Vénusz nercben (Pesti Színház)

A Pesti Színház tegnap mutatta be David Ives 2010-es drámáját a Junior Prima-Díjas Bata Éva és Telekes Péter főszereplésével. A kétszereplős egyfelvonásos (Vénusz nercben, Marton László rendezésében), Vanda és Thomas különös megismerkedésének történetét tárja elénk, melyben Vanda jócskán elkésve érkezik meg a szereplőválogatásra, ahol Thomas kétségbeesetten keresi a tökéletes Vandát új darabjának főszerepére, amit az osztrák Leopold von Dacher-Masoch erotikus regényé nyomán alkalmazott színpadra.

Vanda karakteréből az első pillanattól kedve sugárzik valami végtelen paradoxon, a sűrűn káromkodó, mégis elbűvölő, a XVIII. századi darabot bőrszerelésben eljátszani készülő nő végül ráveszi Thomas-t, hogy adjon neki egy esélyt. Játéka szöges ellentétben áll látszólagos valójával, mintha ledobná magáról minden földi tulajdonságát és újjászületne. Bata Éva rendkívül jó választás volt a szerepre, bár hozzá kell tennünk, hogy számos darabban megcsillantotta már tehetségét, mégis itt éreztem a leginkább önmagának.

Telekes Péter Thomas-áról nehéz eldönteni elsőre, hogy látensen perverz, teljesen kiegyensúlyozott vagy sokrétű pszichológiai gondokkal küzd. Egy biztos, mikor Vanda érzékeny ponton sebzi meg – azaz mindenféle megjegyzéseket tesz alakuló színművére – Thomas szép lassan belátja, hogy többre megy, ha meghallgatja a lány ötleteit, esetleg enged is nekik, s egy kis idő múlva már ő maga könyörög cselekvésért.

A Vénusz nercben két fiatal, a több mint rejtélyes lány és a megbabonázott férfi különös egymásra hatásának története. Lisztopád Krisztina díszletei és jelmezei varázslatosan kísérik végig őket e szimbolikától és erotikától fűtött darab próbáján, végtelen mennyiségű, sokszínű érzékiséget sugárzó, lágyan suhogó, felemelkedő és színpadiasan, légiesen lehulló anyagrengeteg között táncolva, elnyúlva és kibontakozva. Habár én sok jelenetnél azt éreztem, hogy ezt a darabot jobban el tudnám képzelni egy stúdiószínpadon, összességében jócskán felülmúlta az általam támasztott elvárásokat, érdekes volt látni, hogy a nevettető párbeszédek közben milyen mélységekben tud reflektálni két fiatal az irodalomra, hogyan épül fel egy színházi karakter, milyen módosítások esnek egy késznek ítélt színházi szövegen, stb. Azaz, miközben Thomas szembesül saját valójával, a közönség ugyanilyen leckét kap egyrészt például arról, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan, másrészt beavatódunk egy darab színpadra állításának folyamatába is. Szó van itt még a női egyenjogúságról, a szavak erejéről, az önmaguk rabságában élő emberekről, sőt a belénk nevelt illúziókról is. A végkifejleten bizony meglepődünk, annak ellenére, hogy a cím mindent elárul.