az ember tragédiája (Magyar Nemzeti Színház)

Ádám (Szatory Dávid) és Éva (Tenki
Réka), hátul Lucifer (László Zsolt)

Nem tudom milyen a Nemzeti-féle tragédia, de úgy gondolom ez is egy állapot. Az abszolút modern környezet és hangulat cseppet sem zavart, ugyanakkor a fantasztikus és a végtelenül elcsépelt megoldások valahogy minden tekintetben teljesen kiegyenlítik egymást, így összességében nézzük is, meg ne is.

Az este nagy triásza önkényes fontossági sorrendben László Zsolt mint egy szerethető Lucifer-figura, erélyes, nevettető, alattomos, ördögi és a maga tervéhez hűen atyáskodó; a Szatory Dávid-féle hétköznapi valódiságot sugárzó, színészileg érdekes Ádám; valamit Tenki Réka mint Éva, akinek rendkívüli színészi adottságai vannak, mégis valami mintha hiányzott volna még belőle ahhoz, hogy tökéletes Éva lehessen. Ez utóbbi lehet direkt hiányosság is, az isteni szikra meg nem létével ugyanis semmi nem az igazi. Rajtuk kívül Blaskó Péter jelenik meg hébe-hóba az Úr személyében, akinek "karakterét" eljátszani önmagában a legnagyobb megtiszteltetés. Keveset van ugyan a színpadon, a természetes meghúzások miatt néhol még kevesebbet mint amire számíthatnánk, de minden elveszett percet kárpótol karizmatikus egyénisége. Négyük mellett hangsúlyos szerephez jutnak a darab további játszói is, közülük Bánfalvi Eszter játéka magaslik ki.

Lucifer szemében...

Elég nagy mennyiség veszett kárba a leírtakhoz képest a teátrálisság rovására, a modernség ugyanakkor sok szempontból szerencsés. A Nemzeti nem fukarkodik színpaduk mozgatásával: a játszótér süllyed, emelkedik, homokkal, tollakkal telítődik, vízben ázik, forog, azaz mindenhogyan kielégíti a misztikusságot és a legújabb nézői elvárásokat. A színészek bejátsszák a teret: a nézőtéren ülők sem érezhetik magukat teljes biztonságban, sőt még az óriási csillár is megtesz egy le-fel utat. Ez azért jó, mert szép számmal akadnak olyan nézők, akik valamilyen kellemetlen emlékük miatt talán előítéletekkel érkeznek megnézni Az ember tragádiáját. A teljes tér bejátszása találó, mind részesei vagyunk a nagy műnek, a mozgalmasság pedig nagyszerűen segíti a megunhatatlanságot. Azonban páran biztosan letennék a voksukat a konzervatív megközelítés mellett, nekik és miattuk lesz a díszlet és a színpadkép szempontjából is döntetlen az este.

Mint már előrebocsátottam, szép számmal akadtak nekem rendkívül tetsző megoldások, ilyen például a Falanszter-beli lét ábrázolása: valamennyi lakó mintha óriási zacskóban élne, vagy az Eszkimó-világ találó megjelenítése, mégis máskor túl sok a kínálat: az Úrt Luciferen kívül mindenki dicsőíti, méghozzá popszonggal, illetve a színház adottságai ellenére a londoni szín (melyet a legjobban vártam meglehetősen extravagáns színi utasításai (pl. "A virágcsokrot feltűzi a kép mellé, de az hirtelen lehervad, s nyakáról, karjáról az ékszerek gyíkokká változva leperegnek") okán) díszleteiben nagy csalódást nyújtott, de még az "ásványvízosztás kocsiból" mint rabszolga-felszabadítás sem feltétlenül fér bele nyitottságom tényleg tágítható kereteibe. A szimbolikus kezdés után - mikor a színészek a színpad legmélyén játszottak, majd egy nézőtérnyi távolságra tőlünk - ugyanennyire szimbolikusan előretolódott a játszótér, később azonban néha indokolatlanul sokat időztek el a játszók az első sorokból nézve is buszmegállónyi távolban, ugyanakkor a színpad teljes lesüllyesztése a nézőtérrel egy szintre ismét kiegyenlíti képzeletbeli mérlegünket.

Mondottam ember:
Küzdj, és bízva bízzál!

Mindezért úgy vélem nehéz meghatározni Nemzeti-féle megvalósítás optimális nézőközönségét. Nem beszél belőlem a rosszindulat, (hiszen alaposan mérlegelve állítom, hogy a jó és a rossz nekem pont ugyanott áll, mindkét oldalra pakoltam bőven eleget), de egyelőre azt hiszem valamennyi néző számára lesz benne valami lenyűgöző, sok határeset, no meg vagy ugyanennyi képtelenség.

Te, Lucifer meg, egy gyürű te is
Mindenségemben - működjél tovább:
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
S eltántorítja bár - az mit se tesz -
Egy percre az embert, majd visszatér.