Monokli (Pesti Színház)

A játszók
(Ma Este Színház jeggyel)

Míg odaát a Vígben épp a teljes "fiatal" társulatot felvonultató A lovakat lelövik ugye? című táncmaraton premier előtti előadása folyik, a társulat legendás tagjai Fesztbaum Béla válogatásában és rendezésében Molnár Ferenc írásaiból szemezgetnek a Pesti Színház színpadán, méghozzá nem is akárhogyan!

A játszók (a színlap szerinti sorrendben: Halász Judit, Venczel Vera, Szegedi Erika, Tahi Tóth László, Kern András, Lukács Sándor, Harkányi Endre, Rajhona Ádám, Gerő Bence és Mezősi Miklós) parádésan váltogatják karaktereiket, hol vízparton ülő kislányokat, veszekedő srácokat, megbotránkozott feleséget és szeretőt, felháborodott olvasót, veszekedő színészeket vagy épp az élet értelmén filozofáló színpadi kellékeket megtestesítve. Az előadás alatt, majd utána is, egészen mostanáig gondolkodtam kit lehetne méltán kiemelni a színészek sorából, de végül arra az egyszerű, ám színigaz következtetésre jutottam, hogy valamennyien nagyszerűen teljesítettek: átéltek és meggyőződést képviseltek. 

Biztos vagyok benne, hogy Fesztbeum Béla nagy körültekintéssel osztotta ki a Monokli szerepeit, mindegy mikor, milyen néven és jellemmel térnek vissza szeretett színészeink, az általuk játszott karakterek sokaságában mégis láthatatlanul megbújik valami közös. A zenék csodálatosan kísérik a Molnár-szövegek szinte hallható dallamosságát, s a szövegek keserű őszinteséggel tárják fel egy bennfentes drámaíró szemszögéből a kulisszák mögötti élet csodáit és buktatóit. Fény derül az öltözőkben sorra kerülő rivalizálásokra, de még arra is, hogy bizony nem mindegy milyen hangsúllyal és lelkesedéssel hangzik el egy híres előadás egyetlen ominózus verssora.

A színpadkép

Érdemes, a rendezés, a válogatás és a szenzációs színészi játékok mellett, kiemelni a díszletet és a kellékeket: ízléses, kissé már antik fővárosi szalonra hasonlító helyiség, két oldalán korlátos erkélyere felvezető körlépcsőkkel, díszített oszlopokkal. A helyiség azért is ragyogóan valósághű választás, mert a zenével és a megvilágítással a néző egyrészt biztonságban érzi magát egy megszokott környezetben, másrészt ő is könnyed szerrel vesz részt a varázslatosan kapcsolódó, sehol nem kiugró történetbeli ugrásokban. Bevallom a második felvonás elején egy kicsit tartottam tőle, mi lesz, ha túl sok történet zsúfolódik az estébe, de a végén magam is elcsodálkoztam: pontosan ennyi fér a színpadra arányosan, egy történettel kevesebb hiányérzetet, eggyel több zsúfoltságot sugárzott volna.

Félelmetes mennyire aktuális Molnár Ferenc számos meglátása Budapestről, az emberekről, a jellemekről és az egyénekről. Legendás nagyok varázsolják elénk a századforduló fővárosát, minden generáció szemszögéből értelmezve annak megannyi nüanszát. Csak reménykedni tudok, hogy még sok néző hajlandó lesz ellátogatni és feltenni a monoklit, amin keresztül érdekes, érdemes és élvezetes rácsodálkozni mindennapjainkra.