Anna Karenina (Madách Színház)

Pedig minden adott volt a fergeteges sikerhez. Jó énekesek, csodás, minimalista díszlet, jó rendezés, egész jó (azért nem azok az átütő) dalszövegek, csodálatos melódiák és kipróbált színészek, evidensen a teljesség igényével megemlítve Lev Tolsztoj azonos című regényóriását. Összességében valahogy mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet az Anna Karenina.

Számomra azt est két legcsodálatosabb színészi alakítása Mahó Andreáé (Kitty) és Sasvári Sándoré (Karenin), akik mindamellett, hogy varázslatosan formálták meg a szerepeiket, ugyanígy is énekeltek.

Polyák Lilla (mint Anna Karenina) és Debreczeny Csaba (mint Vronszkij) azonban összetettebb kérdések. Korábban már hangsúlyoztam azon maximálisan személyes meglátásomat, hogy Lilla inkább énekel, mint játszik. No ez a jelenség ma pálfordult, Lilla csodásan játszott, de (különös tekintettel az első felvonásra) néhol olyan hangokat adott ki magából, amiket sehogy sem tudok felírni egy vérprofi énekesnő véthető hibáinak listájára. Mindazok után, hogy a második felvonásban ragyogóan énekelt, a csúcsjelenetben (karaktere halálánál) újra elmémbe tódultak az első felvonás negatívumai. A rossz hír az, hogy valóban nem csak egy ponton (más szóval: alkalommal) volt a közönség reakciója félelmetesen egyértelmű. Debreczeni Csaba szerintem jól énekelt, csak valahogy a kettős nem tudott igazából együtt produkálni.

A mesés színpadkép

Most jönne az arany középút, amelyre ha szeretnék, éppenséggel rápasszírozhatnék pár nevet és karaktert, de inkább nem fogok, úgy gondolom az Anna Karenina mai előadása a végletek játéka volt. Vagy nagyon jó alakítást és nagyon jó hangot kaptunk egyszerre, vagy összességében csalódást keltettek egyébként (hangsúlyozom) szeretett művészeink.

Bevallom őszintén a közönség reakciója meglepett, pontosan azért, mert akiket csak láttam a környezetemben, az előadás különböző pontjain aktívan tudtak szörnyülködni. Aztán rájöttem, hogy talán az állva ünneplés ma este valahol egyszerre szólt Tolsztojnak, a musical-opera íróinak, a zeneszerzőknek, a rendezőnek, a díszlettervezőknek, az összes közreműködőnek, akik a díszleteket cibálták, és persze a színészeknek, stb. Egyébiránt a közönség darab közbeni reakciói után a csak a színészeknek szóló viharos taps azért erősen képmutatás és/vagy bálványimádás volt.