My Fair Lady (Pesti Magyar Színház)

Három új beállóval kezdte meg az évadban a Pesti Magyar Színház az 1994 óta folyamatosan, nagy sikerrel játszott musical-klasszikus, a My Fair Lady előadásait. Pearcené szerepében Benkő Nóra, Harryében Szűcs Sándor, míg Pickering ezredesében Rancsó Dezső mutatkozott be, de milyen is pontosan a 2012-es összhatás?

A Pesti Magyar Színház új produkciói nálam sajnos nemigen találtak pozitív visszajelzésre, de a mai este ismét olyan feledhetetlen volt, mint valamennyi még a 2009/2010-es évadban. Amilyen közismert Shaw drámájának története (Henry Higgins, a fonetikus, fogadást köt Pickering ezredessel, hogy beszédjének és viselkedésének javításával rövid úton úri hölgyet farag az erős tájszólással beszélő Eliza Doolittle-ből, aki önmaga és iszákos apja fenntartása végett virágot árul a piacon), annál nehezebb musicalként előadni, ráadásul magyarul. Míg az angol nyelvben kényelmesen válogathatunk a dialektusok között (ahogy Henry Higgins megjegyzi, mondj egy mondatot és megmondom honnan jöttél), ezt a magyar nyelvben igen nehezen tudjuk érzékeltetni, éppen ezért örültem olyan nagyon, hogy a rendezés nagyszerű Elizát álmodott a színpadra, Auksz Éva pedig meg is teremtette ezt a nagyszerűséget, melyben nagy segítségükre volt Tordai Hajnal, a musical jelmeztervezője. Amennyire a dialektus teszi Elizát, legalább annyira ruha, melyek személyiségével lesznek egyre világosabbak, egyre díszítettebbek.

Musicalről lévén szó, a lényeg mindig az összhatás, az pedig meglepően jó. Ami fontos, az nagyon működik: a darab él, elvarázsol, folyamatosan nevettet, éberen tart, s mindezek mögött nagyon komoly kérdéseket vet fel az emberi kapcsolatokról, sőt bizonyos pedagógiai módszerekről is. Az este során nagy leckét kapunk arról, hogy milyen mértékben áldozható föl a lélek és a személyiség a nevelés oltárán. Auksz Éva (Eliza Doolittle) mellé kiváló határozott és elszánt nevelő Tóth Sándor (Henry Higgins), valamint végtelen természetességgel illeszkedett be melléjük a mai estével Rancsó Dezső Pickeringje. Benkő Nóra annak ellenére, hogy nem olyan Pearcené, mint amilyennek a Shaw-dráma olvasásakor elképzeltem (egyszerűen túl fiatalnak érzem a szerephez), alapvetően dicséretesen áll helyt, játéka karakteréhez illően elnagyolt és modoros. Fillár István nagyon szimpatikus Alfred P. Doolittle, Eliza apjának szerepében, míg Jegercsik Csaba (Freddy) lenne a hab a tortán: a második felvonás elején alkalma nyílik megmutatni, hogy milyen nagyon tud ő énekelni!

A mesés összhatást nyújtó főszereplők és a gondosan megválasztott ruhaköltemények mellett fontos elismerni Kemény Árpád díszleteit, bár az előadás nem vált folyton folyvást díszletet, de a benne felvonultatott helyszínek (pl. a piac, Higgins lakása, az utca, Mrs. Higgins kertje, lóversenypálya), azok igen részletesen berendezettek, az olyan apróságok külön tetszettek, mint a növények a kertben, vagy (bár ez a kellékek sorát gazdagítja) a messzelátók a lóversenypályán. Végül, de inkább első mintsem utolsó sorban, Ungvári Tamás (dialógok) és G. Dénes György (versek) fordítói munkáját kell feltétlenül megemlíteni, hiszen nagyon izgalmas kihívásokat oldottak meg valóban kreatívan a dialektusokkal operáló eredeti átültetésekor, de ami a legjobb, hogy a magyar változatban is megmaradtak a poénok és a csodálatos kétértelműségek (pl. - Mit keresett itt az apám? - Öt fontot.).

Az elejétől a végéig csupa szórakozást nyújt a My Fair Lady, a musical, melyre mindenkink jegyet kell váltania egyszer az életben, nem csak a híre miatt. Míg bizonyára lesznek nézők, akik megelégszenek a nevetéssel, a legjobb, hogy a darab egy sor egyéb kérdést is tárgyal a felszíne alatt, melyet ha megkapargatunk, akkor variációkat és véleményeket vélhetünk felfedezni a feminizmustól a pedagógiai módszereken át a kapcsolatok fenntarthatóságáig. Az már nem a magyar produkció megvalósítóinak a hibája, hogy Shaw eredetijének befejezésével az alkotók csúnyán elbántak, ami számomra sokáig marad meg nem emésztett falat...