A púpos (RaM Colossseum)

Tegnap mutatta be a RaM Colosseum Másik Lehel és Vizeli Csaba új szerzeményét Bakó Gábor és az utóbbi szerző rendezésében. Bár a szereplőgárdát tehetséges énekesek erősítik (Lakóth Aladár, Csengeri Attila, Kuczmann Ágnes, Fésüs Nelly), akik megnyerő színpadi profizmussal énekelnek egyedül, a szinkronéneklés és a jelenetek rendkívül gyors egymásutánisága, a temérdek kellékbaki, valamint az időugrások gyenge érzékeltetése néhol teljesen élvezhetetlenné teszik a produkciót, ami nagy meglepetésemre egyébként egy óriási karaoke-show: sajnos sehol egy zenekar, egy karmester. Bevallom, így még musicalt sosem láttam.

A történet kissé csavaros, de legalább hihetően támaszkodik Lagardére lovag kalandos, romantikus, intrikával és érdekekkel átszőtt történetébe. A lovag mindent megtesz azért, hogy egykori barátjának leánya hozzájusson anyai örökségéhez: kész az életével fizetni, hogy a számító és aljas Philippe de Gonzague ne kaparinthassa meg jogtalanul az örökséget úgy, hogy az elveszett lány helyébe egy színésznőt bérel fel. Mint mondtuk, az énekekkel komolyabb problémák nincsenek, a szkenika is jó, a díszletek élvezhetőek, bár a tornyok sokat takarnak, az kicsit ugyanakkor nevetésre kényszerített, mikor az egyik főszereplő hölgy lamentje után maga cipelte ki a kellékeit, vagy mikor a csecsemőt kosárba fektetve kötélen leeresztik, majd jön a gonosz bácsi, csecsemő le a láb mellé és felette kardozgatunk össze-vissza. A fényekkel szerintem rengeteg probléma van, nincs rendes megvilágítás, gyakran tulajdonképpen sötétben énekelnek a főszereplők, valamint nem értem miért nem lehet jelenetre gombnyomással átállni, miért kell öt különböző reflektorálláson világítva végigmenni gyorsan, mielőtt beállnak a fények (persze ez már a helyszín problémája). Visszakapcsolódva a történethez, Makrai Pál és Barabás Kiss Zoltán, a pénzzel bármikor megvehető, kissé ügyefogyott, alkoholkedvelő bérencek szerepében valódi színt vittek az előadásba. Csengeri Attila állt helyt a legnagyobb természetességgel, az együtt éneklések során rajta éreztem leginkább, hogy valóban odafigyel a másikra, nem csak saját nagyszerűségén dolgozik, ami elengedhetetlen feltétel. Az ember már-már előkotorja a jegyét az első felvonás alatt, hogy bizonyosan A púposra ült-e be, de aztán a felvonás legutolsó percében végre sor kerül a púpos személyének láttatására is.

A történet csapongása mellett a zenét kizárólag azért nem tudom méltatni, mert ugyan önmagában kidolgozott, kellemes és a musicalekhez híven gyakran operál visszatérő dallamrendszerekkel, sajnos nem élő, ami számomra felfoghatatlan. A díszletcipelgetésről annyit, hogy meg kéne oldani a kellékek jobb elhelyezését, a második felvonás alatt talán nem az asztalon kéne behurcibálni a vívókardokat, mert bizony mikor szerencsétlen kellékesek leteszik a színpadra az asztalt, a kardok előszeretettel, jó nagy hanggal érkeznek le róluk a földre (és még el is gurulnak a rakoncátlanok). Ezen kívül a szinkronéneklésen is dolgozni kéne, valahogy mintha elmaradt volna az elegendő mennyiségű összeéneklés, ugyanis nemcsak a szavakat kellene pontosan együtt mondani és nem is kéne megvárni, míg valaki elkezdi a közös sort, aztán a másiknak gyorsan becsatlakozni (ez főleg a Makrai-Barabás Kiss páros problémája), de ha valahogy alapvetően kiejtésileg sincs egyben két szó (valaki igen nyílt é-vel énekel „szép”-et, valaki inkább „szőőőp”-et mond), akkor annak a kombinációja minden, csak nem kellemes. A kellékek rögzítése sem szerencsés, a poharak valami tépőzárral vannak a tálcára eszkábálva, amik természetesen akkor nem jönnek sehogy sem, mikor koccintatni kéne, és akkor lehet őket csodálatosan tépegetni, valamint akkor nem maradnak a helyükön, mikor valaki nagy táncmozdulatok közepette behozza őket a színpadra. Az már csak tanács, hogy ha a bálon táncolni kezdünk, akkor a pincérek inkább menjenek le a színpadról, mert nem volt nagy élmény, mikor a térülő-forduló bálozók lesodorták az összes poharat a pincér kezéből. Végül pedig, vagy egy ügyelő kéne, vagy ha van, akkor dolgoznia lenne tanácsos, nagyon rossz a jelenetek előtti mikroport-bekapcsolásnál olyanokat hallani a hangszórókból, hogy „most!? akkor most megyünk be?”

A púpos tehát egy kicsit eleve hátrányban indul technikai (élőzene) megtámogatásának hiánya miatt, azonban még a történetben elbújó apró követhetetlenségek (idő- és helyugrások) mellett is lenne esélye sokkal-sokkal jobbnak lenni. A „holnaptól új élet vár” átalakulása a végső „minden nap új élet vár” frázisba kicsit gyenge számomra, ugyanis ha már több mint tíz évet ölel fel a történet, ezt az következtetést azért nem esik nehezünkre levonni. Bevallom, én kicsit úgy éreztem, mintha egy próbafolyamat közben egyszer csak az idő húzott volna egy vonalat, ami a bemutató dátuma volt, amikor már ki kellett állni a színpadra, pedig lett volna még mit összeénekelni, összepróbálni és rutinosítani. Látszik, hogy rengeteg munka van benne, ami elismerésre méltó, de úgy néz ki, ennyi nem elég.