Punk Rock (Pesti Színház)

Lilly (Réti Adrienn) és
William (Varju Kálmán)
(Ma Este Színház jeggyel)

Jajj te Víg! 

Szerencsére a színház fiatal társulatával semmi baj az ég világon, ők köszönik szépen, jól vannak. Ám a Punk Rockról hamar kiderül, hogy mérhetetlenül hatásvadász darab, amely ugyan érdekes témákról szól, de kidolgozottságát tekintve abszolút sablonos, a végkifejletet illetően pedig továbbgurul, mint egy szerencsésen járt lufi, amit azért dobnak a földre, hogy hatalmasat durranjon, de olyan talajt fog, amin könnyedén továbbpattan.

Az amerikai és a legújabb angol tinidrámákból ismert elnagyolt középiskolás karakterekkel dolgozunk: kissé elmeháborodott, morbid dolgokkal viccelő szingli srác (William, Varju Kálmán), a suliba érkező új lány, akinek családi háttere több mint zűrös (Lilly, Réti Adrienn), a vagánykodó srác (Bennett, Lengyel Tamás) barátnővel (Cissy, Bata Éva), akinek ráadásul csupa ötösöket kell szereznie, hogy megfeleljen a külsőleg támasztott elvárásoknak, a szépfiú (Nicholas, Karácsonyi Zoltán), a dundi kislány nagy álmokkal (Tanya, Herczeg Adrienn) és a közelgő atomháborúról filozofáló rendszeresen elnáspángolható Sherlock Holmes-figura (Chadwick, Telekes Péter). Szóval a karakterek megformálásával nincs semmi probléma, még Hegedűs D. Géza is beugrik az utolsó 10 percre, az összes kellemetlenség inkább a darab hiányosságaiból fakad.

Cissy (Bata Éva)

Szépen mennek az elfilozofálgatások, mégsem hiszem, hogy valósághű, ha minden szereplő kap egy ilyen jelenetet. Ettől valahogy hihetetlenné olvadt össze a nagy egész. Voltak, akik fantasztikusan szórakoztak, mégsem hiszem hogy a darab annak a célközönségnek lenne belőve, akik csak a csúnya szavakon és a teljesen hétköznapi szexuális utalásokon hahotáznak nagyokat, míg a darab egyetlen igazán jó Shakespeare-evokációja a feledés homályába merül. Szóval a darab elszórakoztatja azt, aki ezen csak szórakozni akar, de nem igazán elég hihető azoknak, akiket a vélhető célközönségnek érzékeltem.

A díszlet (Füzér Anni munkája) ugyanakkor nagyon tetszett, különösen a legvégén, mikor William és Dr. Richard Harvey beszélgetnek, ha szimbolikusnak szánták azt, hogy William egy egyszerű, míg a doktor egy párnázott, karfás székben foglal helyet. A darab címéből következne, mégsem igaz, hogy a zene a középpont, bár szerepe kétségtelenül nem elhanyagolható abból a szempontból, hogy a jelenetek közötti képeknek jó kísérője, és William fejhallgatója is hordoz magában egyfajta szimbólumot.

William és Dr. Richard Harvey
(Hegedűs D. Géza)

A Punk Rock tehát jó kísérlet, ami egy manapság már sajnos nem idegen, de annál kommerszebb témát dolgoz fel. Ez önmagában cseppet sem jelent problémát, divat lett a leghétköznapibb helyeken és helyzeteken keresztül kibontakozó drámák színpadra állítása. A színészi játék és a díszlet dicséretes, a darab ugyanakkor szerintem rosszul céloz; van, akiknek szórakoztató de feledhető, és van, akiknek érdekes, építkező de gyakorlatilag teljesen sablonos. Azt hiszem az én véleményemre joggal rá lehetne aggatni a manapság divatos "mixed review" szlogent.

Mikve (Pesti Színház)

Soshanna (Pap Vera) és
Shira (Eszenyi Enikő)

A Mikve egy remek humorú színmű, amely merész modernséggel mutatja be nyolc különböző családi és társadalmi háttérrel rendelkező nő egyre lebomló álarcát, mígnem a mikvében (a rituális fürdőben, ahová az asszonyok merítkezni járnak, hogy ezzel megtisztulva újra testi kapcsolatba léphessenek a férjükkel) mindenkiről lehull a lepel: feltör a mélyre temetett valóság.

Majdnem mindenhová azt szoktam írni, hogy milyen nagyszerű a Víg társulata, valamint azt is, hogy mennyire szeretek színészóriásokat látni egy-egy darab kisebb szerepeiben is. A Mikvével kapcsolatban is csak önmagamat tudom ismételni. Pap Vera Soshannája az ideális mikvefelügyelő: nem baj, ha Chedva (Hegyi Barbara) véraláfutással az arcán, évek óta egy szót sem szóló, valószínűleg epilepsziás lányával, Elishevával (Stefanovics Angéla / Tóth Orsolya) karöltve, vasalónyommal a hátán jelenik meg a merítkezéseken, Soshanna nem kérdez semmit, csak elhiszi amit hall: Chedva valamiféle betegség következtében esik el időről időre.

Hindi (Igó Éva) a mikvét látogatók legkonzervatívabbika, és Esti (Börcsök Enikő), a pletykás gyermekszülőgép vannak a leginkább felháborodva, mikor Soshanna mellé egy új mikvefelügyelő érkezik, Shira (Eszenyi Enikő), aki nem hajlandó tétlenül nézni nőtársai végtelen kiszolgáltatottságát. Tehila (Péter Kata), a gyönyörű, házasodni készülő, ám a házas életre lélekben még csöppet sem felkészült hölgy mikvébe kényszerítésekor az események csak olajat öntenek a Shira szította tűzre. Innen szaladnak tovább az események számtalan varázslatosan megírt analitikus jelenet során. A Mikve melankóliáját egy, abszolút komikus karakter fűszerezi. Ő Miki (Réti Adrienn), akinek férje többévnyi együttlét után kezdi el gyakorolni vallását, így Miki a maga énekesnői flegmaságával sírva nevetős helyzetekbe tudja sodorni a mikvében leledző konzervatív asszonyokat.

A díszlet rendkívül szimbolikus: a hölgyek egyszerre vannak makulátlanul tiszta fürdőben, s egyszerre rácsok között. Michal Dočekal vendégrendezése nagyszerű (a Prágai Nemzeti Színház számára ő rendezte a darabot), a színészi játékok mélyen átéltek. Bizonyos fokú taktikusság már fel-feltűnik az embernek, ha sok Víg-darabot látott, Pap Vera tűnik a takargatónak, Igó Éva a konzervativizmus, Börcsök Enikő a szelíd köntösbe bújtatott házsártosság, valamint Eszenyi Enikő az izgalmas újító. A Víg továbbra is nagyon tudja mit csinál, s bár a Mikve (Miki karakterével) erősen lazított, mégis egy, a személyiség rétegeibe mélyen megmerítkező színmű, amelyet látni kell, hisz mi is elfordíthatjuk az arcunkat, én sajnos mégis hiszem, ezek a problémák mind-mind velünk élnek. Lehet, hogy pont mellettünk is? De ami legjobb, a Mikve egyfajta válasz is ezekre a kérdésekre.

Tóték (A Kárpátaljai Megyei Magyar Színház vendégjátéka a Thália Színházban)

Május 9-től 14-ig tart a Tháliában a Határon túli magyar színházak szemléje, s bár több darabot nem néztem meg, a Tóték minden tekintetben megérdemelte a szűnni nem akaró tapsvihart: remek előadás volt, a rendezés (Vidnyánszky Attila) és a színészek is remekül fogták meg Örkény egyedülálló humorát: mind sírva röhögünk Tóték szerencsétlenségén, miközben legbelül jól tudjuk, akármit tesznek, minden hiábavaló. No meg azt is tudjuk, hogy úgy igazán mélyen magunkba nézve valójában keservesen sírnunk kéne csak, röhögés nélkül.

Habár a második felvonásban számomra már voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem hogy majd most átfutunk valami unalmasba, szerencsére ebből a mederből mindig hamar visszaterelődött a történet a rá jellemző vonatott kényelmességébe. Trill Zsolt valóban maga volt az Őrnagy, rendkívüli adottságaival könnyedén lubickolt ebben a látszólag egyszerű, ám a valóságban mégis hihetetlenül nagy képességeket igénylő szerepben, amelyhez óriási mértékű koncentráció is szükséges. Szűcs Nelli (Tótné), Tóth László (Tót) valamint lányuk, Orosz Melinda (Ágika) hasonlóan nagyszerű alakítást nyújtottak. Legyünk őszinték, elsőre féltem Orosz Melindától, mintha valahogy nem egészen illett volna a nagy egészbe, de olyan nagyszerűen hozta az apját rajongásig tisztelő, a hadnagyot pedig legalább ennyire szerető, egyszerű lány figuráját, hogy pillanatokkal később már egyáltalán nem éreztem semmi fenntartást irányában. Nagyon tetszett, hogy az örkényi hagyományokat tisztelve Szűcs Nelli valóban húst rántott és levest főzött a színpadon, míg a nézők elfoglalták helyeiket.

Kulcsszerepét példás módon aknázta ki Rácz József, a Postás, akihez hasonlóan kitűnően teljesítettek a többiek is: Béres Ildikó (Gizi Gézáné), Sőtér István (Tomaji plébános úr) és Kacsur András (Cipriani professzor). Azt ugyan meg kell hagynunk, hogy a Kárpátaljai Megyei Magyar Színház produkciójában a Tóték nem száz százalékban szöveghű, ám ez nem feltétlenül jelent problémát. Alexander Belozub díszletei minimalista köntösben csak még jobban kihangsúlyozzák a tragikomédiához illő sajátos légkört, melyet a színészekkel együtt az egész színpadkép alkot meg. Örülök, hogy a Tóték jelen volt a Thália színpadán a Határon túli magyar színházak szemléjének részeként, hiszen egy darabról így számukra is bebizonyosodhatott, ebből az estéből kiindulva, hogy  Kárpátalján is nagyszerűen mulatnak Vidnyánszky Attila rendezésén.

Fantom 2: Love Never Dies - A szerelem örök (DVD vetítés az Arénában)

Fantom 2: A szerelem örök

Az igen népszerű Fantom backstage és Fantom 25 bejegyzések után remélem sokan szívesen olvassák majd ezt a bejegyzést az Operaház Fantomjának második részéről, amely ma jelenik meg Magyarországon DVD-n Love Never Dies - A szerelem örök címmel, s melynek promóciós vetítésén tegnap vehetett részt pár érdeklődő az Aréna Plázában, a Viva La Musical jóvoltából. Webber 25 évvel a Fantom utáni kísérletének eddigi története meglehetősen keserédes, de sok reménnyel kecsegtető (hiszen minden jó, ha a vége jó): a londoni előadás egy évad után megbukott, majd nem sokkal később, egy alapos átalakítás, átgondolás és átrendezés után az ausztrál produkció végtelen sikereket ért el a melbourne-i Regent Színházban. Nagy szerencsénkre ezt az előadást vették filmre 2011 szeptember 13-án, és ezt az előadást élvezheti bárki az első sorból, ha úgy dönt, megvásárolja a mától Magyarországon is kapható DVD-t!

Anna O'Byrne (Christine)
és Ben Lewis (a Fantom)

A folytatások imádói imádni, az utálók utálni fogják a Love Never Dies-t, de ha tényleg Fantom-rajongók vagyunk, akkor mégis sokkal érdemesebb lenne középre helyezkednünk. A történet ezúttal is egy könyvre támaszkodik, míg az első részt Gaston Leroux híres regényéből, a második Frederick Forsyth kevésbé híres folytatásából, a Manhattan fantomjából készült. 10 évvel vagyunk a párizsi operaház katasztrófája után, ahonnan Christie és Raoul azon nyomban továbbálltak, míg Madame és Meg Giry a Fantom megmentésére siettek: Calais-n keresztül az Egyesült Államokba csempészték. Így kerültünk Coney Island-re, egy tulajdonképpeni hatalmas vidámparkba New York városától nem messze, ahol a Fantom pontosan ellenkezően éli mindennapjait, mint anno Párizsban: Mr. Y. álnéven színház-félét üzemeltet (Phantasma), s a számtalan torzsszülött, törpe, korcs és furcsa ember világában ő maga is elismert zeneszerző. Madame Giry a Fantom műsorainak koreográfusa, míg Meg Giry énekel, pontosabban kísértetiesen vágyik arra, hogy a Fantom vele feledtesse Christine elvesztését. Mr. Y. természetesen minderre képtelen, így mikor Christine, Raoul, és tíz éves fiuk, Gustave az Államokba utaznak, hogy Christine énekeljen New York-i opera megnyitóján, Madame és Meg Giry kétségbe, a Fantom pedig teljes lángon égő szerelembe esik: egyetlen szám elénekléséért kész megduplázni Christine fizetését. A párnak kétségtelenül szüksége van a pénzre, tekintettel Raoul felgyülemlett adósságaira. Nos "röviden" innen indulunk, hogy aztán tovább bonyolódhasson a cselekmény, megannyi átlátható szálon.

Maria Mercedes (Madame
Giry) és Ben Lewis

Nekem nagyon tetszett a történet továbbvitele, s nemcsak a lenyűgöző dalok, hanem a számtalan hasonlóságot illetően is, mivel a szemfüles néző szinte minden jelenetben talál valami olyan szimbolikus utalást, megmozdulást, amely emlékeztetni az első Fantom ikonikus jeleneteire. Továbbá Madame és Meg Giry karakterei végre megkapják a figyelmet, amit megérdemelnek, úgy éreztem, hogy a folytatásban Raoul volt az, akinek jelleme eltörpült a többiekhez képest. Sokan nincsenek megelégedve a második rész befejezésével, ám én ezt is csak mentegetném: egyrészt csakis így lehetett a történetet okosan beilleszteni a nagy egészbe, másrészt a vége fele annyira sem konkrét, mint amennyire mi azt hinnénk, Webber ugyanis ismét becsapott bennünket, pont mit az első részben: látszólag megtudunk valamit, de azért nagyon sok embert illetően maradunk homályban. S hogy miért? Talán azért, mert ez az este a szerelemről szól, és csak arra fókuszál.

Simon Gleeson (Raoul)
és Gustave

Hogy ne szaporítsam a szót tovább, azt is be kell vallanom, hogy ha még(!) nem is emelkedtek fel egyenlő magasságokba, a Love Never Dies dalai legalább olyan fantasztikusak, mint a világhírű előd dalai, sőt véleményem szerint kiválóan alkalmazkodnak a 25 évvel későbbi elvárásokhoz. Ebben a tekintetben kellett magam a leginkább kívül helyeznem az előítéleteimen, hogy rögtön egy példát mondjak, a Beauty Underneath című Fantom-Gustave duett egyenesen a rockoperákra jellemző dallamvilággal szólal meg, amin a közönség eleinte meg is lepődik. Fantasztikus és szép számokból akad bőven: a Fantom fogadalma a darab elején (Til I Hear You Sing), Christine dala Gustave-nak (Look with Your Heart), Christine és a Fantom nagy duettje, melyben oly sok minden kiderül a múltról (Beneath a Moonless Sky), majd ennek a folytatása (Once Upon Another Time), Meg Giry dala (Bathing Beauty), és Christine áriája, mely a darab címévé emelkedett (Love Never Dies), de a legjobb, hogy a kisebb számok is valahogy jobban kidolgozottak, a kedvenceim ezek közül a dal, melyet Christine, Raoul, Madame és Meg Giry énekelnek, mikor tíz év után ismét látják egymást (Dear Old Friend), valamint Raoul és a Fantom duettje kettejük furcsa egyezségéről (Devil Take The Hindmost). Kétségtelenül be kell látnunk azt is, hogy a Fantom 2 dalszövegei egy kicsit azért közhelyesebbek, habár semmiképp sem jelenteném ki róluk, hogy ettől rosszak lennének.

Sharon Millerchip (Meg Giry)

Mivel Galambos Attila már dolgozott a Fantom 2 szövegeinek magyar műfordításán, az este egyik nagy kérdése az volt, hogy vajon a DVD-n már a magyar műfordítás, vagy "csak" egy fordítás lesz-e olvasható. Úgy tűnik, hogy egyelőre be kell érnünk egy tükörfordítással, ami egyrészt jó, hiszen valóban megmarad az eredeti szöveg, a fordítónak se szótagokra, se rímekre nem kell figyelnie, ugyanakkor a Love Never Dies-hoz talán mégis jobban illett volna egy valódi műfordítás, főleg, hogy a tükörfordítás ellenére elég szemet szúró hibák kerültek a magyar szövegbe, legyen ez konkrét fordítási (a fordító valamiért a "love never alters" sor helyett "love never olders"-t fordított), stilisztikai (a moonless sky-t senki nem fordítja holdtalannak), vagy éppen következetlenségi hiba (Meg Giry "titulusát" a DVD elején még magyarra ülteti a fordító, amiről később megfeledkezik). Természetesen ezek csak kiragadások voltak, azért el kell ismerjük, hogy a fordító legalább jó munkát végzett.

Mindent összevetve nekem nagyon tetszett a Fantom 2, bár ehhez kellett erőfeszítéseket tenni és kompromisszumokat is kötni. A történet okos, követhető, jól átgondolt és szerethető, noha lassabban halad előre, mint az első részé. A dalokat illetően csak magamat tudom ismételni: fantasztikus zenék, friss ritmusok, régi vágyak és egy leheletnyivel egyszerűbb szövegek, tele metaforákkal, rájátszásokkal és utalásokkal az első részre. Kétségtelen, hogy a Love Never Dies nagyon megosztó, engem mégis levett a lábamról, objektív megítéléssel is!

We love, we live
We give what we can give
And take what little we deserve 

Bolha a fülbe (Radnóti Színház)

Nem hiszem, hogy olyan igazán nekünk való lenne a Bolha a fülbe. A darab szereplői kétségbeesetten próbálkoznak, de a három hosszú felvonás során olyannyira ellaposodnak jellemeik, hogy még az első két felvonást mellettünk sírva röhögő hölgy is feladta a harmadikra, s nem volt egyedül, az emeltről hat fő, plusz páran a lépcsőkre zsúfoltak közül döntöttek úgy, hogy két felvonás alatt is eleget láttak, hogy ne számoljuk azon lépcsőülőket, akik a távozók üresedéseit betöltve voltak jelen a harmadik felvonáson.

Sok színház, sokszor megcsinálta már Georges Feydeau vígjátékát, én magam sajnos fel nem foghatom sikerének titkát. Pontosabban egy valamit azért értek, és amit a Radnóti Színház szemére hányni valóban lehetetlen volna: a színészek nevei egy kicsit garantálják a "sikert". A legjobb teljesítményt Petrik Andrea, Csányi Sándor és Szervét Tibor nyújtották, s valóban nem lenne tisztességes temetni a többieket, minden bajom a vígjátékkal magával van. Az alaptörténet igen egyszerű: írjunk egy levelet a férjnek egy titkos hódoló nevében, s kérjünk tőle randevút egy lebujban. Ha eljön, akkor biztosan megcsal. De mivel a feleség kézírása nem alkalmas a férjnek címzett titkos levelek megírására, írassuk meg azt a barátnővel, s ha ez a levél a barátnő férjének kezébe jut, aki nagyon is felismeri az írás eredetét, kész is a végtelen kalamajka, pláne ha megfűszerezzük egypár extra szereplő bepakolásával.

Hogy ne csak azt mondjam el, hogy nem volt érdemes, és hagyjam nyitva a mondatot, azért röviden a magam módján meg is indokolnám állításomat. A baj a három felvonás mennyiségében rejtőzik: egyszer elhasználni azt a poént például, hogy egy szereplő megver egy másikat, mert másnak hiszi, még oké. Talán kétszer is, de azért hatszor már nem lehet! Másik: akármilyen korokban is lennénk, nem hinném, hogy ennyi undorító jelzővel egy férjnek joga lenne illetni a feleségét, ha nő lennék és feminista, már rég transzparensekkel házalnék Radnóti szobra mellett a bejáratnál. Valamint szerintem unalmas öt-hat égbekiáltó ordibálásos összjelenet felvonásonként, és legalább ennyi kit melyik szobába küldünk be, illetve ki melyik ajtó mögé rejtőzik című epizód.

A darab mentségére a szereplőket, illetve néhány valóban kacagtató poént és egy különösen jó megoldást (a lebuj ágyai forgathatóak, ha a légyott közben betoppan a férj, egy gombnyomással beforgatható az ágy, s a másik oldalról a szemünk elé forog az álca: a férj így egy reumás, ártatlan öregemberre töri rá az ajtót, míg a fal mögé került légyott résztvevői elosonhatnak) leszámítva a hosszúságából kifolyólag sajnos kegyetlenül unalmas, s intelligens poénok hiányában néhol csíp is mint egy bolha tenné a fülben!

Az öldöklés istene (Vígszínház)

Az első változat után a darab korábbi kritikája olvasható ezúttal, alaposan átgyúrt verzióban.

Omladozó falak

Eszenyi Enikő és Kern
Adrás, a Reille-házaspár

Van valami vonzó Az öldöklés istenében. A Vígszínház 2011 elején, Kamondi Zoltán rendezésében mutatta be Yasmina Reza, Tony-díjas magyar származású francia írónő új színművét.

A darab címének élesen ellentmondó kezdet, melyben a Reille és a Hullié család fejei összeülnek, hogy amennyire csak tőlük telik, civilizált emberek módjára vitassák meg a gyermekeik között feszülő ellentéteket, csakhamar jóval a mélyben lappangó ellentétek hangos felszínre törésében folytatódik. Milyen kilátásokkal indulhat neki egy házaspár annak a találkozónak, melynek során az elveikhez hűen, megfontolt és nyugodt hangvételű beszélgetés árán, de mégis legmélyebb felháborodásukat kívánják kifejezni, amiért fiukat csúnyán arcon vágta egy elfajult veszekedés során a Reille-csemete? Továbbá milyen lehetséges megoldásokat fontolgatva érkezhet a Reille-házaspár, hogy a lehető legnagyobb együttérzéssel, de mégis nyomatékosan felhívják a szülők figyelmét, hogy gyermekük provokatív viselkedése volt az indíték?

Yasmina Reza egyfelvonásosa szól egy nagyon is látható külső, és megannyi, rejtettebb, ijesztőbb belső konfliktusról. Óvatlan pillanatokban, egy folyton csörgő telefonban, kétértelmű utalások sokaságaiban bontakozik ki a színmű újabb fontos lényege: van-e joga négy felnőtt embernek kompromisszumot keresnie, ha a saját kis világukban, legintimebb házastársi kötelékeiken belül is képtelenek közös nevezőre jutni?

Börcsök Enikő és Epres
Attila, a Houllié-házaspár

Börcsök Enikő és Epres Attila játéka a Houllié-házaspárként telitalálat. Valóban kortárs házaspárok ők, kissé idealista feleség, és a férj, aki inkább mindent az asszonyra hagyna. Eszenyi Enikő és Kern András bújnak Reille-ék bőrébe, akikről az első pillanattól fogva látszik, hogy hosszú színházi együttműködésük alatt értek ilyen félelmetesen hiteles házasokká. Eszenyi Enikőnek különösen jól állnak az összeszedetlenebb, magában cseppet sem biztos női szerepek (Egy csók és más semmi, A kertész kutyája), míg Kern András profizmussal hozza a materialista családfőt, akiről egy pillantással megállapítható, hogy nem csupán feleségét, hanem jól működő vállalatát is kézben tudja tartani – legalábbis szerinte. Csoda hát, ha azt hiszi, ez a megbeszélés – ahogy mondani szokás – semmiség lesz csupán?

Az öldöklés istene minden mozzanatunkban ott lüktet, legalábbis Yasmina Reza szerint. A fokozatosan kibontakozó színmű rendezői és színészi érdemein felül, külön érdemes kiemelni Árvai György díszleteit. A Vígszínház óriási színpada ezúttal a Houllié-házaspár nappalijává alakul át, egy rendkívül egyszerűen és konzervatívan berendezett nappalivá. Azonban, ahogy a beszélgetés kezd kilépni annak kulturált medréből, szépen lassan a díszlet is kezdi elveszteni esztétikusságát. A lassan, de folyamatosan torzuló tükörkép, és a bedőlő falak tökéletesen alkalmazkodnak a gyorsuló és pulzáló hangulathoz. Egyre sötétebb, egyre mélyebbre hatoló gondolatok fogalmazódnak meg, ezáltal egyre vadabb indulathullámok áradnak szét a nappaliban, amelyek érzékletesen deformálják a meghitt otthon képeit.

Börcsök Enikő és Eszenyi Enikő

A pár helyen már-már közönségessé fajuló veszekedés kétségkívül aktuális módon mutatja be korunk problémamegoldó kompetenciáit, valamint nagyszerű párbeszédeiben érdekes kitérőt tesz hasonlóan fontos és aktuális szociológiai és etikai kérdésekre. Olyannyira tudunk hinni a képességeinkben, de ezeket a gyakorlatban is érvényesíteni rendkívül nehéz, s talán leginkább az arányok megválasztásához hivatott számunkra segítséget nyújtani ez az ellenpélda. Való igaz, hogy ha a szándék meg is van, azok a fránya ösztönök valahogy gyakran kiugranak a szőnyeg alól. És hogy van-e remény? Az öldöklés istene megsúgja!

Tizenegy perc (Thália Színház)

Már egy ideje terveztem megnézni a Tizenegy percet, hiszen a darab sikerei arról tanúskodtak, hogy a közönség különösen kedveli. Nagy általánosságban nem bántam meg, hogy betértem a Tháliába, hiszen a színészi játékok és a kreatív megoldások magukkal ragadtak, azonban a történet nem nyerte el a tetszésemet. Sok Coelho könyvet ugyan nem ismerek, de mindig is meg szerettem volna érteni hatalmas népszerűségének titkát, mert a Facebook állapotokban posztolt fantasztikus gondolati bölcsességei mondjuk jók, de már százan mások is elmondták ugyanezt. A történet végén már valóban úgy éreztem magam, mint aki egy amerikai romantikus drámára ült be a moziba: varázslatos építkezés után harmatgyenge a befejezés. Így félig válasz nélkül maradtam, lehet, hogy az író marketingje és termékenysége a vonzó, félig megértettem: elgondolkodtató témákat dob az olvasók polcaira.

Sztárek Andrea és Gubás Gabi

A könyv után áttérhetünk a számunka érdekesebb kérdésekre: milyen a megvalósítás? Nos a történet látszólag egyszerű, Maria (Gubás Gabi) otthonát, Brazíliát hátrahagyva Svájcba érkezik, hogy aláírt munkaszerződésének megfelelően egy bárban táncoljon. Hamar összebarátkozik Nyahhal (Földes Eszter) a bár már avatott dolgozójával, és hamar kiábrándul mindenből: a fizetése csak tizede annak, amit ígértek, a munka viszont folyamatos. Nyah mellett jó kapcsolatot épít ki az egyébként zseniálisan vicces Brigitte-el, a Sztárek Andrea által egyedülállóan megformált negyvenes könyvtárosnővel, aki fantasztikus humorával és segítőkészségével válik a lány tulajdonképpeni pszichológusává. Maria panaszai miatt főnöke örökre elzavarja jelenlegi munkahelyéről, s mivel a lányt egy újabb óriási csalódás éri, valamit mert még nincs meg a pénze egy repülőjegy árára, prostituáltnak áll. Innen a darab címe is, Maria megfigyelései alapján egy férfinek tizenegy perc kell a kielégülésre.

A díszletek nagyon tetszettek, az is, hogy a forgószínpad kihasználásával nem voltak üres, unalmas perceink, míg elől játszottak, hátul bőven volt idő a következő jelenet díszleteit felállítani, no nem mintha olyan hatalmas díszletekre lehetne számítani, de azért ami van, az említésre méltó. A vetítések is sokat dobnak a hangulaton, nem beszélve arról, hogy költségkímélő megoldást is nyújtanak. A darab negyedrészt musical: Gubás Gabi és Földes Eszter hébe-hóba szóló, és még ritkábban duettszámokat is előadnak. Őket nem kifejezetten világhíres énekhangjaikért szeretjük, de valóban nehéz lenne bármi rosszat elmondani énekesi teljesítményeikről: pont úgy énekelnek és pont annyira jól, amennyire a helyzet megköveteli. A jelmezek is találóak, nekem különösen tetszett Maria kabátja, amely a buszmegállós reklámplakátokról már sokak által bizonyára ismert. 

Az alaptörténet érdekes, de a két véglet bepakolásával a történet Hollywood-szagú kezd lenni: Rafl (Száraz Dénes) a jófiú, és Terence (Haumann Máté) a látszólagos szadista. De hol találja meg Maria a boldogságot, ha egyáltalán megtalálja? Úgy gondolom Coelho jó kérdéseket és viszonylag sok alternatív választ mutat fel a Tizenegy percben, de valamiért mintha nem használta volna ki azokat a csodás lehetőségeket, amiket önmaga felépít a regény (vagy épp a színdarab) kezdeti szakaszaiban. Gubás Gabi játéka ugyanakkor nagyon tetszett, Sztárek Andreáé meg végképp, értük érdemes volt megnézni az előadást!