A kellékes (Pesti Színház)

"Magukat meg ki engedte be ide?"

Bieder József kellékes előadás után nem érti, hogy miért nincs egyedül. Mikor meglátja, hogy a közönség soraiban számtalan néző figyeli árgus szemekkel, intézkedni kezd. Először megpróbálja hazaküldeni a nagyérdeműt, de mivel nem jár sikerrel, úgy dönt: mesél. Mesél magáról, a színházról, reményekről, csalódásokról, nőkről, alkoholról és a kellékekről.

Kern András beszédstílusa, testbeszéde és jelleme csaknem garancia a sikerre. Bieder József pillanatnyi tündökléseit és csaknem minden esetben kudarcba fulladó törekvéseit mesteri átéléssel, tökéletes hétköznapisággal meséli el. Bár egyedül áll a színpadon, Kern András mégsem pusztán önmagára támaszkodhat: mankót jelentenek neki a kellékek, melyekről akad jó pár érdekes története. A körülbelül egyórás rögtönzött előadás alatt szót ejtünk a színpadon dolgozók magatartásáról, meghajlási típusokról, hangfekvésekről, beugró színészekről, a díszletezők és a kellékesek problémáiról, valamint a világítás fontosságáról. Míg az este háromnegyede sírva nevetéssel telik, szép lassan már ez alatt is, de különösképpen a vége felé feltámad Bieder Józsefben az igény, hogy ha már egyszer az életben közönséghez jutott, akkor végre kibontakozzon, és megragadja a lehetőséget, hogy meséljen egy kicsit a mélybe temetett vágyakról.

Parti Nagy Lajos remekül dolgozta át magyar színpadra Ebherhard Streu színdarabját. A kellékes végtelen eredetiséggel mutat be egy hajdan színészi ambíciókat dédelgető háttérmunkást, aki életében először - és persze tökéletesen véletlenül - lehetőséget kap kiállni a színpadra, mikor a változatosság kedvéért nem védőlepedő takarja a székeket.

A vágy villamosa (Pesti Színház)

A Kamaraszínház hirtelen bezárása után a Vígszínház igazgatónője, Eszenyi Enikő szerencsére nem tudta elengedni egyik legnagyobb sikerrel játszott darabját, így Tennesse Williams vágyvillamosa idén már a Pesti Színházba röpíti látogatóba a nézőket és Blanche DuBois-t (Eszenyi Enikő) testvéréhez, Stellához (Nagy Enikő) és férjéhez, a heves és lobbanékony természetű Stanley-hez (László Zsolt).

A modern amerikai drámák egyik legnagyobbika tulajdonképpen azt próbálja ábrázolni, hogy aligha találhatunk élesen elkülöníthető jó és rossz figurákat világunkban. Ellentétben például a reneszánsz drámák imádható hőseivel és utálható áskálódóival, A vágy villamosában ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani ki a jó és ki a rossz. Bár Blanche jó szándékú, modora és remekül kiérezhető néhol latens felsőbbrendűségi komplexusa hozzáadott súlyosbodó elmebajával mélységesen közönséges helyzetekbe sodorja, főleg újdonsült udvarlója, Harold Mitchell (Pindroch Csaba) előtt. Stelláról azonnal leolvasható, hogy életében először szerelmes, ami olyan elementáris erővel nyomja el önvédelmi törekvéseit, hogy egy ölelésért és forró éjszakáért pillanatok alatt képes szárnyai alá venni azt az embert, aki órákkal korábban alaposan felpofozta. A szóban forgó Stanley karakterében bújik meg talán a legtöbb írói zsenialitás. A lobbanékonyság néha alábbhagy, társaság nélkül Stanley kevésbé produkálja magát, s ekkor Blanche el-elkapja egy komolyabb beszélgetés erejéig. De mindent csak addig lehet vele megbeszélni, míg férfiúi büszkeségén nem esik folt, ekkor ugyanis vadállati dühöngésbe kezd. Stanley számára így kifejezetten kényelmetlen Blanche jelenléte, aki kíméletlenül előveszi és folyamatosan megkérdőjelezi tekintélyét.

Egy zseniális dráma akkor lesz zseniális, ha olyan színészekkel játszatjuk el, mint a Pesti Színházban A vágy villamosát. Nagy öröm, hogy a Kamaraszínház szereposztása egy az egyben meg tudott maradni, és szerencsére amiatt sem kellett sokáig izguljak, hogy az új, a korábbihoz képest óriási játéktér vajon elvesz-e a színházi élményből. Azt kell mondjuk, hogy akár kicsit távolabb, akár egész közel ülünk a színpadhoz, a jelenetek kidolgozottsága és a színészi profizmus Bartha Andrea mesteri jelmezeiben és Menczel Róbert kitűnő díszletei között magukkal rántanak minket az események sűrűjébe. Bár úgy éreztem, néha egy kicsit többet nevetünk a kelleténél, ez szerencsére nem ront az este mélységén.

A vágy villamosa ilyenformán komoly érzelmi megpróbáltatásokkal teli estét ígér, némi humorral megfűszerezve. Egy elsőrangú dráma első osztályú megvalósítását láthatjuk immár a Pesti Színház színpadán, és az ilyen alkalmakat igazán vétek lenne kihagyni. Ha pedig tetszett az előadás, véletlenül se hagyjuk ki a belőle készült legendás filmváltozatot.

Vénusz nercben (Pesti Színház)

A Pesti Színház tegnap mutatta be David Ives 2010-es drámáját a Junior Prima-Díjas Bata Éva és Telekes Péter főszereplésével. A kétszereplős egyfelvonásos (Vénusz nercben, Marton László rendezésében), Vanda és Thomas különös megismerkedésének történetét tárja elénk, melyben Vanda jócskán elkésve érkezik meg a szereplőválogatásra, ahol Thomas kétségbeesetten keresi a tökéletes Vandát új darabjának főszerepére, amit az osztrák Leopold von Dacher-Masoch erotikus regényé nyomán alkalmazott színpadra.

Vanda karakteréből az első pillanattól kedve sugárzik valami végtelen paradoxon, a sűrűn káromkodó, mégis elbűvölő, a XVIII. századi darabot bőrszerelésben eljátszani készülő nő végül ráveszi Thomas-t, hogy adjon neki egy esélyt. Játéka szöges ellentétben áll látszólagos valójával, mintha ledobná magáról minden földi tulajdonságát és újjászületne. Bata Éva rendkívül jó választás volt a szerepre, bár hozzá kell tennünk, hogy számos darabban megcsillantotta már tehetségét, mégis itt éreztem a leginkább önmagának.

Telekes Péter Thomas-áról nehéz eldönteni elsőre, hogy látensen perverz, teljesen kiegyensúlyozott vagy sokrétű pszichológiai gondokkal küzd. Egy biztos, mikor Vanda érzékeny ponton sebzi meg – azaz mindenféle megjegyzéseket tesz alakuló színművére – Thomas szép lassan belátja, hogy többre megy, ha meghallgatja a lány ötleteit, esetleg enged is nekik, s egy kis idő múlva már ő maga könyörög cselekvésért.

A Vénusz nercben két fiatal, a több mint rejtélyes lány és a megbabonázott férfi különös egymásra hatásának története. Lisztopád Krisztina díszletei és jelmezei varázslatosan kísérik végig őket e szimbolikától és erotikától fűtött darab próbáján, végtelen mennyiségű, sokszínű érzékiséget sugárzó, lágyan suhogó, felemelkedő és színpadiasan, légiesen lehulló anyagrengeteg között táncolva, elnyúlva és kibontakozva. Habár én sok jelenetnél azt éreztem, hogy ezt a darabot jobban el tudnám képzelni egy stúdiószínpadon, összességében jócskán felülmúlta az általam támasztott elvárásokat, érdekes volt látni, hogy a nevettető párbeszédek közben milyen mélységekben tud reflektálni két fiatal az irodalomra, hogyan épül fel egy színházi karakter, milyen módosítások esnek egy késznek ítélt színházi szövegen, stb. Azaz, miközben Thomas szembesül saját valójával, a közönség ugyanilyen leckét kap egyrészt például arról, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan, másrészt beavatódunk egy darab színpadra állításának folyamatába is. Szó van itt még a női egyenjogúságról, a szavak erejéről, az önmaguk rabságában élő emberekről, sőt a belénk nevelt illúziókról is. A végkifejleten bizony meglepődünk, annak ellenére, hogy a cím mindent elárul.

Magdaléna Rúzsa - Rúzsa Magdi koncertje (Pesti Színház)

Rúzsa Magdi - ígérethez híven - új oldaláról mutatkozik be a Pesti Színházban. A pörgős, eddigi két stúdiólemezén hallható rockos, tempós slágerek mellett a Megasztár egykori felfedezettje megmutatja, hogy valójában sokkal összetettebb személyiség mint amilyennek ezek a lemezek mutatják. Saját koncertestjén számos nagy slágert (főleg balladákat) énekel eddigi élete történetének epizodikus felelevenítése mellett magyarul, angolul, szerbül, spanyolul vagy éppen franciául. A narrációt mellőző, éppen ezért valahol egy kissé kontextus nélküli formában ragadó CD, melyen az este legtöbb, de koránt sem összes dala meghallgatható, egyrészről jó kedvcsináló, másrészről nagyszerű eszköze a csupa jó emlék felelevenítésének.

A Magdit kísérő zenekar átélő játékának méltatása és elismerése mellett érdemes kiemelnünk a szimbolikus kellékek helyénvaló használatát is, még ha néhol kissé idegesítően lógnak is be a képbe. Egy koncert valahol olyan személyes élmény, amelyről egyrészt nem lehet eleget, éppen ezért nem is érdemes nagyon hosszan írni: mindenkinek más megélt élmény. De ami biztos, hogy Magdi igazán egyedi, szinte mindenre képes hangja elvarázsolja és magával ragadja a közönséget. A sok-sok elhangzott szerzemény között személyes kedvenceim a Voyage voyage, a Beteg a világ, a Je ne veux pas travailler, a La vie en rose, a Je ne regrette rien és a Time After Time voltak.

Talán egyszer-kétszer kicsit halk volt az ének és hangos a zenekar, de komolyabb hiba nem csúszik a profi előadásba. Magdi átvezető szövegei természetesen gondosan előkészítettek, ő maga mégis meglepő tehetséggel mutatja be monológjait, melyek természetesen és érhetően néhol egy csöppet érzelmileg túlfűszerezettek. Ez az ízig-vérig önálló est valóban mindenkinek megér egy, ha nem több látogatást, mert ha valaki igazán tud énekelni, előadni és színészi készségekkel "művésznek lenni", akkor az Rúzsa Magdi, pontosabban Magdaléna Rúzsa, és az ő vagány eredetisége.

Képzelt beteg (Pesti Színház)

2000 óta igazolja a közönség, hogy a színpad, amikor csak rajta van, Revickzy Gáboré. A legjobb, ha sajátos mimikáját a közönség felé fordítva utálja az életet, fájdalmat, meglepődést, felháborodást, kapzsiságot, érdektelenséget és eltúlzott szeretetet erőltet az arcára, így hát nem csoda, hogy Moliére nagy klasszikusa, a Képzelt beteg tulajdonképpen egyenlő Reviczky Gáborral. Noha nagy színészek kísérik játékukkal, ráadásul rendkívülien, mégis ő, csak ő a főszereplő!

Hogy vak felindultságunkban a jót taszítjuk el magunktól, míg készséggel melengetjük az áskálódó kígyót a keblünkön, nem újdonság. Moliére története olyannyira klasszikus, hogy Rusznyák Gábor rendezése inkább ad lehetőséget a színészeknek, hogy szerepeikben fürödjenek, minthogy hangsúlyozná az éles társadalomkritikát, melytől természetesen nem mentes az este. A komédia kitűnő szereplői közül kiemelkednek, bár Reviczky Gábor után így is másodsorba kényszerülnek Igó Éva, Hegyi Barbara, Réti Adrienn, Méhes László és Vallai Péter. A remek díszletek (Horváth Judit) még rendkívülibb helyszínt biztosítanak a színészek játékainak, akik láthatóan nagyon élvezik, hogy az előadás részesei lehetnek.

Meg kell hagyni, hogy az első felvonás bizonyos komikusnak szánt jelenetei igen elhasználttá és elnyújtottá válnak bizonyos esetekben, amely már úgy érzem inkább tendencia mint kivétel. A színház mindig azt próbálja meg deszkáira állítani, és legfőképpen úgy, amelyre társadalmi igény mutatkozik, hiszen magától értetődő, hogy nekik is meg kell élniük valamiből. Ezért tudom megbocsátani a Pesti Színháznak ezeket az agyontaposott poénokat, és ezért tudom, hogy bizonyos trivialitásra sajnos kénytelenek. Meg kell még említenünk a közjátékot is: számomra ez igen keserédesnek hatott, ugyan jó, hogy a francia színházat korhűen utánozni és ugyanakkor eltúlozni is hivatott, a díszítések idejére a színpadra "fellökött" bohóc próbálja szórakoztatni a közönséget, de meg kell hagyni, hogy csinálhatná sokkal érdekesebben. Végül pedig, talán több gyakorlásra és ismétlőpróbára lenne szükség, ha egy ilyen, viszonylag ritkább mű kerül vissza a színpadra, hiszen a vígjátékokban tán a legnehezebb a legjobbkor belépni: úgy éreztem, hogy egy kicsit már több volt a keveredés-kavarodás és a belezavarodás, mint amennyi még belefér.

Argan, a képzelt beteg története sziporkázóan vicces, a szerető lány, a kapzsi és hitegető orvosok, a pénzért édeskedő második feleség és a minden lében kanál szolga jelenlétével a közönségnek jó oka van hangosan és jóízűen nevetni. Ami engem illet, Revickzy Gábor nagyszerű játékáért és a második felvonásért még lehet, hogy újra megnézem Moliére igen aktuális vígjáték-társadalomrajzát.

Punk Rock (Pesti Színház)

Lilly (Réti Adrienn) és
William (Varju Kálmán)
(Ma Este Színház jeggyel)

Jajj te Víg! 

Szerencsére a színház fiatal társulatával semmi baj az ég világon, ők köszönik szépen, jól vannak. Ám a Punk Rockról hamar kiderül, hogy mérhetetlenül hatásvadász darab, amely ugyan érdekes témákról szól, de kidolgozottságát tekintve abszolút sablonos, a végkifejletet illetően pedig továbbgurul, mint egy szerencsésen járt lufi, amit azért dobnak a földre, hogy hatalmasat durranjon, de olyan talajt fog, amin könnyedén továbbpattan.

Az amerikai és a legújabb angol tinidrámákból ismert elnagyolt középiskolás karakterekkel dolgozunk: kissé elmeháborodott, morbid dolgokkal viccelő szingli srác (William, Varju Kálmán), a suliba érkező új lány, akinek családi háttere több mint zűrös (Lilly, Réti Adrienn), a vagánykodó srác (Bennett, Lengyel Tamás) barátnővel (Cissy, Bata Éva), akinek ráadásul csupa ötösöket kell szereznie, hogy megfeleljen a külsőleg támasztott elvárásoknak, a szépfiú (Nicholas, Karácsonyi Zoltán), a dundi kislány nagy álmokkal (Tanya, Herczeg Adrienn) és a közelgő atomháborúról filozofáló rendszeresen elnáspángolható Sherlock Holmes-figura (Chadwick, Telekes Péter). Szóval a karakterek megformálásával nincs semmi probléma, még Hegedűs D. Géza is beugrik az utolsó 10 percre, az összes kellemetlenség inkább a darab hiányosságaiból fakad.

Cissy (Bata Éva)

Szépen mennek az elfilozofálgatások, mégsem hiszem, hogy valósághű, ha minden szereplő kap egy ilyen jelenetet. Ettől valahogy hihetetlenné olvadt össze a nagy egész. Voltak, akik fantasztikusan szórakoztak, mégsem hiszem hogy a darab annak a célközönségnek lenne belőve, akik csak a csúnya szavakon és a teljesen hétköznapi szexuális utalásokon hahotáznak nagyokat, míg a darab egyetlen igazán jó Shakespeare-evokációja a feledés homályába merül. Szóval a darab elszórakoztatja azt, aki ezen csak szórakozni akar, de nem igazán elég hihető azoknak, akiket a vélhető célközönségnek érzékeltem.

A díszlet (Füzér Anni munkája) ugyanakkor nagyon tetszett, különösen a legvégén, mikor William és Dr. Richard Harvey beszélgetnek, ha szimbolikusnak szánták azt, hogy William egy egyszerű, míg a doktor egy párnázott, karfás székben foglal helyet. A darab címéből következne, mégsem igaz, hogy a zene a középpont, bár szerepe kétségtelenül nem elhanyagolható abból a szempontból, hogy a jelenetek közötti képeknek jó kísérője, és William fejhallgatója is hordoz magában egyfajta szimbólumot.

William és Dr. Richard Harvey
(Hegedűs D. Géza)

A Punk Rock tehát jó kísérlet, ami egy manapság már sajnos nem idegen, de annál kommerszebb témát dolgoz fel. Ez önmagában cseppet sem jelent problémát, divat lett a leghétköznapibb helyeken és helyzeteken keresztül kibontakozó drámák színpadra állítása. A színészi játék és a díszlet dicséretes, a darab ugyanakkor szerintem rosszul céloz; van, akiknek szórakoztató de feledhető, és van, akiknek érdekes, építkező de gyakorlatilag teljesen sablonos. Azt hiszem az én véleményemre joggal rá lehetne aggatni a manapság divatos "mixed review" szlogent.

Mikve (Pesti Színház)

Soshanna (Pap Vera) és
Shira (Eszenyi Enikő)

A Mikve egy remek humorú színmű, amely merész modernséggel mutatja be nyolc különböző családi és társadalmi háttérrel rendelkező nő egyre lebomló álarcát, mígnem a mikvében (a rituális fürdőben, ahová az asszonyok merítkezni járnak, hogy ezzel megtisztulva újra testi kapcsolatba léphessenek a férjükkel) mindenkiről lehull a lepel: feltör a mélyre temetett valóság.

Majdnem mindenhová azt szoktam írni, hogy milyen nagyszerű a Víg társulata, valamint azt is, hogy mennyire szeretek színészóriásokat látni egy-egy darab kisebb szerepeiben is. A Mikvével kapcsolatban is csak önmagamat tudom ismételni. Pap Vera Soshannája az ideális mikvefelügyelő: nem baj, ha Chedva (Hegyi Barbara) véraláfutással az arcán, évek óta egy szót sem szóló, valószínűleg epilepsziás lányával, Elishevával (Stefanovics Angéla / Tóth Orsolya) karöltve, vasalónyommal a hátán jelenik meg a merítkezéseken, Soshanna nem kérdez semmit, csak elhiszi amit hall: Chedva valamiféle betegség következtében esik el időről időre.

Hindi (Igó Éva) a mikvét látogatók legkonzervatívabbika, és Esti (Börcsök Enikő), a pletykás gyermekszülőgép vannak a leginkább felháborodva, mikor Soshanna mellé egy új mikvefelügyelő érkezik, Shira (Eszenyi Enikő), aki nem hajlandó tétlenül nézni nőtársai végtelen kiszolgáltatottságát. Tehila (Péter Kata), a gyönyörű, házasodni készülő, ám a házas életre lélekben még csöppet sem felkészült hölgy mikvébe kényszerítésekor az események csak olajat öntenek a Shira szította tűzre. Innen szaladnak tovább az események számtalan varázslatosan megírt analitikus jelenet során. A Mikve melankóliáját egy, abszolút komikus karakter fűszerezi. Ő Miki (Réti Adrienn), akinek férje többévnyi együttlét után kezdi el gyakorolni vallását, így Miki a maga énekesnői flegmaságával sírva nevetős helyzetekbe tudja sodorni a mikvében leledző konzervatív asszonyokat.

A díszlet rendkívül szimbolikus: a hölgyek egyszerre vannak makulátlanul tiszta fürdőben, s egyszerre rácsok között. Michal Dočekal vendégrendezése nagyszerű (a Prágai Nemzeti Színház számára ő rendezte a darabot), a színészi játékok mélyen átéltek. Bizonyos fokú taktikusság már fel-feltűnik az embernek, ha sok Víg-darabot látott, Pap Vera tűnik a takargatónak, Igó Éva a konzervativizmus, Börcsök Enikő a szelíd köntösbe bújtatott házsártosság, valamint Eszenyi Enikő az izgalmas újító. A Víg továbbra is nagyon tudja mit csinál, s bár a Mikve (Miki karakterével) erősen lazított, mégis egy, a személyiség rétegeibe mélyen megmerítkező színmű, amelyet látni kell, hisz mi is elfordíthatjuk az arcunkat, én sajnos mégis hiszem, ezek a problémák mind-mind velünk élnek. Lehet, hogy pont mellettünk is? De ami legjobb, a Mikve egyfajta válasz is ezekre a kérdésekre.

A színházcsináló (Pesti Színház)

(Ma Este Színház jeggyel)

Nem egy szimpatikus figura ez a Bruscon (Kern András), aki a második világháború után, zseniális művével, a Komédiával, melybe saját bevallása szerint mesterien beleszőtte a világirodalom valamennyi remekét és alakját, turnéra indul Németországban. Már önmagában sokat elárulnak várható recepciójáról az alábbi körülmények: Bruscon a főszereplő, de a darabban szerepet kap még felesége, aki Bruscon saját bevallása szerint egy antitalentum, továbbá kissé ostoba lánya s törött kezű fia is.

Hát ilyen nehéz egy színházcsináló dolga Utzbachban, főleg hogy a helyi fogadó deszkáin tervezgeti az esti fellépést. Bruscon szeretné, ha minden jól sikerülne, ami nála egyet jelent a tökéletességgel. Minden ami a magas művészet bármi nemű kifejezésénél alantasabb, szóba sem jöhet. Ha a helyi tűzoltóparancsnok, példának okáért, nem járul hozzá a darabot tökéletesen lezáró teljes elsötétítéshez azzal, hogy a két vészlámpát kivételesen lekapcsolhatják pár percre, akkor este nem lesz előadás.

Neves színészek kísérik, az est abszolút főszereplője mégis Kern András. Bruscon ambivalens karakterét hozni csak évtizedes szakmai tapasztalattal és hittel történő odafordulással lehet. A színházcsináló figuráját értelmezhetjük csupán negatívan vagy csupán pozitívan, azonban a néző felfigyelhet Bruscon kísérteties összetettségére, amely ennek a színház minőségét és intézményét fenntartani próbáló, végletekig merészkedő, házsártos, fészkelődő ördögnek a figurájában testesedik meg. 

Csanádi Juditot illeti még meg külön figyelem, az ő tervei alapján születtek meg az utzbachi fogadót mintázó díszletek. A színpadkép mesés: nagyszerű játszótér a színmű valamennyi karaktere számára, kellő mennyiségű kopottsággal, szegénységgel, porral, képpel és "vizuálisan érzékelhető szomorúsággal".

Bruscon belátása szerint színházat kell csinálni, akkor is, ha az idő nem tűnik alkalmasnak. Akkor is, ha az összes körülmény ellene játszik, és akkor is, ha nincs egy olyan érv, ami miatt muszáj. Mégis talán akad egy, a színházcsinálás művészete maga, amit muszáj fenntartani mindenhol, bármi áron.

Monokli (Pesti Színház)

A játszók
(Ma Este Színház jeggyel)

Míg odaát a Vígben épp a teljes "fiatal" társulatot felvonultató A lovakat lelövik ugye? című táncmaraton premier előtti előadása folyik, a társulat legendás tagjai Fesztbaum Béla válogatásában és rendezésében Molnár Ferenc írásaiból szemezgetnek a Pesti Színház színpadán, méghozzá nem is akárhogyan!

A játszók (a színlap szerinti sorrendben: Halász Judit, Venczel Vera, Szegedi Erika, Tahi Tóth László, Kern András, Lukács Sándor, Harkányi Endre, Rajhona Ádám, Gerő Bence és Mezősi Miklós) parádésan váltogatják karaktereiket, hol vízparton ülő kislányokat, veszekedő srácokat, megbotránkozott feleséget és szeretőt, felháborodott olvasót, veszekedő színészeket vagy épp az élet értelmén filozofáló színpadi kellékeket megtestesítve. Az előadás alatt, majd utána is, egészen mostanáig gondolkodtam kit lehetne méltán kiemelni a színészek sorából, de végül arra az egyszerű, ám színigaz következtetésre jutottam, hogy valamennyien nagyszerűen teljesítettek: átéltek és meggyőződést képviseltek. 

Biztos vagyok benne, hogy Fesztbeum Béla nagy körültekintéssel osztotta ki a Monokli szerepeit, mindegy mikor, milyen néven és jellemmel térnek vissza szeretett színészeink, az általuk játszott karakterek sokaságában mégis láthatatlanul megbújik valami közös. A zenék csodálatosan kísérik a Molnár-szövegek szinte hallható dallamosságát, s a szövegek keserű őszinteséggel tárják fel egy bennfentes drámaíró szemszögéből a kulisszák mögötti élet csodáit és buktatóit. Fény derül az öltözőkben sorra kerülő rivalizálásokra, de még arra is, hogy bizony nem mindegy milyen hangsúllyal és lelkesedéssel hangzik el egy híres előadás egyetlen ominózus verssora.

A színpadkép

Érdemes, a rendezés, a válogatás és a szenzációs színészi játékok mellett, kiemelni a díszletet és a kellékeket: ízléses, kissé már antik fővárosi szalonra hasonlító helyiség, két oldalán korlátos erkélyere felvezető körlépcsőkkel, díszített oszlopokkal. A helyiség azért is ragyogóan valósághű választás, mert a zenével és a megvilágítással a néző egyrészt biztonságban érzi magát egy megszokott környezetben, másrészt ő is könnyed szerrel vesz részt a varázslatosan kapcsolódó, sehol nem kiugró történetbeli ugrásokban. Bevallom a második felvonás elején egy kicsit tartottam tőle, mi lesz, ha túl sok történet zsúfolódik az estébe, de a végén magam is elcsodálkoztam: pontosan ennyi fér a színpadra arányosan, egy történettel kevesebb hiányérzetet, eggyel több zsúfoltságot sugárzott volna.

Félelmetes mennyire aktuális Molnár Ferenc számos meglátása Budapestről, az emberekről, a jellemekről és az egyénekről. Legendás nagyok varázsolják elénk a századforduló fővárosát, minden generáció szemszögéből értelmezve annak megannyi nüanszát. Csak reménykedni tudok, hogy még sok néző hajlandó lesz ellátogatni és feltenni a monoklit, amin keresztül érdekes, érdemes és élvezetes rácsodálkozni mindennapjainkra.

Billy világa (Pesti Színház)

Billy világa (Ma Este Színház jeggyel)

Korunk szociálisan érzékenynek hirdetett világában érdekes kérdéshalmazt szegez a közönségnek Billy világa: valóban elfogadóak vagyunk-e egy siket fiúval? Megosztunk vele mindent? Odafigyelünk rá? És hol a helye a családban, ahol a szülők állandóan veszekednek, a báty szakítása után hazaköltözött és még hangokat is hall, valamit a magát operaénekesnek gondoló húg várja?

Billy (Telekes Péter) siket, és a világában úgy tűnik mindenkit sokkal jobban érdekli a saját problémája. Épp ezért csoda és szerencse, hogy találkozik Sylviával (Bata Éva), egy hallását éppen elvesztő lánnyal, aki kiragadja őt abból családból, ahol senki sem vallaná be, de mindenkinek terhére van, és ahol hiánya égetővé válik abban a percben, hogy kilép onnan.

A színmű valóban kínos kérdéseket vet fel, és nem csak szociális szinten, hanem az egyén legbelsőbb rétegeiben is. Már-már megkockáztatja kimondani azt is, hogy a család intézménye a mai világ egyik legnagyobb képmutatása; hogy lehet egység bárhol is az erre való törekvések teljes hiányában?

A darab első felvonása nem más, mint egy, a humor fanyarságával átitatott álarc, ami darabokra hullik a második, elgondolkodtató és válaszokat kereső, alternatívákat próbálgató felvonás során. A színpadkép szinte változatlan: modern, amilyen modern a család, és reménytelen, amilyen álszent képmutatással bálványozva használják a mindennapi berendezési tárgyait.

Pap Vera irányában elfogult vagyok, és talán nem kedves dolog ezt mondanom, de számomra egyáltalán nem Billy, hanem Sylvia és az Apa (Hegedűs D. Géza) voltak az este főszereplői. Billy világából sokat lehet tanulni, vagy épp tökéletesen végig lehet unatkozni, ha cseppet sem lennénk rá nyitottak. Ám ha igen (és ez nem azt jelenti, hogy szociálisan hiperézékenynek kellene lenni), akkor rengeteg nyitott kérdéssel térhetünk haza, amin érdemes elgondolkodnunk: vajon mi műanyag még, ami a berendezési és élvezeti cikkeink nagy részén kívül körülvesz minket?!