Jóembert keresünk (Vígszínház)

Miért nincs az isteneknek ágyúja? - Brecht-bemutató a Vígszínházban 

Jóembert keres a Vígszínház! Úgy tűnik az előző évad utolsó nagy bemutatóját követően (A lovakat lelövik, ugye?) továbbra is igyekszik minden igényt kielégíteni Eszenyi Enikő körúti teátruma, ahol (bár még csak a napokban indult az évad), máris három bemutatót tartottak: először a Házi Színpadon Majsai-Nyilas Tünde-féle Csokonai Lili – Tizenhét hattyúk monodrámásított változatának, majd a Pesti Színházban Spiró György Príma környék című új komédiájának, végül, de nem utolsó sorban Bertolt Brecht Jóembert keresünk című színművének első előadását élvezhette a nagyérdemű.

Michal Dočekalt, a prágai Nemzeti Színház igazgatóját jól ismert kollégaként köszönthette a Víg társulata, hiszen korábban ő rendezte a Mikve című színmű magyar ősbemutatóját. Már korábban is érezni lehetett, hogy a Vígszínház nem fél letérni a kitaposott ösvényről, inkább a Nemzeti Színházban már régebb óta nyomon követhető, némileg alternatív vonalat követi, amely a bemutatót követő tapsivarra alapozva a közönség részéről igencsak melegen üdvözölt lépés. Merészek a jelmezek (Kateřina Štefková), sokat mondó a díszlet (Martin Chocholoušek), sejtetőek a fények és fantasztikus a szereposztás.

Egyrészről nagy kihívás, másrészről nagy bravúrt igényel, hogy a színészek nagy része az este folyamán több szerepet is magára ölt, miközben a Három Isten érkezik a rendkívüli nyomortól sújtott kisvárosba, hogy szállást keressenek maguknak, s a befogadó személyében megtalálják talán az utolsó igazán „jó embert” a föld hátán, akit még egy kis isteni szikrával is hajlandók megtámogatni, csak aztán tényleg maradjon is „jó”. Eszenyi Enikő (Sen Te/Sui Ta) bravúrosan váltogatja két önkényes (szükségképpen hasadt) figuráját: a jószívű, mindig adakozó és szerető Sen Tét, valamint a megfontolt, előrelátó és igen határozott nagybácsit, Sui Tát. Lengyel Tamás (Sun) karakterében rejlik valami orwelli, szinte azonnal Winston Smith-t idézte fel bennem paradox módon eltökélt, de a biztos bukásával mindig maximálisan tisztába levő pilóta bőrébe bújva. Mészáros Máté (Vang) az első perctől fogva testet öltött szimbólumként áll a Víg deszkáin: ő a vízhordó, aki dupla fenekű vizespoharában hiába árulja a szomjoltó folyadékot ha esik, és hiába árulja akkor is, ha nagy a szárazság, hiszen vagy igény, vagy pénz nincs portékájára. Lukács Sándor (Sin asszony) eddig is bevett választás volt a legkomikusabb szerepekre, azonban mindamellett, hogy elve vicces nőként látni a színpadon, Brecht színművében még a nevetés sem a megszokott: az önös érdekektől vezérelt szereplők meglátásain néha jócskán meglepődünk, de talán főleg azért, mert esetleg mi magunk is így kezeltünk volna egy adott szituációt?

Telekes Péter, Fesztbaum Béla és Molnár Áron bújnak a Három Isten bőrébe, az ő feladatuk sikerre vinni a jó ember projektet, amely szerencsés esetben legalább egynek a megtalálásával zárul. Kerekes József (Su Fu) véleményem szerint nagyszerű választás a városi fodrász szerepére, hiszen sokunk által olyannyira kedvelt, vígjátékokban hallható jellegzetes hangjával (Jim Carrey szinkronhangja) ezúttal lehetősége van egy valóban komoly szerepben megmutatkozni. Mint olyan sokan mások, ő is a modern ember üzemanyagán él, amit ha tömören kéne megfogalmazni, akkor egyszerűen csak kapitalizmusnak neveznénk, de sosem szabad elfelejteni mindennek társadalmi vonzatát sem. Erre a vonalra erősít rá Gyuriska János (Lin To), a ki nem fizetett asztalos, aki természetesen hiába érvel azzal, hogy ha munkáját továbbra sem fizetik meg, akkor az utcára kerül, korunkban ez sem tűnik elég nyomós érvnek, és ha mind a mai napig aktuális megerősítésre vágyunk, elég csak a Megyeri híd beruházóinak mind máig megoldatlan helyzetére gondolnunk, de épp így felállíthatnánk tucatnyi más allegóriát.

Brecht-színmű lévén feltétlenül el kell időzzünk a díszleteknél, valamint az elidegenítés brechti fogalmánál. Az este sok hasonlóságot mutat az Operettszínház tavalyi évadának végéig játszott Koldusoperájával: sehol egy egyenes vonal, sehol egy dísz, egy melegséget árasztó tárgy, még Sen Te üzletének pultja is csak egy rideg, vaskeretes asztal. (A két darab kapcsolatba hozatala azért is helyénvaló, mert Eszenyi Enikő maga énekel el egy, a nem odafigyelőknek a homályba vesző félsort Polly Peachum híres Ballada a kalózok szeretőjéről című dalából.) Ez esetben is a zenés betétek önmagukban az elidegenítés tagadhatatlan bizonyítékai, hol máshol hallhatunk rockballadát arról, hogy az isteneknek igazán ágyúkkal, tankokkal és fegyverekkel kellene masírozniuk köztünk, hogy ezen földi eszközökkel irthassák a rosszat és a gonoszt?

Összességében, az érdeklődőknek kötelező a Jóembert keresünk, bár az objektivitáshoz hozzátartozik, hogy a sok-sok elidegenítés és csapongó váltakozás mellett úgy érezem, néhol túlságosan szájbarágó monológokkal kényelmetlenül közel került hozzánk néhány szereplő, ami nem tejesen illeszkedett be az este egyébként szépen felépített ívébe. Bizonyos csodás üzeneteket hordozó jelenetek estén (kifejezetten a második felvonás kétharmadától az este végéig), nemegyszer kerültem furcsán kényelmetlen helyzetbe, mintha az újramagyarázások és ismételt reflektálások átbillentek volta a ló túlsó felére. Véleményem szerint teljes tökéletességéből veszít egy csöppet a Jóembert keresünk, mikor egymásután több didaktikus leckét kapunk a jóság szükségességéről. Ennek ellenére azért bizalommal induljunk mi is keresni, hisz nagyszerű színészi játékok, mesés díszletek, kitűnő zene és világítás, eszményi monológok (rólam, rólad és rólunk, mindenről ami körülvesz, ami egykor körülvett, vagy ami nemsokára körül fog) és egy ijesztően aktuális társadalmi keresztmetszet vár ránk a Vígszínházban.