2012. május 5., szombat

Az öldöklés istene (Vígszínház)

Az első változat után a darab korábbi kritikája olvasható ezúttal, alaposan átgyúrt verzióban.

Omladozó falak
Eszenyi Enikő és Kern
Adrás, a Reille-házaspár
Van valami vonzó Az öldöklés istenében. A Vígszínház 2011 elején, Kamondi Zoltán rendezésében mutatta be Yasmina Reza, Tony-díjas magyar származású francia írónő új színművét.
A darab címének élesen ellentmondó kezdet, melyben a Reille és a Hullié család fejei összeülnek, hogy amennyire csak tőlük telik, civilizált emberek módjára vitassák meg a gyermekeik között feszülő ellentéteket, csakhamar jóval a mélyben lappangó ellentétek hangos felszínre törésében folytatódik. Milyen kilátásokkal indulhat neki egy házaspár annak a találkozónak, melynek során az elveikhez hűen, megfontolt és nyugodt hangvételű beszélgetés árán, de mégis legmélyebb felháborodásukat kívánják kifejezni, amiért fiukat csúnyán arcon vágta egy elfajult veszekedés során a Reille-csemete? Továbbá milyen lehetséges megoldásokat fontolgatva érkezhet a Reille-házaspár, hogy a lehető legnagyobb együttérzéssel, de mégis nyomatékosan felhívják a szülők figyelmét, hogy gyermekük provokatív viselkedése volt az indíték?
Yasmina Reza egyfelvonásosa szól egy nagyon is látható külső, és megannyi, rejtettebb, ijesztőbb belső konfliktusról. Óvatlan pillanatokban, egy folyton csörgő telefonban, kétértelmű utalások sokaságaiban bontakozik ki a színmű újabb fontos lényege: van-e joga négy felnőtt embernek kompromisszumot keresnie, ha a saját kis világukban, legintimebb házastársi kötelékeiken belül is képtelenek közös nevezőre jutni?
Börcsök Enikő és Epres
Attila, a Houllié-házaspár
Börcsök Enikő és Epres Attila játéka a Houllié-házaspárként telitalálat. Valóban kortárs házaspárok ők, kissé idealista feleség, és a férj, aki inkább mindent az asszonyra hagyna. Eszenyi Enikő és Kern András bújnak Reille-ék bőrébe, akikről az első pillanattól fogva látszik, hogy hosszú színházi együttműködésük alatt értek ilyen félelmetesen hiteles házasokká. Eszenyi Enikőnek különösen jól állnak az összeszedetlenebb, magában cseppet sem biztos női szerepek (Egy csók és más semmi, A kertész kutyája), míg Kern András profizmussal hozza a materialista családfőt, akiről egy pillantással megállapítható, hogy nem csupán feleségét, hanem jól működő vállalatát is kézben tudja tartani – legalábbis szerinte. Csoda hát, ha azt hiszi, ez a megbeszélés – ahogy mondani szokás – semmiség lesz csupán?
Az öldöklés istene minden mozzanatunkban ott lüktet, legalábbis Yasmina Reza szerint. A fokozatosan kibontakozó színmű rendezői és színészi érdemein felül, külön érdemes kiemelni Árvai György díszleteit. A Vígszínház óriási színpada ezúttal a Houllié-házaspár nappalijává alakul át, egy rendkívül egyszerűen és konzervatívan berendezett nappalivá. Azonban, ahogy a beszélgetés kezd kilépni annak kulturált medréből, szépen lassan a díszlet is kezdi elveszteni esztétikusságát. A lassan, de folyamatosan torzuló tükörkép, és a bedőlő falak tökéletesen alkalmazkodnak a gyorsuló és pulzáló hangulathoz. Egyre sötétebb, egyre mélyebbre hatoló gondolatok fogalmazódnak meg, ezáltal egyre vadabb indulathullámok áradnak szét a nappaliban, amelyek érzékletesen deformálják a meghitt otthon képeit.
Börcsök Enikő és Eszenyi Enikő
A pár helyen már-már közönségessé fajuló veszekedés kétségkívül aktuális módon mutatja be korunk problémamegoldó kompetenciáit, valamint nagyszerű párbeszédeiben érdekes kitérőt tesz hasonlóan fontos és aktuális szociológiai és etikai kérdésekre. Olyannyira tudunk hinni a képességeinkben, de ezeket a gyakorlatban is érvényesíteni rendkívül nehéz, s talán leginkább az arányok megválasztásához hivatott számunkra segítséget nyújtani ez az ellenpélda. Való igaz, hogy ha a szándék meg is van, azok a fránya ösztönök valahogy gyakran kiugranak a szőnyeg alól. És hogy van-e remény? Az öldöklés istene megsúgja!

2012. május 4., péntek

Tizenegy perc (Thália Színház)

Már egy ideje terveztem megnézni a Tizenegy percet, hiszen a darab sikerei arról tanúskodtak, hogy a közönség különösen kedveli. Nagy általánosságban nem bántam meg, hogy betértem a Tháliába, hiszen a színészi játékok és a kreatív megoldások magukkal ragadtak, azonban a történet nem nyerte el a tetszésemet. Sok Coelho könyvet ugyan nem ismerek, de mindig is meg szerettem volna érteni hatalmas népszerűségének titkát, mert a Facebook állapotokban posztolt fantasztikus gondolati bölcsességei mondjuk jók, de már százan mások is elmondták ugyanezt. A történet végén már valóban úgy éreztem magam, mint aki egy amerikai romantikus drámára ült be a moziba: varázslatos építkezés után harmatgyenge a befejezés. Így félig válasz nélkül maradtam, lehet, hogy az író marketingje és termékenysége a vonzó, félig megértettem: elgondolkodtató témákat dob az olvasók polcaira.

Sztárek Andrea és Gubás Gabi
A könyv után áttérhetünk a számunka érdekesebb kérdésekre: milyen a megvalósítás? Nos a történet látszólag egyszerű, Maria (Gubás Gabi) otthonát, Brazíliát hátrahagyva Svájcba érkezik, hogy aláírt munkaszerződésének megfelelően egy bárban táncoljon. Hamar összebarátkozik Nyahhal (Földes Eszter) a bár már avatott dolgozójával, és hamar kiábrándul mindenből: a fizetése csak tizede annak, amit ígértek, a munka viszont folyamatos. Nyah mellett jó kapcsolatot épít ki az egyébként zseniálisan vicces Brigitte-el, a Sztárek Andrea által egyedülállóan megformált negyvenes könyvtárosnővel, aki fantasztikus humorával és segítőkészségével válik a lány tulajdonképpeni pszichológusává. Maria panaszai miatt főnöke örökre elzavarja jelenlegi munkahelyéről, s mivel a lányt egy újabb óriási csalódás éri, valamit mert még nincs meg a pénze egy repülőjegy árára, prostituáltnak áll. Innen a darab címe is, Maria megfigyelései alapján egy férfinek tizenegy perc kell a kielégülésre.

A díszletek nagyon tetszettek, az is, hogy a forgószínpad kihasználásával nem voltak üres, unalmas perceink, míg elől játszottak, hátul bőven volt idő a következő jelenet díszleteit felállítani, no nem mintha olyan hatalmas díszletekre lehetne számítani, de azért ami van, az említésre méltó. A vetítések is sokat dobnak a hangulaton, nem beszélve arról, hogy költségkímélő megoldást is nyújtanak. A darab negyedrészt musical: Gubás Gabi és Földes Eszter hébe-hóba szóló, és még ritkábban duettszámokat is előadnak. Őket nem kifejezetten világhíres énekhangjaikért szeretjük, de valóban nehéz lenne bármi rosszat elmondani énekesi teljesítményeikről: pont úgy énekelnek és pont annyira jól, amennyire a helyzet megköveteli. A jelmezek is találóak, nekem különösen tetszett Maria kabátja, amely a buszmegállós reklámplakátokról már sokak által bizonyára ismert. 

Az alaptörténet érdekes, de a két véglet bepakolásával a történet Hollywood-szagú kezd lenni: Rafl (Száraz Dénes) a jófiú, és Terence (Haumann Máté) a látszólagos szadista. De hol találja meg Maria a boldogságot, ha egyáltalán megtalálja? Úgy gondolom Coelho jó kérdéseket és viszonylag sok alternatív választ mutat fel a Tizenegy percben, de valamiért mintha nem használta volna ki azokat a csodás lehetőségeket, amiket önmaga felépít a regény (vagy épp a színdarab) kezdeti szakaszaiban. Gubás Gabi játéka ugyanakkor nagyon tetszett, Sztárek Andreáé meg végképp, értük érdemes volt megnézni az előadást!

2012. április 30., hétfő

Koldusopera (Thália Színház)

Dolhai Attila és
Szinetár Dóra

Gondolkodtam, hogy talán a Koldusopera lesz a nagy kivétel, hiszen arra való tekintettel, hogy már csak 4 előadása lesz a Tháliában, mielőtt az évad végeztével levennék a repertoárról, talán felesleges róla ajánlót írni, ám szerencsére ez nagyon nem így van. Aki esetleg erre téved, és még nem látta a Koldusoperát, annak még négy lehetősége van, hogy egy feledhetetlen és rendhagyó este részese lehessen!

Bertolt Brecht története nagyjából közismert: Polly Peachum (Szinetár Dóra) menthetetlenül beleszeret London leghíresebb bajkeverőjébe, Bicska Maxiba (Dolhai Attila), aki mögött ott áll jó barátja, Tigris Brown (Szabó P. Szilveszter), valamint a kissé ügyefogyott bandatagok. Peachum (Balikó Tamás) és felesége Peachumné (Siménfalvy Ágota) nem nagyon szívlelik lányuk választottját, pláne, hogy Bicska Maxitól nem idegen mindenféle nők feleségül vétele, Lucy-n (Szendy Szilvi) kívül még számos más hölgyemény is jelentkezik Bicska Maxi feleségeként. Fontos szerepet játszik még fantasztikus hangjával a Kocsma Jenny-t alakító Peller Anna is, aki (finoman szólva is) a kurvák szervezője, épp ezért egyben a legnagyobb úr a botladozó bűnözők felett.

A Koldusopera díszletei nagyszerűek, sehol egy egyenes vonás, nyoma sincs a szimmetriának. Minden fal döntött, minden szereplő nagyjából fekete-fehér, kinézetük különösen extravagáns, kiválóan illenek a némafilmek világát idéző vetítések közé. A vetítések során tudja meg a nagyérdemű, éppen hol vagyunk történetünkben, s azt is, hogy várhatóan mi fog történni a következő képben, hiszen találóan így nevezik a jeleneteket. A történet ugyan egy párra koncentrálódik, mégis a Koldusopera szól a világ összes koldusáról: valódiról és intézmény szerű szervezettségben tevékenykedőről (pl. a Peachum Kft-nél).

Sokkal inkább prózai az este mint énekelgetős, de a dalok nagyon viccesek, vagy ha a helyzet úgy kívánja, szívszorítóak. Szinetár Dóra szerintem (pedig már láttam számos Operett-darabban) élete alakítását hozza prózai és zenei részben is, Dolhai Attila és Szabó P. Szilveszter kettőse nem marad alul a tőlük megszokott színvonalon, míg Peller Anna ismét bebizonyítja, hogy az ő hangja körülbelül bármire képes. Még négy lehetőség, ennyi maradt hátra, én meleg szívvel ajánlom a Koldusoperát, de készüljünk fel arra, hogy egy elég rendhagyó esténk lesz vele!

2012. április 29., vasárnap

Black Comedy (Centrál Színház)

Peter Shaffert illetően volt már lehetőségem látni/olvasni pár nagyon jó drámát (egyiket közülük, az Equus-t épp játssza is a Thália), de komédiához még sosem volt szerencsém. És valóban szerencse: Shaffer egy történeti síkon igencsak limonádédarabot helyez olyan közegbe, hogy a nézők végre valami igazán eredetit látnak, sőt a darab előtti Beatles koncert csak hab a tortán!

Érdemes korábban érkezni a Centrálba, ha a Black Comedy-re vettünk jegyet, háromnegyed héttől ugyanis már a színpadon zenél nekünk Dobos László, Hoffmann György, Simon Kornél és Vári-Kovács Péter, azaz a Beatles. Nem tartom magam szakértőjüknek, de mivel a társaságomban épp akadt Beatles-kedvelő és Beatles-rajongó is, az ő megerősítésükkel mondhatom, hogy a félórás minikoncert hatalmas élvezetet nyújt, azt pedig, hogy mindezt bárki számára teszi, már én, a nem-szakértő teszem hozzá.

Pokorny Lia és Kovács Patrícia
A Black Comedy történetében a csavar a lényeges. Brindsley Miller (Schmied Zoltán) és jövendőbelije, Carol Melkett (Kovács Patrícia) édesapjának, Melkett ezredesnek (Blaksó Péter) társaságában várják Georg Bamberger (Vári-Kovács Péter) multimilliomos műgyűjtőt, azzal a feltett szándékkal, hogy borsos áron sózzák rá Brindsley igencsak egyszerű műalkotásait. Ehhez azonban egy kis tereprendezésre lesz szükség, hiszen a lakás ódivatú és kopott, kizárt, hogy elnyerje Bamberger tetszését. Így a párocska úgy dönt, jó ízlésű, ám finoman szólva is kétes szexuális orientáltságú szomszédjuk, Harold Gorringe (Simon Kornél) távollétében kölcsönveszik annak értékes és csodálatos bútorait, no meg még számos értékes holmiját. A nagy várakozás közepette azonban elmegy az áram, s míg a színpad ugyan megvilágított marad, a színészek mesterien alakítják a sötétben tapogatózó magatehetetlen, kiszolgáltatott alakokat. 

Semmi pánik, Miss Furnival (Pokorny Lia), az ijedős, istenfélő és korosodó szomszédasszony megnyugtatása után ilyenkor kell hívni a villanyszerelőt, Schuppanzigh urat (Papp János), aki csak nem akar sietve a helyszínre érkezni. Miközben a pár bízik Bamberger késésében, kettős katasztrófa áll be: azzal a feltett szándékkal, hogy bebizonyítja, Brindsley még mindig belé szerelmes, a vaksötétben megérkezik exbarátnője, Clea (Liptai Claudia), és sajnos a bútorok jogos tulajdonosa, Harold is. Még mindig semmi pánik, Brindsley és Carol úgy határoznak, a sötétben csempészik vissza Harold bútorait és egyéb értékes (és törékeny!) emléktárgyait. 

Blaskó Péter, Schmied Zoltán,
Liptai Claudia és Simon Kornél
Ennyi, és még ennél is sokkal több a Black Comedy: miközben a színpadon képzeletbeli sötétség honol, a nézők valóban fényesen mulatnak a helyzetkomikumtól duzzadó, ötletes és eredeti vígjátékon. Valamennyi játszó végtelenül hálás szerepben nyújt feledhetetlen teljesítményt, a helyzetet uralni képtelen Brindsley, a megzavarodott Carol, a gesztikulációs túlzásokkal sziporkázóan operáló Harold, a kissé szerencsétlen és örökké fecsegő Miss Furnival, a praktikus Schuppanzigh, az áskálódó Clea, a védelmező és tekintélyelvű Melkett ezredes és a félig süket Bamberger találkozása a sötétben minden lehet, csak unalmas nem. Összességében a Black Comedy egy fergeteges szórakozást ígérő, ha nem is fekete, de a szó egyik értelmében valóban sötét komédia, amely bebizonyítja, hogy azok az apró defektek, amelyek a személyiségeinket lengik körül, milyen óriássá tudnak duzzadni, ha csak egy kicsit is csavarunk a dolgokon!

2012. április 28., szombat

Egy nyári éj mosolya (Centrál Színház)

Egyre jobban örülök, hogy újra felfedeztem magamnak a Centrál Színházat, hiszen az Avenue Q után egy homlokegyenest más hangvételű, de a maga módján ugyanolyan fantasztikus musicalre ülhettem be, parádés szereposztásban. Az Egy nyári éj mosolya nevettető, elgondolkodtató, borzongató és szókimondó egyszerre, mindezeket követhetően sok szerelmi háromszögbe és érdekekbe burkolva.

Az est főbb szerepeit Nagy-Kálózy Eszter, Gergely Róbert, Ágoston Katalin, Szemenyei János, Egyházi Géza, Kovács Patrícia és Balogh Anna játszották, karaktereik élettől duzzadnak: az írók minden kétséget kizáróan kitettek magukért, valamennyi személyiség a végletekig kidolgozott, s noha talán elnagyolt típusoknak tűnnek, valahogy annál mégis jóval többek, rejlik bennük szín és mélység. Ettől olyan hatalmas a tükör melyet elénk tárnak. A legfőbb szerep mégis Törőcsik Marié: a határozott nagymama, aki lánya szülői elvein átgázolva veszi magához unokáját (a szerepében meglepően aranyosan elboldoguló Patai Annát), hogy ő tanítsa meg hogy legyen belőle akárki más, mint az anyja.

A musical további zsenialitása a színpad adottságainak rendkívüli kihasználtsága. A díszlet becsapós, első ránézésre minimalista, ám szinte minden eleme hajtogatható, hol kétszobás lakosztályként, hol kertként, hol színházteremként funkcionál. A kórus tagjai rendezgetik a színpadot, nincsenek külön kellékesek, sem kényelmetlen szünetek a jelenetek között, ezen a keserédes nyári éjszakán minden simán megy, legyen az szerelem, intrika vagy éppen egy csipetnyi manipuláció. Az egész estét átszövi egyfajta funkcionalizmus és önkényesség.

Talán a legjobb összegzést az Egy nyári éj mosolyát illetően, hogy a nézők egy különös, első pillanatra irreális világba csöppennek, tele szépirodalmi és klasszikus utalásokkal, motívumokkal a látszat és valóság viszonyát illetően. Gyakran előkerül Ibsen neve, a látszatvalóságok ábrázolásának mesteréé, akinek evokálása valóban találó a musicalt illetően is: az, hogy látszólag ki kibe szerelmes, még véletlenül sem tükrözi a belül rejtőző valódi érzelmek bonyolult tengerét. Mindez garancia a dalokra nézve, de leginkább a közjátékokra: a párbeszédeket tekintve talán ez az egyik legjobb darab, amit valaha láttam. S hogy minden jó-e ha a vége jó, az majd elválik, kinek Ahogy tetszik...