Augusztus Oklahomában (Vígszínház)

Violet Weston (Pap Vera)

Hosszú idő után nemrégiben került vissza a Víg deszkáira ez az amerikai dráma, amelyre a vígjáték, a tragédia, de szerintem még az úgynevezett "black comedy" műfaját sem lehetne ráaggatni, kiindulva rögtön abból a tényből, hogy az előadás rendkívül hosszú, címéből adóan is egy teljes hónapot dolgoz fel egy oklahomai család életéből három felvonásban. A Víg cseppet sem kíméli színészeit, hiszen este hét órától majd fél tizenegyig játszanak, mégis mindenki elcsodálkozik mennyi az idő, mikor kilép a színház épületéből, hisz úgy tűnik augusztusban csak úgy repül!

Parádés szereposztással, csodálatosan igényes, a részletekbe menőkig aprólékosan kidolgozott díszletekkel és legalább ilyen szenzációs jelmezekkel elevenedik meg előttünk a Weston, a Fordham és az Aiken család élete. A Westonék kezdik a kalamajkát, s bár a házban alig lakik valaki, sőt miután Violetet szájrákkal diagnosztizálják, senki nem töri magát, hogy hazautazzon, mégis, mikor apjuk, Beverly Weston eltűnik, majd hamarosan kiderül róla, hogy horgászás közben vízbe fúlt, valahogy a család minden tagja egy helyre sereglik.

Barbara Fordham (Börcsök Enikő)
és Jean Fordham (Döbrösi Laura)

Egy konfliktus hívja össze a három családot, régi és vadiúj családtagokat egy forró, augusztusi nyáron Oklahomába, a család bölcsőjébe, ahol minden elkezdődött, és ahol most valami teljesen új veszi kezdetét. A látszólagos fő konfliktus mellett (Violet és lánya, Barbara között) megannyi apróbbnak tűnő, de ugyanolyan jelentős sebet tép fel a váratlan együttélés. Az őszinteség jól eső jutalom, az igazság fáj, mindezeket feldolgozni pedig begolyózás nélkül lehetetlen.

Mint már említettem, a színmű három felvonásos, összefoglalni is lehetetlen sok kisebb-nagyobb szálát, melynek magjába kínosan biztos középpontként kapaszkodik bele a megannyi fonál. Legjobbakat kiemelni talán ugyanennyire felelőtlen lenne, vessünk egy pillantást a színlapra. Személyes kedvenceim Pap Vera, Börcsök Enikő, Hegyi Barbara és Reviczky Gábor voltak.

Karen Weston (Hegyi Barbara)

Hogy miképp alkot akár az Édes Annára is emlékeztető keretet egy cseléd felfogadása a Weston-házba, hogy mi nem, és végül mi az, ami összehoz mindenkit, hogy milyen konfliktusok bomlanak ki, és rájuk mi a megoldás, s hogy végül hogyan ürül ki újra az oklahomai szülői ház, arra csak maga a darab adhat magyarázatot. De teszi mindezt olyan jól, érdekesen és hihetetlen kifinomultsággal megírva, hogy ha hozzátesszük a lélegzetelállító színészi játékokat, könnyen egy nagy kedvenc válhat a színműből mások számára is! S bár lehet, hogy ez az ismertető kicsit becsapós, mindeközben rengeteget fogunk nevetni, csak amit haza viszünk, ahhoz nem árt egy tettre kész emésztőrendszer.

A mizantróp (Katona József Színház)

(Ma Este Színház jeggyel)

A hagyomány és a modernség sokrétű keveredése szerepel a Katona József Színház tulajdonképpeni kihalt, csupán egy-két jelképes díszletelemmel megszórt nagyszínpadán, mikor A mizantrópot játsszák. Bár ez pusztán személyes meglátás, számomra a régi és az új pont ilyen módon történő vegyítése hozza el a tökéletesség érzését, pláne ha Molière jól ismert művét újabb, formáját mégis megtartott fordításban tárják elém.

A darab főbb szereplői Alceste, a mizantróp (Fekete Ernő), aki teljességgel kiábrándult minden emberi kapcsolatból, s mint az a darab zseniálisan minimalista plakátján nagyon jól meg is jelenik, mindenhová megy, csak arra nem, amerre barátai (vagy a józan ész) tanácsolnák. Persze az sem mellékes, hogy amerre megy, oda is csak leszegett fejjel. Alceste-t bátyja, Philinte (Kocsis Gergely) próbálja meg alkalomadtán észhez téríteni, s az adandó alkalmak Alceste esetében jóformán kimeríthetetlenek. Érdemes megemlíteni Céliméne-t (Ónodi Eszter), Alceste szerelmesét, az egyetlen olyan nőt, akiben talán még maga az embergyűlölő is megbízhat, de vajon meddig? Arsinoéként Fullajtár Andrea nyújt remek alakítást, de az este folyamán valamennyi színpadra lépő csodásan szellemül át.

Úgy éreztem a színészek nem csak eljátszották, hanem meg is élték a darabot, amely oly sok évszázad után még ma is tökéletesen aktuális. S ha nyelvileg nem is árt, ha egy kicsit modernizálják, a benne rejlő megannyi igazság és a körülöttünk most is történő világra való rávilágítás mintha mit sem változott volna ezalatt a sok idő alatt. Talán úgy érezzük a világot irányíthatjuk és formálhatjuk, de a mizantróp szerint mégiscsak csupán történik körülöttünk minden.

Ónodi Eszter és Fekete Ernő

Természetesen nem csak a jelenről, a múltról is épp olyan sokat lehet tanulni A mizantróp alatt. Ahogy Molière maga is a darab egyik központi pillérét az akkoriban dúló szonettdivat ellenében tett megjegyzésekre hegyezi ki (hiszen divatossága és látszólagos egyszerűsége miatt valóban mondhatni fű-fa szonetteket írogatott a klasszicizmusban), az olvasott, vagy eleget színházba járó néző külön megmosolyoghatja ezt a szituációt, hiszen még maga Shakespeare is számos darabjában fejezi ki viszolygását (pl. Ahogy tetszik), de e két nagyszerű drámaíró semmivel sem kisebb spanyol kortársa, Lope de Vega is ugyanígy tesz A kertész kutyájában.

Remek kis egyfelvonásos A mizantróp, amely csodálatos színészi játékkal, a fül számára befogadni élvezetes fordítással, kellő humorral, mégis realista megvilágításban elemzi korunk lelkeinek, kapcsolatainak és az életnek problémáit.

Vacsora négyesben (A Kecskeméti Katona József Színház előadása a Thália Színházban)

Karen (Danyi Judit) és
Gabe (Cseke Péter)

Három ember, három élet, csak három perc ma a nyár, ahogy hármunkra rátalál...

A Vacsora négyesben egy olyan mélységekbe hatoló egyedülálló stúdiódarab, amelyben nincs olyan jelenet, hogy mind a négy szereplő a színpadon volna. Persze emellett az érdekesség mellett a dráma szól négy emberről, akik percről percre értelmezik át, hogy tulajdonképpen milyen viszonyban is vannak egymással.

Ha kiugranál az ablakon, és éppen van is rá alkalom, annyi minden van a világon, az ablakot majd szélesre tárom...

Karen (Danyi Judit) és Gabe (Cseke Péter) külsőleg csodás házasságban élnek (vagy csak beletörődtek abba, hogy mindketten változnak), szenvedélyük a sütés-főzés, a receptgyűjtés és az együttlét a barátokkal. Julie (Magyar Éva) a rend szerinti kimondhatatlan nevű csodálatos ételkölteményeket felsorakoztató vacsorára azonban férje, Tom (Szerednyei Béla) nélkül érkezik, aki ügyvéd lévén fontos és sürgős ügyben van távol. Karen és Gabe olyan önfeledten áradoznak legutóbbi olasz útjukról, hogy Julie nem bírja tovább, kénytelen bevallani, hogy Tom válni akar, hiszen egy új nőben találta meg mindazt ami egykor Julie volt, vagy esetleg sosem volt.

...ha hibázol is, hiányzol nagyon...

Julie (Magyar Éva) és
Tom (Szerednyei Béla)

Mi a jó házasság titka? A kommunikáció, a boldog család, a szex, az érzelmek által összetartott lelki kötelék? Valahogy mindenki mindent megpróbál, de vajon létezik-e egyáltalán válasz erre a kérdésre? Gabe egyik allegóriája a modern emberek életviteléről és a tapasztalataik hiányában történő meggondolatlanságukból eredő óriási károkozó képességükről a következő: a szabadsággal rendelkező, felelős és döntéshozó felnőttek pont olyanok, mint az építőkockával játszó gyermekek. Hosszú-hosszú ideig legjobb tudásuk szerint építkeznek, de ahelyett, hogy akár egy pillanatig is megcsodálnák a birodalmukat, amint végre minden készen van, azonnal lerombolják az egészet...

A jövőm nem zavar valahogy megleszek, de a múltammal mit kezdhetek?

Nehéz írni egy ennyire komplex darabról, hisz a Vacsora négyesben mindezek mellett még megannyi égetően kényes kérdést vet fel. A legfelkavaróbb, hogy nem csak a széthulló, de az elvileg tökéletesen működő és boldog házasságon belül is olyan jeleneteket és életképeket vizsgál, amik bizony, ha megkapargatjuk a felszínt, koránt sem tűnnek egészségesnek. 

Itt van mellettem a bánat, a félelem szólt még a magánynak, ők így hárman, őrzik a képed, ami folyton arról énekel, hogy égessetek el...

Mesternégyes kelti életre a jeleneteket, Danyi Judit hangjába Kecskemét óta külön szerelmes vagyok. Magyar Éva pont kellemesen illeszkedik bele, ugyanakkor szerepe szerint lóg is ki a társaságból, míg Cseke Péter és a darab rendezője, Szerednyei Béla le sem tagadhatnák, hogy megannyi szerep, talán vagy ezer előadás és valódi barátság fűzi össze őket. Lehet, hogy ettől is lesz ez a kényes Vacsora négyesben ilyen szenzációsan érdekes és felkavaró darab. Minden szempontból a lehető leghatározottabban ajánlom, hogy mi is tegyünk eleget ennek a vacsorameghívásnak...

A Szépség és a Szörnyeteg (Budapesti Operettszínház)

Ismert történet, nagyszerű megvalósítás, fülbemászó dallamok, rendkívül hálás szerepek. A Szépség és a Szörnyeteg egy töretlenül sikeres vérbeli klasszikus, főleg a fiatalabbaknak.

Mesés élmény volt látni ma délután az Operettszínházban azt a rengeteg gyermeket, akiknek legtöbbje óriási érdeklődéssel, és páran biztosan a történetet már jól ismerve, valóságos nézői elvárásokkal érkeztek meg a színházba: annak az elvarázsolt történetnek a megelevenedését szerették volna viszont látni, amit annyira szeretnek. S nincs annál csodálatosabb előadás, amelyet gyermekkacajok és a reneszánszt idéző jó hangos közbekérdések fűszereznek.

Kiemelni talán felesleges lenne szerepeket, én úgy vélem mindenki maximális teljesítményt nyújtott a darabban, és rendben van, hogy a legtöbb dolga talán Vágó Bernadettnek, Szabó P. Szilveszternek, Csuha Lajosnak, Németh Attilának és Nádasi Veronikának van, ennek a Disney-musicalnek minden szerepét öröm lehet játszani, a közönség reakciója mutatja: a Szépség és a Szörnyeteg operetti elgondolása még mindig óriási siker!

Ha a fő hangsúly nem is a dallamokon van (hiszen objektíven is tagadhatatlan, hogy nem elsődlegesen a melódiákért ül be a nagyérdemű), az énekek szépek, a jelmezek és kosztümök lélegzetelállítóak, és párszor biztosan a viselőik számára is, még mindig nem tudom elhinni, hogy Teamama, vagy Madame de La Nagy Komód nem estek hasra igencsak terjedelmes méreteket öltő jelmezeikben. A díszítők nem unatkoznak: a látkép folyamatosan változik, sőt hozzá kell tenni, hogy a tánckar jelmezeit sem aprózták el!

Nagyszerű, hogy jelen van a magyar musicalek porondján az operetti Szépség és a Szörnyeteg, és még nagyszerűbb, hogy mindezt ilyen minőségben teszi. A stábnak kívánok még sok mesés előadást, a gyermekes (vagy ilyen érzelmekkel rendelkező) felnőtteknek pedig garantált a szórakozás.

Az ötödik Sally (Centrál Színház)

Cserna Antal és Szalay Kriszta

Valahol a középiskolás éveim elején járhattam, amikor az osztály pár vállalkozó tagjával megnéztük Az ötödik Sally-t, akkor még a Thália Színház stúdiójában. Arra emlékszem, hogy mennyire magával ragadott a darab, de a részleteit nem tudtam volna már felidézni. Sőt arra is emlékszem, hogy bizonyos elemek teljesen máshogy voltak benne, mint most a Centrál Színházban. (S valahol a középiskolás éveim közepén járhattam, mikor egy akkoriban futó másik darabja kapcsán (És a nyolcadik napon...) iskolánk meghívásának eleget téve Szalay Krisztával beszélgethettem az érdeklődők előtt...)

Tehát a darab valamikor átkerült, a szereposztás némileg változott, de a lényegi kérdésben (amely megegyezik pusztán Szalay Kriszta játékával) nem. Adott Sally (ő lenne Szalay Kriszta), akit az ég (vagyis inkább ő maga) négy alteregóval áldott meg: egy agresszív és tettre kész őrangyallal, egy polihisztorral (nevezhetjük matematikus plusz fizikus plusz csillagász plusz pszichológusnak is), egy józan és kedves lánnyal, illetve egy amolyan olaszosan tüzesvérű, lenge nőszeméllyel. A baj az, hogy Sally-t megajándékozták még egy ötödik, "saját" személyiséggel is: elvált nő gyerekekkel, akik persze Sally beszámíthatatlansága miatt az apjukkal, és annak új barátnőjével élnek jó távol, nehogy fizikai kontaktusban lehessenek az anyjukkal. Sally mindemellett félénk, visszahúzódó, konzervatív és ügyetlen.

Ám az ennél is nagyobb baj (mert olyan is van) az, hogy Sally nem tudja mikor melyik személyisége tör a felszínre, mikor ki uralkodik. Öngyilkossági kísérletekor kerül be a pszichiátriára Dr Ash-hez (Cserna Antal) és a jóságos, játékában és karakterében sziporkázó Duffy nővérhez (Orosz Helga). Dr Ash hamar megsejti, hogy nem mindennapi problémával áll szemben, és szép lassan megpróbálja feltárni Sally személyiségeinek eredetét többek között úgy is, hogy Sally-t elnyomva beszédbe elegyedik velük.

Sally eközben kikerül a pszichiátriáról, munkát keres, Eliot (Csuja Imre) és Todd (Felhőfi-Kiss László) bárjában pedig kap is, noha hozzá kell tenni, állása megszerzésében hangsúlyos szerepet játszik Bella, Sally forróvérű alteregója. A két férfi nemsokkal később fülig szerelmes lesz Sally-be (vagy épp kibe?), és milyen ironikus, mindketten azt szeretik benne, hogy olyan kiszámíthatatlan személyiség.

Szalay Kriszta mesterien (és valóban a szó szoros értelmében mesterien!) ugrál személyiségei között, Cserna Antal pedig valódi társként, őszinte jóakarattal kalauzolja őt végig mindazokon az emlékeken és eseményeken, amelyek segítségével talán megoldódhat Sally problémája. Ha pedig alteregóktól megszabadulni nem lehet, Sally-nek és Dr Ash-nek azon kell munkálkodnia, hogyan jöhet létre Sally - Nola - Jinx - Derry - Bella valódi, egységes személyisége. Most ugyan nem volt időm ottmaradni az előadás utáni teára, de mivel még biztosan meg fogom nézni újból, majd akkor ottmaradok, és remélem, ismét lesz alkalmam egy jót beszélgetni Szalay Krisztával...

Az Operaház Fantomja (25. évfordulós gálaelőadás-vetítés a Puskin Moziban) - egy újabb emlék története

A műsorfüzet borítója

Az első nagy élményre derült égből jött a második, mikor kedden délben a Viva La Musical szerkesztői értesítettek: beírásom alapján (ők korábban ugyanis arra kérték a rajongókat, hogy írják meg miért szeretnék ők nyerni a két fős belépőt az Operaház Fantomjának 25. évfordulójára rendezett gálaelőadás-vetítés magyarországi díszbemutatóra) engem választottak ki, és ott lehetek a szerdai (tegnapi) bemutatón. Ráadásul nem csupán két mozijegyet nyertem, mint az sokan mások is tehették a VML Facebook, vagy internetes oldalán keresztül, hanem két főre szóló VIP jegyet, így még a vetítés előtt célba vehettük az ünnepélyes állófogadást is...

Természetesen "Fantom rajongóként" tudtam, hogy nem olyan rég Angliában megjelent az Operaház Fantomja 25. évfordulójára rendezett ünnepélyes koncert felvétele a csodás Royal Albert Hall-ból DVD-n, és gondoltam, hogy itthon is meg lehet majd vásárolni, de ekkor még nem álmodtam ilyen nagyszabású bemutatótól.

A program

17 óra 30 percre érkeztünk meg a Puskin moziba, hogy átvegyük a jegyeinket, majd leadjuk a kabátjainkat, és megvárjuk, míg szép lassan mindenki megérkezik, többek között a 18 óra is, ugyanis ekkor nyitott az állófogadás. Maga a fogadóterem sem volt persze elaprózva, reklámplakátok, vörös szőnyegek és vakító reflektorok sorakoztak, a sajtó munkatársaival együtt, akik várták a hazai produkció alkotóinak és szereplőinek megérkezését. A szervezők kitettek magukért: a boríték, amelyben megkaptuk a meghívóinkat tartalmazott egy csodás programlevelet, egy belépőt a vetítésre, és külön egy - a Fantom által szignált - meghívót az állófogadásra.

Meghívó az állófogadásra

18 órakor nyitott az állófogadás helyszíne. Pezsgővel teli poharakkal megrakott tálcával vártak ránk a pincérek már a belépéskor, mi pedig elindultunk a hatalmas terem felfedezésére. Az első dolog, ami nagyon megtetszett nekünk az a csokoládé-szökőkút volt, amelybe finomabbnál finomabb gyümölcsöket, és a személyes kedvencemet, pillecukrot is lehetett mártogatni. A teremben mindenfelé kis könyöklőasztalkák könnyítették a dolgunkat, miután meglátogattuk a helyiség másik végében felállított üdítőkkel és szendvicsekkel megrakott asztalt. Hamarosan egyre többen lettünk, és a Madách Színház rengeteg művésze vett körül minket. Többek között Magyar Bálint is, aki amellett, hogy a hazai produkcióban Raoul szerepét játssza, az est házigazdája is volt. Jelen volt mindhárom Fantom (Sasvári Sándor, Posta Victor és Csengeri Attila) és mindhárom Christine (Mahó Andrea, Fonyó Barbara és Krassy Renáta) is, számos más művésszel egyetemben.

A "mozijegy"

19 órára írták ki a sajtófényképezést, így a Puskin mozi jobb oldalán lévő különteremből szép lassan átszállingózott minden meghívott a Metropolis terembe, amely a mozi bal oldalán található, így a fotósoknak kiváló alkalmuk adódott a vörös szőnyegen lefotózni minden számukra érdemes személyt, egy hatalmas Operaház Fantomja 25. évfordulót hirdető plakát előtt. Bent csodálatos meglepetés várt mindenkire: minden egyes széken egy varázslatos műsorfüzet, egy apró csokoládé és egy szál illatos (és a darab szempontjából is ikonikus) vörös rózsa várta leendő tulajdonosait, valamint a vetítés közbeni szomjúság leküzdéséről az est egyik szponzora, a Veritas Gold gondoskodott: mindegyik pohártartóban ásványvizet találtunk. A vetítés csodálatosan sikerült Magyar Bálint felkonferálása után, ugyan az elején akadtak döccenésnyi technikai problémák, de ezek úgy vélem maximálisan elnézhetőek. Az már kicsit inkább adott okod aggodalomra, hogy a feliratot láthatóan sebtében időzítették a DVD-re, ugyanis pár apró, de annál szemet szúróbb hiba éktelenkedett bennük (pl. Róma konzekvensen kisbetűvel, illetve a nevek többsége is, ha nem sorkezdetek voltak). A program kis csúszása miatt 21 óra 15 perckor tartott szünetet a társaság. Mindenkit magával ragadott a gálaelőadás: a csodálatos színészek, a lenyűgöző hangok, a varázslatosan és ötletesen megoldott díszletek, és nem utolsó sorban az óriási nagyzenekar a Royal Albert Hall-ban. A második felvonás vetítése előtt a VML két ajándékcsomagot sorsolt ki. A vetítésnek, és az estének körülbelül 23 órakor lett vége, de bátran kijelenthetem: az élmény olyannyira magával ragadó volt, hogy ott és akkor senki nem foglalkozott az idővel. Az előadás végén Andrew Lloyd Webber mondott rövid beszédet, majd bemutatta az eredeti, és a díszelőadás rendezőit, végül Sarah Brightman, a legelső Christine, és Michael Crawford, a legelső Fantom léptek színpadra, sőt meglepetésképpen Sarah és számos Fantom a legnagyobbak közül közösen énekelték a darab lehíresebb duettjét, majd a Fantomok, (s végül az egész társulat), az Éj zenéjét.

Varázslatos, feledhetetlen és minden percében egyedi és izgalmas estét élhettünk át. Köszönettel tartozom többek között a VML szerkesztőinek, akik az én hozzászólásomat választották ki a sok közül, és meghívtak erre az egyedülálló estére. De mindezek felett nővéremnek, Sandrának tartozok a legnagyobb köszönettel, aki karácsonyra valahogy kiügyeskedte nekem, hogy a Madách Színházban a kulisszák mögé lessek az Operaház Fantomja január 22-i előadásai előtt, és amely emlék története szolgáltatta a VML fórumbejegyzésem magját. De a legjobb, hogy a díszelőadás DVD-je már itthon is kapható, aki átélné az élményt, az szerezzen be egy példányt!

Mirage - Nádasi Veronika önálló estje (Spinoza Kávéház)

Mikor szerepei után kedvet kaptam (Abigél - Zsuzsanna testvér; Rebecca - Mrs Danvers), hogy elmenjek Nádasi Veronika önálló estjére a Spinoza kávéházba, elég kétesélyesnek gondoltam a dolgot: vagy újra hallhatom számos nagy szólószámát a fent említett, és még egyéb musicalekből, vagy valami teljesen újat és átütőt kapok Tőle.

Bátran mondhatom: szerencsére az utóbbi vágyam teljesült. A Mirage egy belül laza, kívül mégis okos keretbe foglalt történetecske egy énekesnőről, aki nagy sztár szeretne lenni, aki fel szeretne nőni a feladathoz, majd el szeretné fogadni a színészmesterség minden pozitívumát, és tudni szeretné feldolgozni a negatívumokat, fent szeretné tartani az érdeklődést és átéléssel, hittel megélni az álmait a színpadon. Mégis a legjobb mindebben, hogy Nádasi Veronika nemhogy kivonja saját magát, hanem teljességgel azonosul a szereppel: saját magáról (is) mesél, tanácsokat ad, megosztja tapasztalatait, és mindeközben azoknak, akik emellett figyelnek rá (vagy akik csak erre figyelnek) csodálatos minőségben énekel csupán Kéménczy Antal (csodálatos!) zongorakísérete mellett.

Megannyi musicalrészlet mellett elhangzik némi Piaf, Streisand, de még a Dreamgirls című musicalsiker egyik ikonikus húzószáma is, csodálatos előadásmódban. Ez utóbbi (And I'm Telling You, I'm Not Goin') volt számomra az est kedvence, s noha ebből az szűrhető le, hogy egy igen drámai másfél óra részesei lehettünk, ez ne tévesszen meg senkit sem: sütésről, takarításról, örömlányokról és magáról a boldogságról is esik épp elég énekelt szó.

Meghitt, intim és egyedülálló élmény részt venni Nádasi Veronika önálló estjén, éppen ezért a lehető lehatározottabban megéri!

Equus (Thália Színház)

Alan Strang (Szamosi Donáth)

Nagy várakozás és nagy plakáthadjárat előzte meg a hazai Equus-t, amely hosszú idő után (1980) került ismét bemutatásra, ezúttal a Tháliában. Equus lázban ég a világ, és most már mi is a részesei lehetünk. Többek között, és nem szükségképpen főleg, egy pszichiáter, Martin Dysart (Alföldi Róbert) és egy zavarodottnak bélyegzett tizenhét éves fiú, Alan Strang (Szamosi Donáth) kapcsolatáról és különös együttműködéséről szól ez a történet, ez a dráma, ez a thriller. Meg kell hagyni, a Thália ismét jól választott, és talán túlontúl kreatívan is hirdetett, de egyvalamit előre le kell szegezni: az Equus nem a meztelenkedés, hanem a kitűnő dráma szerepeltetője, így ez a csapból is folyó jelző ne riasszon el, ugyanakkor ne is vezessen meg senkit.

Egy éjszaka Alan, aki hétvégente a helyi istállóban tevékenykedik, de csupán mint egyszerű segédmunkás, megvakít hat lovat. Mind a hatot, akiket eddig őrzött, becsült és szeretett. Hesther Salomon bírónő (Béres Ilona) javaslatára és unszolására így kerül be Alan arra a pszichiátriára, ahol Martin praktizál, mondván ő nem csak végigcsinálja majd vele a szokásos eljárást, hanem megpróbálja majd megérteni a problémáját, és feltárni annak gyökereit.

Martin kitart, és ez a makacs kitartás vezet saját létének megkérdőjelezéséhez. Alan nem hagyja magát, folyamatos keresztkérdésekkel bombázza, kisgyermeki ártatlansággal és logikával mutat rá Martin gyengéire, aki kitart, majd egy idő után összeroppan mindezek súlya alatt. De hol itt a megoldás? Hol van az ok, ami a hat ló megvakításáig vezetett?

Martin, Hesther bírónő és Alan

Számomra egy dolog derült ki az archetipikus szereplők bemutatásából: itt mindenki hibás. Dora Strang (Kútvölgyi Erzsébet), az anya, aki titokban és mégis büszkén tanítja fiát Isten szeretetére, ám hagyja, hogy számára az istenkép egy csodálatosan szép ló formájában materializálódjon; Frank Strang (Kőszegi Ákos), a konzervatív nézeteket valló nyomdász apa, aki elkeseredetten próbálja meg rávenni fiát az irodalom szeretetére, a televízió mellőzésére, ám ő maga nem más, mint a megtestesült álszentség; Jill (Holecskó Orsolya), az egyetlen lány, aki fel tudja kelteni Alan érdeklődését és mégis akarata ellenére a mélybe rántja; Hesther bírónő, aki nem tágít; sőt, még maga Martin is, aki egy idő után mintha már nem is Alan, hanem a saját kérdéseire keresné a válaszokat.

Egy isten, a "furcsa beállításban, szemből lefényképezett" ló, aki mindenhol ott van, az ágy végében igéző szemekkel néz, majd onnan kiszabadulva mindent, mindenkor lát. Hogyan űzhető el mégis ez a démon? Martin és Alan különös kapcsolatában ki kezel kit? Ki akarja valóban megfejteni a másik titkait, és ki lehet felsőbbrendűbb a leghatalmasabbnál? Göncz Árpád fordítása kísértetiesen helytálló. Dicső Dániel rendezése végtelenül kreatív. A zenei betétek kulcsfontosságúak, hiszen a végső feltárásnál ez készíti elő a félelmetes indulatok felszabadulását. Mégis a legjobbnak Cziegler Balázs díszleteit gondoltam a színészi játékok mellett: a boxok, melyek tükrökkel vagy üvegekkel záródnak, amik átengedik a fényt vagy pont elnyelik azt, az ügető és a forgószékek... Csupa-csupa kérdőjel és felkiáltójel, jogosan folyhat a találgatás.

Középen az okfejtő/Jill, Martin és Alan

A színészek játéka profi, évtizedes gyakorlatukkal a hátuk mögött élethűen vettek részt a "mindenki hibája" thrillerben, egyedül Szamosi Donáth és Holecskó Orsolya újak, eddig "ismeretlen" színészek, akik méltón állnak helyt. Szamosi Donáth-ot bizonyára nagy szakértelemmel választottak ki erre a szerepre, amelyben Alan és ő egymásra találhattak. Véleményem szerint profin játszott, ha valamiért, hát az Equus-ért megérdemli az ország figyelmét.

Félelmetes monológok, pörgő párbeszédek és kínzó rémálmok. Ez az Equus, egy fantasztikusan szoros keretbe helyezett, mégis sokféle értelmezési lehetőséget magába bújtató modern dráma, amelyben elbújik a valóság és az álom (vagy éppen összemosódik) és amelyet vétek lenne kihagyni a kultúra kedvelőinek, de senki se feledje, a műfaj egy nagyon új, izgalmas krimi-pszicho-thriller.

Én, József Attila - Attila szerelmei (Madách Színház)

Első szereposztásban [a második szereposztást bemutató bejegyzés itt érthető el] ma este mutatta be a Madách saját musical pályázatuk újabb szép sikereket elért darabját - a Csoportterápia után - az Én, József Attilát, amely házi musical a költő szerelmeit, az első felvonásban Vágó Mártát (Balla Eszter), a másodikban Kozmutza Flórát (Polyák Lilla) górcső alá véve, és megvizsgálva saját, mind a költő jellemét, bemutatja azt az univerzumot, amelybe a szerelem sodorta a folyton szeretethiányos költőt, akinek lételeme volt a megerősítés és a valakihez tartozás. Noha számtalan más fontos szereplő (Vágó Márta szülei, Illyés Gyula) feltűnik a darabban, az alcímből kiindulva hamar kitalálhatjuk: itt a két hölgy és Attila lesznek a lényeg!

Vágó Márta (Balla Eszter) és
József Attila (Nagy Sándor)

Vágó Márta és József Attila szerelme nem állta ki az idő próbáját. Mint minden dalban és versben, amelyet Nagy Sándor József Attilaként elénekel vagy elszaval, átüt a a kettősség: a boldogság, amely törékeny és éppen ezért félelmetes és ijesztő. Vajon mikor lesz vége mindennek? Vágó Márta visszavonulásával felerősödnek a rémképek és a látomások, Attila a pszichiátriára kerül. Kozmutza Flóra "hatása" a költőre azonban rendkívüli, mintha sosem lett volna Vágó Márta, úgy lobban lángra benne a szerelem, csak ezúttal kétszer olyan nagy erővel.

Kozmutza Flóra (Polyák Lilla) és
József Attila (Nagy Sándor)

Véleményem szerint Nagy Sándor nagyon jó József Attila. Kétségtelenül sok energiát fektethetett a szerep megformálásába és átgondolásába, érzelmei hitelesek és valóságosak, látható, hogy talált személyes kapcsolatokat a karakterével. Balla Eszter Vágó Mártája is hasonlóan ámulatba ejtő, duettjei és duettbetétjei Nagy Sándorral remekül szóltak együtt! Polyák Lilla hangja mind prózában mind énekben egyedülálló és lenyűgöző, ugyanakkor számomra a szerepben valahogy nem volt benne... Kozmutza Flóra a szemem előtt ma este nem kelt életre, a színpadon Polyák Lilla volt, aki lenyűgöző énekteljesítményt nyújtott, de nem mint egy karakter, hanem mint egy csodás és sikeres színésznő.

Sosem éreztem magam túlságosan közel József Attila verseihez, ám ma este úgy vélem a musical figyelemfelkeltő hatásként elindított bennem valamit. Ugyan a szöveggel nem az szerzők bajlódtak, a zenével már annál inkább. Lenyűgöző ritmusokban szólalnak meg Attila versei, már-már tökéletes szelekcióban. Ugyanakkor meg kell hagyni, eléggé szokatlan ilyen tömör irodalmi szövegeket musicalekben hallani, ezért a hozzám hasonló irodalomkedvelőknek furcsa lehet az élmény, ugyanis a versek rendkívül tömények, és óriási érzelemhullámokat tudnak felszabadítani. Furcsa lehet persze azok számára is, akik egyáltalán nem József Attila, hanem a "musicalség" miatt ülnek be a Madách nézőterére, nekik pont ezért nem biztos, hogy tetszeni fog, amit látnak.

No de nem csak a színészek és a dalok tesznek egy musicalt színházi élménnyé, hanem a díszletek is. A megoldás igen kreatív, többnyire üres vászonhátterekkel operálnak, amelyre csodás gonddal megtervezett díszleteket vetítenek. A színpadon lévő tánckarral sem fukarkodott a rendező, Szirtes Tamás (társrendező: Szente Vajk): jó pár kórustag táncol és énekel végig a darabban, számos csodás, a szöveggel együtt igencsak szimbolikus jelmezben. A megzenésített versek tárházából különösen kedveltem a Tiszta szívvelt, egyelőre azt hiszem ez a kedvencem a darabban.

Lenyűgözőnek tartom a rám gyakorolt összhatást. A színészek, a zenék, a szövegek, a jelmezek, a díszletek és a hangulat egyedülálló. Hálás vagyok a Madáchnak, amiért színpadra állította az Én, József Attilát. Igencsak szentimentális esténk volt, mégis valahogy más, mint az egyéb musicalekben: hihetőbb, komolyabb és ijesztően közeli!

A vörös oroszlán (Vígszínház, Házi Színpad)

Venczel Vera, A vörös oroszlánban
(Ma Este Színház jeggyel)

Eddig nem találtam olyan szempontot, ami alapján bármi negatívat tudnék nyilatkozni A vörös oroszlánról. A stúdiószínpad, relatív kevés nézővel, csupán egy magasított forgószék a színpad közepén, némi vetítés, fények, hangeffektusok, és a könyvet monodrámaként mesterien megszólaltató Venczel Vera... Kész lenne a csodaelixír?

Elég nagy közhely az, hogy meghalni senki sem akar. De mi történik, ha valaki szert tesz a titokra és örökké él? Szepes Mária regénye önmagában elég paradox, mégis elgondolkodtató, és kettős élvezetet rejteget. Azoknak, akik "hisznek" az alkímiában: történetéről szóló letehetetlen olvasmány, akik pedig nem, azoknak tanítás, bölcsesség és megemésztett intelmek tárháza.

Egyszerű, de nagyszerű!

Noha szorosan a drámához nem kapcsolódik, de úgy vélem korunk nagy bestseller írói, különösen ami a vámpírkultuszt illeti, tanulhatnának Venczel Verától (természetesen ez alatt Szepes Máriát értem, de nekünk a Víg Házi Színpadán Venczel Vera a tanítónk, aki történetének elmesélése során mondhatni legitimizálja azt a jogát, hogy hosszú-hosszú kutatás és tanulás után végre ő maga vehesse át a tanító szerepét), ugyanis sokkal inkább hihetőnek tudom elkönyvelni a biológiai törvényeket elfogadó reinkarnációt; a más testben való újjászületést, mint az ötszáz éve élő, nem öregedő, huszonpár éves vámpírok formájában történőt...

Több száz évet, több életet és megannyi mély gondolatot élünk át a másfél órás dráma alatt, tökéletes előadásban. Aki egy kicsit is nyitott, feltétlenül menjen el megnézni A vörös oroszlánt, én biztosan minden ismerősömnek ajánlani fogom, és én magam is megnézem még majd, mikor már egy kicsit a föld felé tudom ütni azt a hatalmas labdát, amit Venczel Vera feldobott... A darab egy csodálatos kincs a Víg színpadán!