Miért nincs az isteneknek ágyúja? - Brecht-bemutató a Vígszínházban
Jóembert
keres a Vígszínház! Úgy tűnik az előző évad utolsó nagy
bemutatóját követően (A lovakat lelövik, ugye?) továbbra
is igyekszik minden igényt kielégíteni Eszenyi Enikő körúti
teátruma, ahol (bár még csak a napokban indult az évad), máris
három bemutatót tartottak: először a Házi Színpadon
Majsai-Nyilas Tünde-féle Csokonai Lili – Tizenhét hattyúk
monodrámásított változatának, majd a Pesti Színházban Spiró
György Príma környék című új komédiájának, végül,
de nem utolsó sorban Bertolt Brecht Jóembert keresünk című
színművének első előadását élvezhette a nagyérdemű.
Michal
Dočekalt, a prágai Nemzeti Színház igazgatóját jól ismert
kollégaként köszönthette a Víg társulata, hiszen korábban ő
rendezte a Mikve című színmű magyar ősbemutatóját. Már
korábban is érezni lehetett, hogy a Vígszínház nem fél letérni
a kitaposott ösvényről, inkább a Nemzeti Színházban már régebb
óta nyomon követhető, némileg alternatív vonalat követi, amely
a bemutatót követő tapsivarra alapozva a közönség részéről
igencsak melegen üdvözölt lépés. Merészek
a jelmezek (Kateřina
Štefková), sokat mondó
a díszlet (Martin
Chocholoušek), sejtetőek a fények és fantasztikus a szereposztás.
Egyrészről
nagy kihívás, másrészről nagy bravúrt igényel, hogy a
színészek nagy része az este folyamán több szerepet is magára
ölt, miközben a Három Isten érkezik a rendkívüli nyomortól
sújtott kisvárosba, hogy szállást keressenek maguknak, s a
befogadó személyében megtalálják talán az utolsó igazán „jó
embert” a föld hátán, akit még egy kis isteni szikrával is
hajlandók megtámogatni, csak aztán tényleg maradjon is „jó”.
Eszenyi Enikő (Sen Te/Sui Ta) bravúrosan váltogatja két önkényes
(szükségképpen hasadt) figuráját: a jószívű, mindig adakozó és szerető Sen Tét,
valamint a megfontolt, előrelátó és igen határozott nagybácsit,
Sui Tát. Lengyel Tamás (Sun) karakterében rejlik valami orwelli,
szinte azonnal Winston Smith-t idézte fel bennem paradox módon
eltökélt, de a biztos bukásával mindig maximálisan
tisztába levő pilóta bőrébe bújva. Mészáros Máté (Vang) az
első perctől fogva testet öltött szimbólumként áll a Víg
deszkáin: ő a vízhordó, aki dupla fenekű vizespoharában hiába
árulja a szomjoltó folyadékot ha esik, és hiába árulja akkor
is, ha nagy a szárazság, hiszen vagy igény, vagy pénz nincs
portékájára. Lukács Sándor (Sin asszony) eddig is bevett
választás volt a legkomikusabb szerepekre, azonban mindamellett,
hogy elve vicces nőként látni a színpadon, Brecht
színművében még a nevetés sem a megszokott: az önös érdekektől
vezérelt szereplők meglátásain néha jócskán meglepődünk, de
talán főleg azért, mert esetleg mi magunk is így kezeltünk volna
egy adott szituációt?
Telekes
Péter, Fesztbaum Béla és Molnár Áron bújnak a Három Isten
bőrébe, az ő feladatuk sikerre vinni a jó
ember projektet, amely
szerencsés esetben legalább egynek a megtalálásával zárul.
Kerekes József (Su Fu) véleményem szerint nagyszerű választás a
városi fodrász szerepére, hiszen sokunk által olyannyira kedvelt,
vígjátékokban hallható jellegzetes hangjával (Jim Carrey
szinkronhangja) ezúttal lehetősége van egy valóban komoly
szerepben megmutatkozni. Mint olyan sokan mások, ő is a modern
ember üzemanyagán él, amit ha tömören kéne megfogalmazni, akkor
egyszerűen csak kapitalizmusnak neveznénk, de sosem szabad
elfelejteni mindennek társadalmi vonzatát sem. Erre a vonalra
erősít rá Gyuriska János (Lin To), a ki nem fizetett asztalos,
aki természetesen hiába érvel azzal, hogy ha munkáját továbbra sem fizetik meg, akkor az utcára kerül, korunkban ez sem tűnik
elég nyomós érvnek, és ha mind a mai napig aktuális
megerősítésre vágyunk, elég csak a Megyeri híd beruházóinak
mind máig megoldatlan helyzetére gondolnunk, de épp így
felállíthatnánk tucatnyi más allegóriát.
Brecht-színmű
lévén feltétlenül el kell időzzünk a díszleteknél, valamint
az elidegenítés brechti fogalmánál. Az este sok hasonlóságot
mutat az Operettszínház tavalyi évadának végéig játszott
Koldusoperájával:
sehol egy egyenes vonal, sehol egy dísz, egy melegséget árasztó
tárgy, még Sen Te üzletének pultja is csak egy rideg, vaskeretes
asztal. (A két darab kapcsolatba hozatala azért is helyénvaló,
mert Eszenyi Enikő maga énekel el egy, a nem odafigyelőknek a
homályba vesző félsort Polly Peachum híres Ballada
a kalózok szeretőjéről
című dalából.) Ez esetben is a zenés betétek önmagukban az
elidegenítés tagadhatatlan bizonyítékai, hol máshol hallhatunk
rockballadát arról, hogy az isteneknek igazán ágyúkkal,
tankokkal és fegyverekkel kellene masírozniuk köztünk, hogy ezen
földi eszközökkel irthassák a rosszat és a gonoszt?
Összességében,
az érdeklődőknek kötelező a Jóembert
keresünk, bár az
objektivitáshoz hozzátartozik, hogy a sok-sok elidegenítés és
csapongó váltakozás mellett úgy érezem, néhol túlságosan
szájbarágó monológokkal kényelmetlenül közel került hozzánk
néhány szereplő, ami nem tejesen illeszkedett be az este egyébként
szépen felépített ívébe. Bizonyos csodás üzeneteket hordozó
jelenetek estén (kifejezetten a második felvonás kétharmadától
az este végéig), nemegyszer kerültem furcsán kényelmetlen
helyzetbe, mintha az újramagyarázások és ismételt reflektálások
átbillentek volta a ló túlsó felére. Véleményem szerint teljes
tökéletességéből veszít egy csöppet a Jóembert
keresünk, mikor
egymásután több didaktikus leckét kapunk a jóság szükségességéről. Ennek
ellenére azért bizalommal induljunk mi is keresni, hisz nagyszerű
színészi játékok, mesés díszletek, kitűnő zene és világítás,
eszményi monológok (rólam, rólad és rólunk, mindenről ami
körülvesz, ami egykor körülvett, vagy ami nemsokára körül fog)
és egy ijesztően aktuális társadalmi keresztmetszet vár ránk a
Vígszínházban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Csak moderálás után kerül megjelenítésre!