A sorozatos nagyszerű Nemzetis élmények után (Orfeusz alászáll, Vesztegzár a Grand Hotelben, Az ember tragédiája, Angyalok Amerikában) nagy várakozással ültem be az Alföldi Róbert rendezésében, Nádasdy Ádám új fordításában színpadra álmodott Hamletre. Annyit már tudtam az előadásról, hogy lényegi eleme a tér kizökkentése, és - gondolom - ezzel együtt a tragédia időtlenségének hangsúlyozása úgy, hogy a nézők a színpadon foglalnak helyet, míg az események a nézőtéren játszanak.
A Hamlet azért volt összességében kicsit veszett ügy, mert bár a színészek néha rettentően igyekeznek, az események még az első sortól is számtalan alkalommal nézőtérnyi távlatban játszódnak, és ha mikrofonos kihangosítás épp van is (ami tegyük hozzá nem általános jelenség), a szöveg jó része nem érthető, ezért rendkívül fárasztóvá lesz a három órás előadás. Van, amikor a néző egyenesen föladja, belesüpped abba a kényszeredett unalomba, hogy a következő jelenetet sem fogja hallani, és csupán saját elméjében lel vigaszra, hiszen ha ismeri a történetet (már pedig ezzel a legtöbben már csak így vagyunk), akkor azért nem esik annyira nehezére követni az eseményeket, az meg már az ő baja, ha szeretné érteni is és befogadni az új fordítást...
Díszlet tehát nem nagyon van, a színház adja a darab keretét. Reméltem, hogy a nézőtér és a színpad megfordítása több funkciót és nagyobb hangsúlyt kap majd az este folyamán, de összességében én kicsit úgy éreztem, hogy csupán hatásvadásszá lett az élmény: nem igazán látom benne a jól működő funkciót, még ha a koncepció maga menthető is. Azért hozzá kell tenni, hogy voltak nagyon jó pillanatok, nekem kifejezetten tetszett a "vasfüggöny" leeresztése és az óriási szemeteszsákba bugyolált csillár halványan felderengő fénye a takarásból.
Számtalan nagy név tűnik fel az előadásban, mégis sérültnek éreztem az összhangot. A színészi játékok jók, eléggé analitikusak, érezni minden mozzanatán, hogy a rendező és munkatársai komolyan elbeszélgettek a színészekkel a darab Nádasdy Ádám által megnyitott új dimenzióiról, mégis vannak inkább kiemelkedő karaktermegformálások. Szerencsére Hamlet, azaz Szabó Kimmel Tamás - bár már mondtam, hogy nem mindig hallható - számomra nagyszerűen hozta a modern bosszúállót, akinek leginkább bizonyosságra és tanácsra volna szüksége nagy kétkedésében, no meg esetenként egy jó adag határozottságra. Nagyon tetszettek nekem még Nagy Mari és László Zsolt, az egérfogó jelenet színészei, Söptei Andrea Hamlet édesanyjaként, valamint (talán leginkább) Radnay Csilla és az ő Opheliája. A sok jó lehetőség közé azonban logikailag összeegyeztethetetlen következetlenségek csúsztak: nem tudom mire vélni a dobhártyaszaggató, egyébként olyan rémesen hangosan teljes egészében funkciótlan puskaropogást, illetve az angol egyetem és a legalább Európát átfogó tágítás mellett Ophelia magyar népdalokat éneklő megőrülését.
Tehát úgy érzem, hogy értem a célt, látom az eszközöket, jól be tudtam fogadni a modernséget, aminek szerintem mindenféleképpen helye van az előadásban, mégsem érzem azt, hogy ez a sok besorolhatatlan érthetetlenség valami "kerek egészt" szülne. A cél (ha tetszik az este didaktikai háttere) helyénvaló, de a megvalósítás és a kivitelezés nem könnyítik meg vagy legalább kísérik méltón a jól megálmodott, alaposan kidolgozott és sok energiát felőrlő helycserés interpretáció befogadhatóságát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Csak moderálás után kerül megjelenítésre!