A színházcsináló (Pesti Színház)

(Ma Este Színház jeggyel)

Nem egy szimpatikus figura ez a Bruscon (Kern András), aki a második világháború után, zseniális művével, a Komédiával, melybe saját bevallása szerint mesterien beleszőtte a világirodalom valamennyi remekét és alakját, turnéra indul Németországban. Már önmagában sokat elárulnak várható recepciójáról az alábbi körülmények: Bruscon a főszereplő, de a darabban szerepet kap még felesége, aki Bruscon saját bevallása szerint egy antitalentum, továbbá kissé ostoba lánya s törött kezű fia is.

Hát ilyen nehéz egy színházcsináló dolga Utzbachban, főleg hogy a helyi fogadó deszkáin tervezgeti az esti fellépést. Bruscon szeretné, ha minden jól sikerülne, ami nála egyet jelent a tökéletességgel. Minden ami a magas művészet bármi nemű kifejezésénél alantasabb, szóba sem jöhet. Ha a helyi tűzoltóparancsnok, példának okáért, nem járul hozzá a darabot tökéletesen lezáró teljes elsötétítéshez azzal, hogy a két vészlámpát kivételesen lekapcsolhatják pár percre, akkor este nem lesz előadás.

Neves színészek kísérik, az est abszolút főszereplője mégis Kern András. Bruscon ambivalens karakterét hozni csak évtizedes szakmai tapasztalattal és hittel történő odafordulással lehet. A színházcsináló figuráját értelmezhetjük csupán negatívan vagy csupán pozitívan, azonban a néző felfigyelhet Bruscon kísérteties összetettségére, amely ennek a színház minőségét és intézményét fenntartani próbáló, végletekig merészkedő, házsártos, fészkelődő ördögnek a figurájában testesedik meg. 

Csanádi Juditot illeti még meg külön figyelem, az ő tervei alapján születtek meg az utzbachi fogadót mintázó díszletek. A színpadkép mesés: nagyszerű játszótér a színmű valamennyi karaktere számára, kellő mennyiségű kopottsággal, szegénységgel, porral, képpel és "vizuálisan érzékelhető szomorúsággal".

Bruscon belátása szerint színházat kell csinálni, akkor is, ha az idő nem tűnik alkalmasnak. Akkor is, ha az összes körülmény ellene játszik, és akkor is, ha nincs egy olyan érv, ami miatt muszáj. Mégis talán akad egy, a színházcsinálás művészete maga, amit muszáj fenntartani mindenhol, bármi áron.

Monokli (Pesti Színház)

A játszók
(Ma Este Színház jeggyel)

Míg odaát a Vígben épp a teljes "fiatal" társulatot felvonultató A lovakat lelövik ugye? című táncmaraton premier előtti előadása folyik, a társulat legendás tagjai Fesztbaum Béla válogatásában és rendezésében Molnár Ferenc írásaiból szemezgetnek a Pesti Színház színpadán, méghozzá nem is akárhogyan!

A játszók (a színlap szerinti sorrendben: Halász Judit, Venczel Vera, Szegedi Erika, Tahi Tóth László, Kern András, Lukács Sándor, Harkányi Endre, Rajhona Ádám, Gerő Bence és Mezősi Miklós) parádésan váltogatják karaktereiket, hol vízparton ülő kislányokat, veszekedő srácokat, megbotránkozott feleséget és szeretőt, felháborodott olvasót, veszekedő színészeket vagy épp az élet értelmén filozofáló színpadi kellékeket megtestesítve. Az előadás alatt, majd utána is, egészen mostanáig gondolkodtam kit lehetne méltán kiemelni a színészek sorából, de végül arra az egyszerű, ám színigaz következtetésre jutottam, hogy valamennyien nagyszerűen teljesítettek: átéltek és meggyőződést képviseltek. 

Biztos vagyok benne, hogy Fesztbeum Béla nagy körültekintéssel osztotta ki a Monokli szerepeit, mindegy mikor, milyen néven és jellemmel térnek vissza szeretett színészeink, az általuk játszott karakterek sokaságában mégis láthatatlanul megbújik valami közös. A zenék csodálatosan kísérik a Molnár-szövegek szinte hallható dallamosságát, s a szövegek keserű őszinteséggel tárják fel egy bennfentes drámaíró szemszögéből a kulisszák mögötti élet csodáit és buktatóit. Fény derül az öltözőkben sorra kerülő rivalizálásokra, de még arra is, hogy bizony nem mindegy milyen hangsúllyal és lelkesedéssel hangzik el egy híres előadás egyetlen ominózus verssora.

A színpadkép

Érdemes, a rendezés, a válogatás és a szenzációs színészi játékok mellett, kiemelni a díszletet és a kellékeket: ízléses, kissé már antik fővárosi szalonra hasonlító helyiség, két oldalán korlátos erkélyere felvezető körlépcsőkkel, díszített oszlopokkal. A helyiség azért is ragyogóan valósághű választás, mert a zenével és a megvilágítással a néző egyrészt biztonságban érzi magát egy megszokott környezetben, másrészt ő is könnyed szerrel vesz részt a varázslatosan kapcsolódó, sehol nem kiugró történetbeli ugrásokban. Bevallom a második felvonás elején egy kicsit tartottam tőle, mi lesz, ha túl sok történet zsúfolódik az estébe, de a végén magam is elcsodálkoztam: pontosan ennyi fér a színpadra arányosan, egy történettel kevesebb hiányérzetet, eggyel több zsúfoltságot sugárzott volna.

Félelmetes mennyire aktuális Molnár Ferenc számos meglátása Budapestről, az emberekről, a jellemekről és az egyénekről. Legendás nagyok varázsolják elénk a századforduló fővárosát, minden generáció szemszögéből értelmezve annak megannyi nüanszát. Csak reménykedni tudok, hogy még sok néző hajlandó lesz ellátogatni és feltenni a monoklit, amin keresztül érdekes, érdemes és élvezetes rácsodálkozni mindennapjainkra.

Miss Saigon (Budapesti Operettszínház)

Vágó Zsuzsi és
Dolhai Attila

Az évad elején mutatta be a Budapesti Operettszínház a Miss Saigont, ezt a vietnami háború végén, és az azt követő időszakban játszódó, klasszikus alapokon nyugvó szerelmi tragédiát. 

A történet lényege gyorsan és egyszerűen összefoglalható. Chris (Dolhai Attila) vietnami állomásozása alatt kerül kapcsolatba Kimmel (Vágó Zsuzsi), aki más mint a többi örömlány, kettejük kapcsolata látszólag a szerelemre épül. A háború végén Chris visszatér az Államokba, majd hamarosan feleségül veszi Ellent (Borbás Barbara), aki mit sem tud férje vietnami kalandjairól. A Professzor (Szabó P. Szilveszter), mint a mulató üzemeltetője, Kim, valamit Kim és Chris kisfia (Tam) módot keresnek rá, hogy Amerikába szökhessenek, és ott kezdjenek új életet.

Szabó P. Szilveszter és Vágó Zsuzsi

A Miss Saigon operetti megvalósítása valóban a legszenzációsabb, amit valaha láttam. A plafonra vetített helikopterek, a ledobott bombák, a hang- és képeffektusok, a csodálatos táncok és jelmezek tagadhatatlanul hozzájárulnak a darab óriási sikeréjez. A főszereplők (az említetteken kívül még Vörös Edit, Kerényi Miklós Máté, György-Rózsa Sándor) csodálatosan énekeltek és játszottak. Kiemelném Vágó Zsuzsit, aki eddig is varázslatos teljesítményt nyújtott az Abigéltől kezdve a Rómeó és Júlián át a Rebeccáig, hétfő este számomra mégis önmagát felülmúlva énekelt. Dolhai Attila hangja is csodás a szerepéhez. Szabó P. Szilveszter inkább a komikumban rejlő lehetőségeket aknázza ki a Saigonban, de nem akárhogy.

Összességében jó élmény volt a Miss Saigon, a színészek és a színpadkép ötcsillagos, kívánni sem lehetne többet. A történet maga volt az, ami számomra már egy kicsit talán túlragozott volt bizonyos helyeken, de elfogatom, hogy a tragikus szerelmi történtekbe még ez is belefér.

Szép nyári nap (Budapesti Operettszínház)

Egy beugróval játszani kockázatos, kettővel merész. A Budapesti Operettszínház azonban az előadás lemondása helyett beállította Péter (Szabó Dávid) helyére Angler Balázst, Ria szerepében (Vágó Bernadett) pedig Szendy Szilvi debütált. Mindketten a legmélyebb vízbe ugrottak: főszerepeket játszottak. Azonban ahogy a darab előtt Kerényi Miklós Gábor, a teátrum igazgatója megígérte, a közönség valóban semmit sem vehetett észre a két fiatal játékában: ezt nevezem duplán bravúros beugrásnak!

Egyébként is jó ötlet volt a Neoton számaihoz nyúlni, a hasonló ötlettel készült musicalsikerek (pl. Abba, Queen stb.) sorra nyerik el a közönség tetszését, és az Operettben is lelkes tapsok, éljenzés és örömkönnyek jutalmazták mind a készítőket, mint a színészeket. A történet mélységéből ugyan sokat vesz el a humor, néhol groteszkké formálva a legvidámabb barakkban játszódó nyári tábor emlékét, van itt illegális határátlépés, besúgás, kémkedés, de még több poénkodás, erotika és ünneplés. Egy kicsit úgy éreztem a musical végére túl sok minden zsúfolódott, nehéz eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk, egy leheletnyit túlragozottnak tetszik a finálé.

A két beugróhoz hasonlóan zseniálisan játszottak a fiatalok, köztük kitűnik Peller Anna, aki Margót, az osztály legsúlyosabb leányzóját alakítja. A nagyok közül hangját kímélő szerepben, de jelleméből adódóan fergetegesen áll helyt Náray Erika mint Rózsika, a tábor szakácsnője. Szulák Andrea orosztanárnővé lesz, Panni néni egyben az osztály főnöke és Juli (Vágó Zsuzsi) édesanyja, míg Csengeri Ottília bújik Csepregi Éva, a Pesti Művésznő bőrébe, mikor ő maga nem ér rá szerepelni. A legparádésabb mégis Faragó András, alias Tóth Antal, "TSZ melléküzemág-vezető," a tábor parancsnoka, az egyszerű, mély érzelmekre vágyó vidéki paradicsomtermesztő szakmunkás, hovatovább elvárja, hogy mindig 120%-os legyen a termelési kimutatás. 

Valamennyi nagy sláger felcsendül (Szép nyári nap, Pago Pago, Megőrülök a szerelemért, 220 felett, Kell hogy várj, Tini-dal, Ha szombat este táncol, Holnap hajnalig, Nyár van, Megváltást várok, Santa Maria, Emlékül, Mamma Mia, Nem szállunk ki a hajóból stb.), melyek minőségileg mások, mint a jól bejáratott Neoton bakeliteken, mégis valóban pezsgőek és átélhetőek. Egy fiatalabb generáció hozza vissza az egykori érzést, milyen volt mikor ezek a dalok uralták a slágerlistákat.

Nagy buli részt venni a Szép nyári napon, s ha szeretjük Csepregiéket, miért ne adnánk egy esélyt az Operett művészeinek, hogy megörvendeztessenek minket ezekkel az örökzöldekkel, ráadásul nem is akárhogy?

A pestis (Vígszínház, Házi Színpad)

Hegedűs D. Géza
és Márkos Albert
(Ma Este Színház jeggyel)

Nagy vállalkozás a monodráma, mégis valahogy a Víg tűnik benne a legjobbnak. Ma este A pestis is belépett abba a sorba, amit A léggömb elrepül kezdett, majd A vörös oroszlán folytatott: egyetlen fantasztikus színész, rá öntött szereppel.

Sokan ismerik Albert Camus regényét, de keveseknek adatik meg ennyire jó feldolgozásban, intim környezetben átélni a bezártságot Hegedűs D. Gézával, és a csellón közreműködő Márkos Alberttel. Kitör a pestis. Pont mint a világháború. Először próbálják tagadni, majd szép lassan mindenki kénytelen beismerni. Ez is pont olyan, mint a világháború. A várost lezárják, rögtönzött kórházakat alakítanak ki, az emberek százával esnek áldozatul, kicsit később már csupán tömegsírba temethetőek, majd csupán a krematóriumba szállítják a halottakat, ahová a járvány előszelét jelző patkánytetemeket szállították. Szörnyű belátni, de mindez pont olyan, mint a világháború.

Természetesen nem ez az egyetlen lehetséges interpretációja A pestisnek, s talán ettől is olyan univerzális alkotás: szinte bármely korba, helyzetbe és szellemiségbe kényelmesen beleilleszthető. Nagyon tetszett az a megoldás (hiszen a szöveg nem tette lehetővé a szigorúan monodrámává való átalakítást), hogy Francis Huster megtartott számos fontos mellékszereplőt, akik csak még erőteljesebben hangsúlyozzák a mondanivaló(k) sokszínűségét, és az ember, mint individuum jelentéktelenségének reménytelenségét a maga keretek közé kényszerített életében.

Hegedűs D. Géza nagy hitelességgel áll helyt "minden" szerepében, hiszen időnként kénytelen ugrálni emberek és helyzetek között, de ehhez van segítségére Márkos Albert, aki mindamellett, hogy párszor a helyzethez pompásan illő rövid akkordokat játszik, húrpendítésekkel segíti Hegedűs D. Gázát az ugrálásokban, s persze legalább ennyire a nézőt is, hogy követni tudja az eseményeket. Nagy tapasztalatot és rendkívüli kiállást igényel egy ilyen este, de azt kell mondjam nagyon élveztem eddig mindhárom Víg-monodrámát, amihez szerencsém volt.

Anna Karenina (Madách Színház)

Pedig minden adott volt a fergeteges sikerhez. Jó énekesek, csodás, minimalista díszlet, jó rendezés, egész jó (azért nem azok az átütő) dalszövegek, csodálatos melódiák és kipróbált színészek, evidensen a teljesség igényével megemlítve Lev Tolsztoj azonos című regényóriását. Összességében valahogy mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet az Anna Karenina.

Számomra azt est két legcsodálatosabb színészi alakítása Mahó Andreáé (Kitty) és Sasvári Sándoré (Karenin), akik mindamellett, hogy varázslatosan formálták meg a szerepeiket, ugyanígy is énekeltek.

Polyák Lilla (mint Anna Karenina) és Debreczeny Csaba (mint Vronszkij) azonban összetettebb kérdések. Korábban már hangsúlyoztam azon maximálisan személyes meglátásomat, hogy Lilla inkább énekel, mint játszik. No ez a jelenség ma pálfordult, Lilla csodásan játszott, de (különös tekintettel az első felvonásra) néhol olyan hangokat adott ki magából, amiket sehogy sem tudok felírni egy vérprofi énekesnő véthető hibáinak listájára. Mindazok után, hogy a második felvonásban ragyogóan énekelt, a csúcsjelenetben (karaktere halálánál) újra elmémbe tódultak az első felvonás negatívumai. A rossz hír az, hogy valóban nem csak egy ponton (más szóval: alkalommal) volt a közönség reakciója félelmetesen egyértelmű. Debreczeni Csaba szerintem jól énekelt, csak valahogy a kettős nem tudott igazából együtt produkálni.

A mesés színpadkép

Most jönne az arany középút, amelyre ha szeretnék, éppenséggel rápasszírozhatnék pár nevet és karaktert, de inkább nem fogok, úgy gondolom az Anna Karenina mai előadása a végletek játéka volt. Vagy nagyon jó alakítást és nagyon jó hangot kaptunk egyszerre, vagy összességében csalódást keltettek egyébként (hangsúlyozom) szeretett művészeink.

Bevallom őszintén a közönség reakciója meglepett, pontosan azért, mert akiket csak láttam a környezetemben, az előadás különböző pontjain aktívan tudtak szörnyülködni. Aztán rájöttem, hogy talán az állva ünneplés ma este valahol egyszerre szólt Tolsztojnak, a musical-opera íróinak, a zeneszerzőknek, a rendezőnek, a díszlettervezőknek, az összes közreműködőnek, akik a díszleteket cibálták, és persze a színészeknek, stb. Egyébiránt a közönség darab közbeni reakciói után a csak a színészeknek szóló viharos taps azért erősen képmutatás és/vagy bálványimádás volt.

De Sade pennája (Bárka Színház)

De Sade márki hosszú életében (1740-1814) óriási változások zajlottak le a francia politikában, s mindennek alátámasztására elég azt megjegyeznünk, hogy XV. Lajostól Napóleonon át XVIII. Lajosig, de Sade márki mindenkivel találkozott és kínos tetteivel borsot tört megannyi jólelkű keresztény orra alá. A darab hangsúlya a márki utolsó éveire kerül, csupán élete végén (1801-től) kezdte el írásba foglalni fantáziáit, perverz, gyomorfogató és erotikus meséit, amelyek mindezek ellenére lehet, hogy sokkal kevésbé a fantázia szüleményei, mint hinnénk. Ahogy a márki tartja, amit az elme kitalál, azt véghez is tudja vinni. Hovatovább, valamire alapozni kellett, hogy de Sade márki nevét manapság a "szadizmus" főnévben őrizgessük.

Helytálló figyelmeztetés, hogy az előadást 18 éven felüli nézőknek ajánlják. A stúdió berendezése meglepő, mikor a közönség megérkezik, megannyi vörös forgószék várja. Mint hamarosan kiderül, a forgás hangsúlyos szerepet kap a darabban, a stúdió minden oldalát ötletesen kihasználó jelenetek során a néző feladata forgolódni. Ami a történetet illeti, de Sade írásaiból még egyet sem olvastam, de majd egyszer ígérem megteszem, legalább a kíváncsiságom legyőzése érdekében, ugyanis ha már a darab végén olyan igazán brutálisan drasztikus megoldásokat alkalmaznak a márkin, a valóságban álmában, nyugalomban halt meg. Ha csak ebből indulok ki, nem tudom, hogy a márki történetei is erősen felújítva kerültek-e a színre, hogy ezzel érzékeltessék a modern, szexuálisan tagadhatatlanul jóval szabadabb világban élő közönségnek, milyen volt a tizenkilencedik század elején olvasni  novelláit. Az viszont tagadhatatlan, hogy a vulgáris irodalom (is) akkor születik, ha erre olvasói igény van. Ezt az igényt a darabban véleményem szerint rendkívül szemléletesen és hitelesen mutatják be.

Ami a színészi játékokat illeti, az elején még kicsit bele kellett jönniük a dialógokba, de Seress Zoltán mint a márki hátralévő életének helyszínéül szolágló intézet új igazgatója (Dr. Royer-Collard) és Katona László, alias de Coulmier abbé, a márki új "elmeorvosa", rendkívüli beleéléssel játszották szerepeiket. Szabó Emíliát Az egérfogóban valahogy nem éreztem olyan átütőnek, de este bebizonyította számomra, hogy pompás színésznőként alakítja a márki valóságban is létezett intézeti szerelmesét, Madeleine Leclerc-t. Mindemellett Szabó Emília formálja meg Seress Zoltán karakterének nagyravágyó feleségét is. Epizódok szereplője, de csodásan és egyre jobban hozza Renée Pélagie, a márki feleségének szerepét Spolarics Andrea, a "sátán menyasszonya", aki után a templomban felgyújtják a padot amin ült, s még az operaelőadások és félbeszakadnak, ha meglátják a színészek. Érthető miért járul hozzá anyagilag teljes mértékben a márki bármi áron történő elhallgattatásához. A legkisebb, de Dr. Royer-Collard lényegének többdimenziós megfontolásának szempontjából szintén fontos szerep Kardos Róberté, aki Monsieur Prouix-t alakítja, mint a doktor feleségének minden kívánságát kielégítő neves építész.

Mucsi Zoltán bújuk de Sade bőrébe. Ugyan szerepe veszélyes: valaki vagy egy életre megkedveli, vagy egy életre kiábrándul mindenből, amihez köze lehet. A darab utáni rögtönzött közvélemény-kutatásból azonban az derül ki, hogy a közönség vevő az ilyenekre: távozásunkig senki nem szavazott negatívan a darabról. A forgószékek előnye, hogy aki kíváncsi, megszemlélheti a közönséget is, és én úgy vettem észre, hogy a mérleg erősen a 18-30-as sáv oldalára billen. Ugyanakkor nagyon is megértem, hogy Mucsi Zoltán miért kapott 2009-ben Fővárosi Színházi Díjat a márkiként nyújtott alakításáért.

Kizárólag akkor látogassunk el az előadásra, ha van affinitásunk hozzá, s miután egy kicsit utánanéztünk az interneten a márki életének, és elolvastuk a darab ismertetőjét a színház honlapján. De ha eléggé kíváncsiak és nyitottak vagyunk, akkor egy minőségében szinte kivétel nélkül mindent verő stúdiódarabban lehet részünk. A de Sade pennája élmény, de rajtunk múlik milyen.