A púpos (RaM Colossseum)

Tegnap mutatta be a RaM Colosseum Másik Lehel és Vizeli Csaba új szerzeményét Bakó Gábor és az utóbbi szerző rendezésében. Bár a szereplőgárdát tehetséges énekesek erősítik (Lakóth Aladár, Csengeri Attila, Kuczmann Ágnes, Fésüs Nelly), akik megnyerő színpadi profizmussal énekelnek egyedül, a szinkronéneklés és a jelenetek rendkívül gyors egymásutánisága, a temérdek kellékbaki, valamint az időugrások gyenge érzékeltetése néhol teljesen élvezhetetlenné teszik a produkciót, ami nagy meglepetésemre egyébként egy óriási karaoke-show: sajnos sehol egy zenekar, egy karmester. Bevallom, így még musicalt sosem láttam.

A történet kissé csavaros, de legalább hihetően támaszkodik Lagardére lovag kalandos, romantikus, intrikával és érdekekkel átszőtt történetébe. A lovag mindent megtesz azért, hogy egykori barátjának leánya hozzájusson anyai örökségéhez: kész az életével fizetni, hogy a számító és aljas Philippe de Gonzague ne kaparinthassa meg jogtalanul az örökséget úgy, hogy az elveszett lány helyébe egy színésznőt bérel fel. Mint mondtuk, az énekekkel komolyabb problémák nincsenek, a szkenika is jó, a díszletek élvezhetőek, bár a tornyok sokat takarnak, az kicsit ugyanakkor nevetésre kényszerített, mikor az egyik főszereplő hölgy lamentje után maga cipelte ki a kellékeit, vagy mikor a csecsemőt kosárba fektetve kötélen leeresztik, majd jön a gonosz bácsi, csecsemő le a láb mellé és felette kardozgatunk össze-vissza. A fényekkel szerintem rengeteg probléma van, nincs rendes megvilágítás, gyakran tulajdonképpen sötétben énekelnek a főszereplők, valamint nem értem miért nem lehet jelenetre gombnyomással átállni, miért kell öt különböző reflektorálláson világítva végigmenni gyorsan, mielőtt beállnak a fények (persze ez már a helyszín problémája). Visszakapcsolódva a történethez, Makrai Pál és Barabás Kiss Zoltán, a pénzzel bármikor megvehető, kissé ügyefogyott, alkoholkedvelő bérencek szerepében valódi színt vittek az előadásba. Csengeri Attila állt helyt a legnagyobb természetességgel, az együtt éneklések során rajta éreztem leginkább, hogy valóban odafigyel a másikra, nem csak saját nagyszerűségén dolgozik, ami elengedhetetlen feltétel. Az ember már-már előkotorja a jegyét az első felvonás alatt, hogy bizonyosan A púposra ült-e be, de aztán a felvonás legutolsó percében végre sor kerül a púpos személyének láttatására is.

A történet csapongása mellett a zenét kizárólag azért nem tudom méltatni, mert ugyan önmagában kidolgozott, kellemes és a musicalekhez híven gyakran operál visszatérő dallamrendszerekkel, sajnos nem élő, ami számomra felfoghatatlan. A díszletcipelgetésről annyit, hogy meg kéne oldani a kellékek jobb elhelyezését, a második felvonás alatt talán nem az asztalon kéne behurcibálni a vívókardokat, mert bizony mikor szerencsétlen kellékesek leteszik a színpadra az asztalt, a kardok előszeretettel, jó nagy hanggal érkeznek le róluk a földre (és még el is gurulnak a rakoncátlanok). Ezen kívül a szinkronéneklésen is dolgozni kéne, valahogy mintha elmaradt volna az elegendő mennyiségű összeéneklés, ugyanis nemcsak a szavakat kellene pontosan együtt mondani és nem is kéne megvárni, míg valaki elkezdi a közös sort, aztán a másiknak gyorsan becsatlakozni (ez főleg a Makrai-Barabás Kiss páros problémája), de ha valahogy alapvetően kiejtésileg sincs egyben két szó (valaki igen nyílt é-vel énekel „szép”-et, valaki inkább „szőőőp”-et mond), akkor annak a kombinációja minden, csak nem kellemes. A kellékek rögzítése sem szerencsés, a poharak valami tépőzárral vannak a tálcára eszkábálva, amik természetesen akkor nem jönnek sehogy sem, mikor koccintatni kéne, és akkor lehet őket csodálatosan tépegetni, valamint akkor nem maradnak a helyükön, mikor valaki nagy táncmozdulatok közepette behozza őket a színpadra. Az már csak tanács, hogy ha a bálon táncolni kezdünk, akkor a pincérek inkább menjenek le a színpadról, mert nem volt nagy élmény, mikor a térülő-forduló bálozók lesodorták az összes poharat a pincér kezéből. Végül pedig, vagy egy ügyelő kéne, vagy ha van, akkor dolgoznia lenne tanácsos, nagyon rossz a jelenetek előtti mikroport-bekapcsolásnál olyanokat hallani a hangszórókból, hogy „most!? akkor most megyünk be?”

A púpos tehát egy kicsit eleve hátrányban indul technikai (élőzene) megtámogatásának hiánya miatt, azonban még a történetben elbújó apró követhetetlenségek (idő- és helyugrások) mellett is lenne esélye sokkal-sokkal jobbnak lenni. A „holnaptól új élet vár” átalakulása a végső „minden nap új élet vár” frázisba kicsit gyenge számomra, ugyanis ha már több mint tíz évet ölel fel a történet, ezt az következtetést azért nem esik nehezünkre levonni. Bevallom, én kicsit úgy éreztem, mintha egy próbafolyamat közben egyszer csak az idő húzott volna egy vonalat, ami a bemutató dátuma volt, amikor már ki kellett állni a színpadra, pedig lett volna még mit összeénekelni, összepróbálni és rutinosítani. Látszik, hogy rengeteg munka van benne, ami elismerésre méltó, de úgy néz ki, ennyi nem elég.

Oscar (RaM Colosseum)

A történet mindenki számára ismerős, Oscar jön, és mindent felkavar a Barnier-házban. Azaz Oscar van, de nem jön, ugyanis már mindenki őt keresi. És hogy miképpen képes egy tulajdonképpen nem levő sofőr felkavarni az állóvizet, az nem is olyan rejtélyes, mint hinnénk.

A RaM-féle változat főképp azok számára lesz élvezhető, akik sem Louis de Funes, sem Sylvester Stallone főszereplésével nem látták már a történet ilyen-olyan feldolgozását, vagy ezekre egyáltalán nem emlékeznek, máskülönben sajnos az alakítások és a színészek (akik kitűnően dolgoznak, jól hozzák a szerepeiket, de a darabból kifolyólag még sincs lehetőségük az abszolút kibontakozásra, hiszen mind iskolapéldás típusokat játszanak) nem tesznek hozzá önmagában annyit, hogy csak az élményért ellátogassunk az Oscarra. Nekem kissé szájbarágós, groteszk és triviális volt, főleg a második felvonás első fele. 

Hogy mégis essen szó a darab gyengéinek tekintetében valóban nem felelős színészekről, személyes kedvencem a karakterében Józsa Imrén kívül a rövid időre betérő Kocsis Judit (Charlotte, az új szobalány) volt, akinek csodálatos hangja iránt a József Attila-beli Hallo Hallo házsártos és hamis énekhangú feleségének, Editnek megformálása óta valami belső vonzalmat érzek.

Nevessünk Oscarral a Barnier-házon, ha még nem ismerjük a történetet, vagy inkább keressünk más darabot, ha már igen.

Experidance: Boldogság 69:09 (RaM Colosseum)

Előadásfotó

Nemigazán értek a tánchoz, már úgy professzionálisan, de ismét beigazolódott az, amit az Experidance csapatával körülbelül öt évvel ezelőtt is beláttam (amikor Arany: Nagyidai cigányok című vígeposzának táncelőadását láttam); a tánc és a zene kombinációja, ha valaki ilyen profin csinálja, tökéletesen helyettesíteni tudja a szöveget.

Rövid leszek: a történet a történelem, 1969-től 2009-ig, és minden, ami benne volt. Bár a cím boldogságot sugároz, azért a táncon keresztül átélhetjük a korszakok árnyoldalait is, de a legfontosabb, hogy ráismerjünk: minden rosszban van valami jó. Mint laikus (ezt kihangsúlyoznám) engem lenyűgöztek a mozdulatok, a koreográfiák és az egész hihetetlen komplexitása, mert bár nagy erő a szó, itt még sem lenne helye!

Nem hiszem, hogy ismételten megnézem a Boldogságot, de már kinéztem magamnak a műsorfüzetben a Revansot (egy afféle Ludas Matyi-feldolgozásukat) és az Ezeregy éjt, s ha még az általam korábban már látott Nagyidai cigányokat is hozzácsapom, akkor már négy Experidance produkciót ajánlok mindenki figyelmébe, ebből kettőt hitelbe.