Jelenetek egy házasságból - Vidéki Színházak Fesztiválja (Pécsi Nemzeti Színház)

Darabont Mikold és Oberfrank Pál

A Jelenetek egy házasságból bátran mondhatóan a Vacsora négyesben című nagyszerű dráma másik oldala, pontosabban másik variációja. Két nagyszerű színésszel a színpadon ez a megközelítés a darabot magát illetően azonban csak halvány kísérlet marad, s bár máshogy, és egy egész kicsit másképp is szól teljesen ugyanarról, az elnyújtott, de mindig eleve biztos jelenetek, valamint az egészből áradó logikátlanság furcsa képet szül: vagy két ennyire végletes ember találkozott össze a világban, és ebben az esetben a példájukat szemlélve nekünk nagyon félünk kéne, vagy valahol, bizony Bergman nevének fényében kijelentve, a Jelenetek egy házasságból kissé hihetetlen, és emiatt tulajdonképpen átélhetetlen.

Nos igen, a jelenetek végkifejletei sajnos mindig eleve biztosak. Tudjuk, hogy akármilyen hosszú kálváriát is kell bejárnunk (pl. a második felvonás bő egy órája 3 jelenetet foglal magába), a végén úgyis az következik, amit a jelenet legeleje tematizál: papírok aláírása, visszatérés, változatlanság vagy elmozdulás. Ugyanakkor nem elhanyagolható, hogy a szereplők tele vannak először csupán figyelemfelkeltő, később viszont már kiváltképp szemet szúró, mondhatni idegesítővé váló paradoxonokkal. Az egyik pillanatban a hűtlen férj mindent magára vállal és őszintén kijelenti, hogy minden az ő hibája, majd két perccel később azt mondja, hogy a történések sem rajta, sem a feleségén nem kérhetők számon. Természetesen jogos lenne a kérdés, hogy egy veszekedés vagy egy indulatosabb beszélgetés közben miért ne lehetnénk tele csupa ellentétekkel, de sajnos Marianne (Darabont Mikold) és Johan (Oberfrank Pál) kínosan higgadt kezdeti beszélgetései már eleve kizárják ezt a lehetőséget. Legyünk azért igazságosak, a se veled se nélküled állapot ezáltal kiválóan előugrik a mondanivalók kosarából, csak sajnos olyan sokszor teszi, hogy a rejtettnek szánt üzenet ócskán körülírttá válik.

El kell ismerni, hogy a látszólag tökéletes házasságban élő, ám abból, s a gonosz materialista, külsőleg rájuk kényszerített életet élő pár együttese előtt érdekes húzás volt, egyfajta keretjátékként, bemutatni az éppen válni készülő családi barátokat (akik ezzel az egy jelenettel el is tűntek a színpadról), és az is érdekes, hogy válik pontosan ilyenné egy üres, de teljesnek látszó házasság. Györfi Anna és Széll Horváth Lajos csak percekig osztoztak a színpadon a fantasztikusan játszó, született színésztehetség, Darabont Mikold, és a szintén nagy átéléssel játszó, bár néha-néha a ló túloldalára átbillenő Oberfrank Pál személyével. Darabont Mikold sokszínűsége egyébként legkiválóbban gyors hangulatról hangulatra ingadozásban mutatkozik meg: egész este kiválóan alakította a belül teljesen rozoga lábon álló hangulatembert.

Szlávik István díszletei csodásan illettek az este hangulatához, hiszen modernségükkel, fehérségükkel és makulátlanságukkal pontosan tükrözték azt az elvárt konvenciót, amiből Marianne és Johan kitörni vágynak (vagy pont hogy kényszerülnek?). Az egész darabból azonban kimarad valami átélhetőség, érzékelhetőség, és alig hinném, hogy ez a színészek hibája, úgy gondolom, hogy a Kramer kontra Kramer szintű, egyébként színészileg minőségien megtámogatott filmadaptációk csapdájába estünk itt is: a történet íve túl hosszú, túl nagy változást kíván bemutatni ahhoz, hogy ez élőben, egy színpadon is olyan nagyszerűen működjön, mint egy egész estés filmen.