Elisabeth - felújítás (Budapesti Operettszínház)

Ahogy Kerényi Miklós Gábor, az Elisabeth rendezője a bemutató utáni rövid beszédében elmondta: minden mindennel összefügg, s míg Bécsben az Operettszínház egy része épp Szépség és a Szörnyeteget játszik, itthon felújításban újra színpadra került „az” Elisabeth, a Lévay-Kunze sikerdarab, hiszen közönség és színház, egészen pontosan a közönség igénye és a színház mint ezt az igényt kiszolgálni igyekvő intézmény szintén elválaszthatatlan kapcsolatban kell álljanak egymással.

Talán ezzel az alázattal együtt éri el az Elisabeth, hogy ismét benne rejlik a nagy siker lehetősége. Úgy hiszem, hogy jövőbeli fennállásának szerencséje az a nem elhanyagolható észrevétel, hogy a szereplőgárdát frissíteni kellett. Ez a felismerés a gyakorlatban megvalósítva előrejelzi a nagy egész többnyire borítékolt sikerét, melyben a sokunk által jól ismert Sissy hercegnő élete pereg le szemünk előtt, férje, anyósa, gyermekei, rossz- és jóakarói, valamint a Halál megkerülhetetlen társaságában.

A premierelőadás-sorozatban Vágó Bernadett kapott először lehetőséget Elisabeth bőrébe bújni. Számos korábbi példát tudnék felhozni  nagyszerűségére (pl. a Veled, Uram! megmentőjének is tartottam már többek között), s a mai este után is csak eddig is élő meggyőződésemet tudom hangoztatni: nemcsak színpadi jelenléte és lenyűgöző énekhangja, de kisugárzása is tökéletesen a helyén van. Dolhai Attila Halál-figurája merész, félelmetes, mégis hihető, valahogy nem kételkedünk abszurd létjogosultságában. Kerényi Miklós Mátéra voltam talán a legkíváncsibb Vágó Bernadett mellett, már olyan értelemben, hogy „na vajon hogy fog tetszeni a karakter?”, de azt kell mondjam itt is a levegőbe repült az összes kérdőjel, nagyon jó, hogy Kerényi Miklós Máté Lucheni (Elisabeth gyilkosának) szerepét kapta meg, mert bár nem ő motiválja az eseményeket, mégis kettős szerepben kell jelen lennie, melyekben fiatalos energiával látszólag önmagát tudja adni: egyrészt narrátor, másrészt egyfajta eszköz, akin keresztül a Halál ki tudja nyilvánítani akaratát. Szomor György, az ősbemutató Rudolfja ezúttal maga Ferencz József, akinek nagyon nehéz dolga van, hiszen a két felvonás során talán neki szükséges a legnagyobbat változnia, még Elisabeth-hez képest is, de sikerrel vesz minden akadályt. Karaktere maga az ambivalencia: szeretne, de anyja nem igazán hagyja kibontakozni, irányítana, de anyja nem igazán hagyja kibontakozni, elmélkedne, de anyja nem igazán hagyja kibontakozni, stb. A gonosz anya, Zsófia főhercegnő Kállay Bori mesteri megformálásában számomra hamar kedvenc szereplővé vált. Míg Vágó Bernadettnek többek között kisugárzása van, Kállay Bori karakterénél fogva (de mégis úgy érzem tudatosan), eggyel ennél is följebb emelkedik, s valódi karizmatikus irányítóvá lép elő. Az óriási szereplőgárdából még feltétlenül meg kell említenünk Kocsis Dénest, a felújított darab bemutatóján Elisabeth fiának, Rudolf főhercegnek megformálóját, aki kellő naivitással néz szembe nehéz sorsával: míg édesanyja egyszer csak mellőzi életéből, Rudolf igyekszik valami maradandót alkotni, de aztán a kellő tapasztalat és megfontolás hiányában szükségképpen elbukik.

Bár Szegő György díszletei, Velich Rita pompás jelmezei, Somfai Péter világításkivitelezése és Gajdos József koreográfus munkája talán méltó módon leírhatatlan lenne egy viszonylag rövidebb terjedelmű kritikában, hiszen az előadás színrevitelében mind oroszlánrészt vállaltak, bizonyos dolgokat nem teljesen sikerült megértenem. Az egyik, hogy egyfajta tendenciaként élem meg a sikerdarabok felújításainak kapcsán, hogy azokat a részeket igyekeznek leginkább megváltoztatni, amelyeket a legtöbben ismernek, amiket a legtöbb néző a „régi” változathoz köt. Épp ezért szomorúan tapasztaltam, hogy az első felvonás Az már nem én lennék repríze az emlékezetes Sissy-festmény felhúzásával ellentétben egy ahhoz képest jóval gyengébb kivitelezést kapott, már ami a festményt illeti, mert a jelmezre továbbra sem lehet panasz. Emellett néha a világítással is problémáim voltak, az kifejezetten tetszett, hogy a borongósabb jeleneteknél inkább egységesen sötét a színpad, de néha csupán a szereplők arcát világították meg, így fontos karmozdulataikra úgy vélem nem irányult talán kellő hangsúly, ahogy a darab végén is félrevezetett Vágó Bernadett egyébként hófehér ruhája, mely a reflektorból kieső részeken a színpadot egyébként megvilágító vörös színben pompázott. Mindezek ellenére a kreativitásra még véletlenül sincs panasz: a jelenetek gyors egymásutánban követik egymást, néhol kellően vicces eszközökkel (például a fótózás és az óriás képkeret) lazítva a szomorkodtató estét.

Egyetértek Kerényi Miklós Gáborral, aki azt mondta, hogy az Elisabeth-ben mindig van valami félelmetesen aktuális, valami, ami vonatkozik a múltra, a jelenre és a jövőre. Biztos vagyok benne, hogy ilyen minőségben, ilyen eszményi dalkölteményekkel (kedvenceim a Már nem én lennék, Ma nagyot nőtt az árnyék) és végül, de inkább első mintsem utolsó sorban, ilyen nagy igénnyel kiválasztott szereplőgárdával az Elisabeth jó eséllyel indul neki rekordokat döntögetni. Én még biztosan visszatérek a többi szereposztásra is.