Az öldöklés istene (Vígszínház)

Az első változat után a darab korábbi kritikája olvasható ezúttal, alaposan átgyúrt verzióban.

Omladozó falak

Eszenyi Enikő és Kern
Adrás, a Reille-házaspár

Van valami vonzó Az öldöklés istenében. A Vígszínház 2011 elején, Kamondi Zoltán rendezésében mutatta be Yasmina Reza, Tony-díjas magyar származású francia írónő új színművét.

A darab címének élesen ellentmondó kezdet, melyben a Reille és a Hullié család fejei összeülnek, hogy amennyire csak tőlük telik, civilizált emberek módjára vitassák meg a gyermekeik között feszülő ellentéteket, csakhamar jóval a mélyben lappangó ellentétek hangos felszínre törésében folytatódik. Milyen kilátásokkal indulhat neki egy házaspár annak a találkozónak, melynek során az elveikhez hűen, megfontolt és nyugodt hangvételű beszélgetés árán, de mégis legmélyebb felháborodásukat kívánják kifejezni, amiért fiukat csúnyán arcon vágta egy elfajult veszekedés során a Reille-csemete? Továbbá milyen lehetséges megoldásokat fontolgatva érkezhet a Reille-házaspár, hogy a lehető legnagyobb együttérzéssel, de mégis nyomatékosan felhívják a szülők figyelmét, hogy gyermekük provokatív viselkedése volt az indíték?

Yasmina Reza egyfelvonásosa szól egy nagyon is látható külső, és megannyi, rejtettebb, ijesztőbb belső konfliktusról. Óvatlan pillanatokban, egy folyton csörgő telefonban, kétértelmű utalások sokaságaiban bontakozik ki a színmű újabb fontos lényege: van-e joga négy felnőtt embernek kompromisszumot keresnie, ha a saját kis világukban, legintimebb házastársi kötelékeiken belül is képtelenek közös nevezőre jutni?

Börcsök Enikő és Epres
Attila, a Houllié-házaspár

Börcsök Enikő és Epres Attila játéka a Houllié-házaspárként telitalálat. Valóban kortárs házaspárok ők, kissé idealista feleség, és a férj, aki inkább mindent az asszonyra hagyna. Eszenyi Enikő és Kern András bújnak Reille-ék bőrébe, akikről az első pillanattól fogva látszik, hogy hosszú színházi együttműködésük alatt értek ilyen félelmetesen hiteles házasokká. Eszenyi Enikőnek különösen jól állnak az összeszedetlenebb, magában cseppet sem biztos női szerepek (Egy csók és más semmi, A kertész kutyája), míg Kern András profizmussal hozza a materialista családfőt, akiről egy pillantással megállapítható, hogy nem csupán feleségét, hanem jól működő vállalatát is kézben tudja tartani – legalábbis szerinte. Csoda hát, ha azt hiszi, ez a megbeszélés – ahogy mondani szokás – semmiség lesz csupán?

Az öldöklés istene minden mozzanatunkban ott lüktet, legalábbis Yasmina Reza szerint. A fokozatosan kibontakozó színmű rendezői és színészi érdemein felül, külön érdemes kiemelni Árvai György díszleteit. A Vígszínház óriási színpada ezúttal a Houllié-házaspár nappalijává alakul át, egy rendkívül egyszerűen és konzervatívan berendezett nappalivá. Azonban, ahogy a beszélgetés kezd kilépni annak kulturált medréből, szépen lassan a díszlet is kezdi elveszteni esztétikusságát. A lassan, de folyamatosan torzuló tükörkép, és a bedőlő falak tökéletesen alkalmazkodnak a gyorsuló és pulzáló hangulathoz. Egyre sötétebb, egyre mélyebbre hatoló gondolatok fogalmazódnak meg, ezáltal egyre vadabb indulathullámok áradnak szét a nappaliban, amelyek érzékletesen deformálják a meghitt otthon képeit.

Börcsök Enikő és Eszenyi Enikő

A pár helyen már-már közönségessé fajuló veszekedés kétségkívül aktuális módon mutatja be korunk problémamegoldó kompetenciáit, valamint nagyszerű párbeszédeiben érdekes kitérőt tesz hasonlóan fontos és aktuális szociológiai és etikai kérdésekre. Olyannyira tudunk hinni a képességeinkben, de ezeket a gyakorlatban is érvényesíteni rendkívül nehéz, s talán leginkább az arányok megválasztásához hivatott számunkra segítséget nyújtani ez az ellenpélda. Való igaz, hogy ha a szándék meg is van, azok a fránya ösztönök valahogy gyakran kiugranak a szőnyeg alól. És hogy van-e remény? Az öldöklés istene megsúgja!