A Víg Házi Színpadának már évek óta fontos küldetése van, mondhatni szabályos egymásutánjában ad teret irodalmi remekek monodrámásított változatainak, mint amilyen A vörös oroszlán (Venczel Vera), A pestis (Hegedűs D. Géza), illetve tiszteletbeli tekintetben Fesztbaum Béla A léggömb elrepül című Kosztolányi-estje. Október 5-én, az évad első bemutatójaként ehhez a neves sorhoz csatlakozott Esterházy Péter kortárs regénye, melyet nem is ő, hanem a benne élő Csokonai Lili írt életéről, Tizenhét hattyúk címmel. A regény az írót, a színpadi adaptáció Falussy Lillát, a Lilit játszó Majsai-Nyilas Tündét és a rendezőt, Sopsits Árpádot dicséri.
Ahogy az rögtön a nagyszerűen megtervezett reklámplakátról is kitűnik, Csokonai Lili őszintén, nyíltan, be nem forrt testi-lelki sebekkel gurul elénk tolószékén, hogy tizenhét képben elmesélje saját történetét. Egy történetet, melyet a szerelemre és a szeretetre vágyás fűt, s melyben oly sokan kihasználják és megalázzák. Bár fűti a szenvedély, úgy tűnik nincs benne elég erő, hogy irányítani tudja saját sorsát. Mint a regény, az előadás egyik nagyszerűsége (és bizonyára nehézsége Majsai-Nyilas Tünde számára) a tizenhét: tizenhét kép, tizenhét hattyú, és a nyelvezet, melyet a tizenhetedik századból, Pázmány világából kölcsönöz az író, hogy azon narráljon egy végtelenül modern (az 1980-as években játszódó) történetet. Kiss Viktória egy cikkében találóan és tömören ezt írja: "a nyelvi jel a barokk korra utal, a nyelvi jelentés pedig a huszadik századra."
Sopsits Árpád rendezése igen friss, a minimalistának kinéző díszletek között (Füzér Anni, Krisztiáni István, Sopsits Árpád) nagyszerű dramaturgiával (Falussy Lilla) jóval túlmutat önmagán: két kép a falon, rádió, rácsozott, szűk ablakok, italos üveg, angyalszárnyakkal körülvett vécécsésze, magasból lelógó vécépapír, parókák, körömlakk, rúzs és Csokonai Lili, barnásszürkés unalmában. Majsai-Nyilas Tündének egyrészt minden elismerésem már a szerep elvállalásáért is, hiszen igazán nehéz nyelvezetű szöveget kell tökéletes pontossággal követnie, mindenféle végszó vagy segítség nélkül. Amennyiben egy-két betűt felcserélne, nem jó sorrendben mondaná a szavakat, máshogy archaizálna, máris sorra veszne el az eredetiség és a visszatérő motívumok sokasága. Ő mégis minden kétséget kizáróan eszményien áll helyt, másrészt a színlapról olvashatóan is aktív szerepet vállalt az adaptációban, ezzel is azt sugallva, hogy igen sokat elmélkedett Lili karakterén, ami valahogy átsugárzik belőle ahogy kiáll elénk, felemeli tekintetét és átadja nekünk új önmagát.
Annak ellenére, hogy Lili világa a tizenhetedik század esztétikáját kívánja sugallni, végtelenül naturalisztikus és szókimondó, mellyel egyfajta befogadói paradoxont teremt, ugyanakkor az eleinte furcsa nyelvhasználathoz arányosan és kellemesen szoktatja hozzá a közönséget. A Tizenhét hattyúk egy kissé epizodikus, sok kérdőjelet nyitva hagyó, de a maga nyíltságával és Majsai-Nyilas Tünde át- és beleélő játékával mély érzelmi tapasztalásokat ígérő vérbeli színmű az élmezőnyből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Csak moderálás után kerül megjelenítésre!