A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Önálló est. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Önálló est. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. május 10., péntek

A kellékes (Pesti Színház)

"Magukat meg ki engedte be ide?"
Bieder József kellékes előadás után nem érti, hogy miért nincs egyedül. Mikor meglátja, hogy a közönség soraiban számtalan néző figyeli árgus szemekkel, intézkedni kezd. Először megpróbálja hazaküldeni a nagyérdeműt, de mivel nem jár sikerrel, úgy dönt: mesél. Mesél magáról, a színházról, reményekről, csalódásokról, nőkről, alkoholról és a kellékekről.

Kern András beszédstílusa, testbeszéde és jelleme csaknem garancia a sikerre. Bieder József pillanatnyi tündökléseit és csaknem minden esetben kudarcba fulladó törekvéseit mesteri átéléssel, tökéletes hétköznapisággal meséli el. Bár egyedül áll a színpadon, Kern András mégsem pusztán önmagára támaszkodhat: mankót jelentenek neki a kellékek, melyekről akad jó pár érdekes története. A körülbelül egyórás rögtönzött előadás alatt szót ejtünk a színpadon dolgozók magatartásáról, meghajlási típusokról, hangfekvésekről, beugró színészekről, a díszletezők és a kellékesek problémáiról, valamint a világítás fontosságáról. Míg az este háromnegyede sírva nevetéssel telik, szép lassan már ez alatt is, de különösképpen a vége felé feltámad Bieder Józsefben az igény, hogy ha már egyszer az életben közönséghez jutott, akkor végre kibontakozzon, és megragadja a lehetőséget, hogy meséljen egy kicsit a mélybe temetett vágyakról.

Parti Nagy Lajos remekül dolgozta át magyar színpadra Ebherhard Streu színdarabját. A kellékes végtelen eredetiséggel mutat be egy hajdan színészi ambíciókat dédelgető háttérmunkást, aki életében először - és persze tökéletesen véletlenül - lehetőséget kap kiállni a színpadra, mikor a változatosság kedvéért nem védőlepedő takarja a székeket.

2013. április 26., péntek

Posta Victor: L'élek (Madách Színház)

Bár Posta Victor már régóta erősíti a Madách Színház csapatát, 2013-ban az a megtiszteltetés érte, hogy gondolatait és kedvenc dalait egy önálló stúdióest keretében is megmutathatja az érdeklődőknek. Posta Victor zongorázik és énekel, méghozzá nem is akárhogyan, míg vendége, Gallusz Nikolett rövid megjelenéseivel mondhatni elkápráztatja a közönséget. Legyen a dal gyors, lassú, magas vagy mély, Gallusz Nikolett valami olyan egyedülálló élményt ad hozzá a L'élek hangulatához, ami nélkül feleannyi sem lehetne, mint ami.

Pesty-Nagy Kati rendezésén látszik, hogy a koncert koncepciója és a kísérő vetítések, táncok mind aprólékosan végiggondolt mozzanatok egységei. Tatos Linda, Vaszilenko Eugenia és Kovács Péter táncai bár önmagukban valóban elismerésre méltóak, néhol kényelmetlen túlkapásnak éreztem jelenlétüket, s bizonyos esetekben valóban a zenéről vonta el a figyelmemet szabad improvizációnak tűnő csöppet groteszkké túlzott, táncban elmesélt fájdalmuk. Mikor beültem a koncertre, bevallom kevésbé számítottam arra, hogy ilyen sok populáris sláger csendül majd fel, ami persze véletlenül sem baj, hiszen ott volt nekünk végig Gallusz Nikolett, aki olyan feledhetetlen szerzeményekkel színesítette az estét, mint a Get Happy vagy az Over the Rainbow. Bárcsak megjelenne lemezen minden, amit énekel...

Egy figyelmeztetés: a popdalok önmagukban ne tévesszenek meg senkit, a L'élek valóban a lélekkel kíván foglalkozni és jól érezhetően azt próbálja körüljárni, hogy a boldogság, bár sokkal üdvösebb, tulajdonképpen ugyanúgy egy lelkiállapot, mint a szomorúság, a csalódottság vagy a veszteségérzés. Mint már mondtam, a nem maradéktalanul szentimentális nézőknek kissé túllő a célon, de tartalmas és megkérdőjelezhetetlenül minőségi szórakozást ígér.

2013. március 11., hétfő

Shirley Valentine (Karinthy Színház)

Vándor Éva
Shirley Valentine monodrámája végigjárta az egész világot, de egy biztos: mindenhol szórakoztató, ahol igazán megfelelő színésznőre sikerül osztani a fallal beszélgető, végtelenül magányos férjes asszony mondandóját. Vándor Éva szerencsére épp tökéletes választás: hangjátéka, mimikája, gesztusai, no és persze Willy Russel (ford. Julián Ria) szövegével együtt bőven leköti a nézők figyelmét.

A rengeteg humorral fűszerezett mondandó-áradatban azért csakhamar világossá válik számunkra, hogy Shirley szorong. Szorongott iskoláslány korában, szorong most is a férje mellett, akinek minden nap tükörtojást és sült krumplit kell készítenie vacsorára (kivéve csütörtökön, amikor fasírt van), és szorong ma is, mert csütörtök lévén csak sült krumpli lesz tükörtojással, valamint annak ellenére, hogy évek óta mindössze vásárolni merészkedett ki otthonából, kéthetes görögországi nyaralásra invitálják. Mitévő lehet ilyenkor a majd ötvenéves feleség, akinek a gyermekei már kirepültek, ő maga mégis beszorult régi élete falai közé? Egy dologgal bizonyosan megpróbálkozhat: összeszedheti emlékeit és egyfajta leltárt készíthet: menni vagy nem menni, ezt itt a kérdés.

Be kell valljam, hogy számomra azért sok-sok igazán amerikai elem hatotta át az estét, hiszen ahogy Shirley gondolkodik sokkal inkább kivételes, mint aminek a szerző véleményem szerint gondolta. Shirley egynek van eladva a sok közül, mégis inkább úgy gondolom, hogy egy bátor kivételt testesít meg. Tudom, és magamon is éreztem már, hogy amit a színházban az emberek fejébe tudnak sulykolni, annak a néző makacsan ellenáll, így minél több a sulykolás, annál inkább lehet, hogy lesz valami hatása az elhangzottaknak. Nos én épp ezért tudom megbocsátani Shirley-nek, hogy (különösen az egyébként mindemellett igen élvezetes) második felvonásban csaknem didaktikus leckét ad a döntések fontosságáról és önmagunk fő szemponttá tételéről. Persze a lényeg mindennek az üzenete: egy kapcsoltban, akármilyen múltra nyúlik is vissza, sosem szabad engedni, hogy mi magunk sérüljünk. Bizony becsben kell tartani egyéniségünket, amin lehet, hogy formálnunk kell, de feladnunk nem szabad!

Vándor Éva végtelenül szeretni való. Nevet, kortyolgat, szánakozik, panaszkodik, anekdotázik és igen sokszor nem bírja csukva tartani a száját, mindezek felett pedig egyedülálló módon tart végig kapcsolatot  közönségével. Egy kicsit megengedi, hogy mi magunk is részt vegyünk az előadás alkotói részében, mégis eredendő profizmussal tartja uralma alatt védett színpadát. Úgy vélem, hogy Shirley egy kicsit kedv kérdése, de ha esetleg akad, akkor semmiképpen se menjünk el Vándor Éva interpretációja mellett.

2012. november 10., szombat

Csokonai Lili - Tizenhét hattyúk (Vígszínház, Házi Színpad)

A Víg Házi Színpadának már évek óta fontos küldetése van, mondhatni szabályos egymásutánjában ad teret irodalmi remekek monodrámásított változatainak, mint amilyen A vörös oroszlán (Venczel Vera), A pestis (Hegedűs D. Géza), illetve tiszteletbeli tekintetben Fesztbaum Béla A léggömb elrepül című Kosztolányi-estje. Október 5-én, az évad első bemutatójaként ehhez a neves sorhoz csatlakozott Esterházy Péter kortárs regénye, melyet nem is ő, hanem a benne élő Csokonai Lili írt életéről, Tizenhét hattyúk címmel. A regény az írót, a színpadi adaptáció Falussy Lillát, a Lilit játszó Majsai-Nyilas Tündét és a rendezőt, Sopsits Árpádot dicséri.

Ahogy az rögtön a nagyszerűen megtervezett reklámplakátról is kitűnik, Csokonai Lili őszintén, nyíltan, be nem forrt testi-lelki sebekkel gurul elénk tolószékén, hogy tizenhét képben elmesélje saját történetét. Egy történetet, melyet a szerelemre és a szeretetre vágyás fűt, s melyben oly sokan kihasználják és megalázzák. Bár fűti a szenvedély, úgy tűnik nincs benne elég erő, hogy irányítani tudja saját sorsát. Mint a regény, az előadás egyik nagyszerűsége (és bizonyára nehézsége Majsai-Nyilas Tünde számára) a tizenhét: tizenhét kép, tizenhét hattyú, és a nyelvezet, melyet a tizenhetedik századból, Pázmány világából kölcsönöz az író, hogy azon narráljon egy végtelenül modern (az 1980-as években játszódó) történetet. Kiss Viktória egy cikkében találóan és tömören ezt írja: "a nyelvi jel a barokk korra utal, a nyelvi jelentés pedig a huszadik századra."

Sopsits Árpád rendezése igen friss, a minimalistának kinéző díszletek között (Füzér Anni, Krisztiáni István, Sopsits Árpád) nagyszerű dramaturgiával (Falussy Lilla) jóval túlmutat önmagán: két kép a falon, rádió, rácsozott, szűk ablakok, italos üveg, angyalszárnyakkal körülvett vécécsésze, magasból lelógó vécépapír, parókák, körömlakk, rúzs és Csokonai Lili, barnásszürkés unalmában. Majsai-Nyilas Tündének egyrészt minden elismerésem már a szerep elvállalásáért is, hiszen igazán nehéz nyelvezetű szöveget kell tökéletes pontossággal követnie, mindenféle végszó vagy segítség nélkül. Amennyiben egy-két betűt felcserélne, nem jó sorrendben mondaná a szavakat, máshogy archaizálna, máris sorra veszne el az eredetiség és a visszatérő motívumok sokasága. Ő mégis minden kétséget kizáróan eszményien áll helyt,  másrészt a színlapról olvashatóan is aktív szerepet vállalt az adaptációban, ezzel is azt sugallva, hogy igen sokat elmélkedett Lili karakterén, ami valahogy átsugárzik belőle ahogy kiáll elénk, felemeli  tekintetét és átadja nekünk új önmagát.

Annak ellenére, hogy Lili világa a tizenhetedik század esztétikáját kívánja sugallni, végtelenül naturalisztikus és szókimondó, mellyel egyfajta befogadói paradoxont teremt, ugyanakkor az eleinte furcsa nyelvhasználathoz arányosan és kellemesen szoktatja hozzá a közönséget. A Tizenhét hattyúk egy kissé epizodikus, sok kérdőjelet nyitva hagyó, de a maga nyíltságával és Majsai-Nyilas Tünde át- és beleélő játékával mély érzelmi tapasztalásokat ígérő  vérbeli színmű az élmezőnyből.

2012. március 7., szerda

A pestis (Vígszínház, Házi Színpad)

Hegedűs D. Géza
és Márkos Albert
(Ma Este Színház jeggyel)
Nagy vállalkozás a monodráma, mégis valahogy a Víg tűnik benne a legjobbnak. Ma este A pestis is belépett abba a sorba, amit A léggömb elrepül kezdett, majd A vörös oroszlán folytatott: egyetlen fantasztikus színész, rá öntött szereppel.

Sokan ismerik Albert Camus regényét, de keveseknek adatik meg ennyire jó feldolgozásban, intim környezetben átélni a bezártságot Hegedűs D. Gézával, és a csellón közreműködő Márkos Alberttel. Kitör a pestis. Pont mint a világháború. Először próbálják tagadni, majd szép lassan mindenki kénytelen beismerni. Ez is pont olyan, mint a világháború. A várost lezárják, rögtönzött kórházakat alakítanak ki, az emberek százával esnek áldozatul, kicsit később már csupán tömegsírba temethetőek, majd csupán a krematóriumba szállítják a halottakat, ahová a járvány előszelét jelző patkánytetemeket szállították. Szörnyű belátni, de mindez pont olyan, mint a világháború.

Természetesen nem ez az egyetlen lehetséges interpretációja A pestisnek, s talán ettől is olyan univerzális alkotás: szinte bármely korba, helyzetbe és szellemiségbe kényelmesen beleilleszthető. Nagyon tetszett az a megoldás (hiszen a szöveg nem tette lehetővé a szigorúan monodrámává való átalakítást), hogy Francis Huster megtartott számos fontos mellékszereplőt, akik csak még erőteljesebben hangsúlyozzák a mondanivaló(k) sokszínűségét, és az ember, mint individuum jelentéktelenségének reménytelenségét a maga keretek közé kényszerített életében.

Hegedűs D. Géza nagy hitelességgel áll helyt "minden" szerepében, hiszen időnként kénytelen ugrálni emberek és helyzetek között, de ehhez van segítségére Márkos Albert, aki mindamellett, hogy párszor a helyzethez pompásan illő rövid akkordokat játszik, húrpendítésekkel segíti Hegedűs D. Gázát az ugrálásokban, s persze legalább ennyire a nézőt is, hogy követni tudja az eseményeket. Nagy tapasztalatot és rendkívüli kiállást igényel egy ilyen este, de azt kell mondjam nagyon élveztem eddig mindhárom Víg-monodrámát, amihez szerencsém volt.

2012. február 14., kedd

Mirage - Nádasi Veronika önálló estje (Spinoza Kávéház)

Mikor szerepei után kedvet kaptam (Abigél - Zsuzsanna testvér; Rebecca - Mrs Danvers), hogy elmenjek Nádasi Veronika önálló estjére a Spinoza kávéházba, elég kétesélyesnek gondoltam a dolgot: vagy újra hallhatom számos nagy szólószámát a fent említett, és még egyéb musicalekből, vagy valami teljesen újat és átütőt kapok Tőle.

Bátran mondhatom: szerencsére az utóbbi vágyam teljesült. A Mirage egy belül laza, kívül mégis okos keretbe foglalt történetecske egy énekesnőről, aki nagy sztár szeretne lenni, aki fel szeretne nőni a feladathoz, majd el szeretné fogadni a színészmesterség minden pozitívumát, és tudni szeretné feldolgozni a negatívumokat, fent szeretné tartani az érdeklődést és átéléssel, hittel megélni az álmait a színpadon. Mégis a legjobb mindebben, hogy Nádasi Veronika nemhogy kivonja saját magát, hanem teljességgel azonosul a szereppel: saját magáról (is) mesél, tanácsokat ad, megosztja tapasztalatait, és mindeközben azoknak, akik emellett figyelnek rá (vagy akik csak erre figyelnek) csodálatos minőségben énekel csupán Kéménczy Antal (csodálatos!) zongorakísérete mellett.

Megannyi musicalrészlet mellett elhangzik némi Piaf, Streisand, de még a Dreamgirls című musicalsiker egyik ikonikus húzószáma is, csodálatos előadásmódban. Ez utóbbi (And I'm Telling You, I'm Not Goin') volt számomra az est kedvence, s noha ebből az szűrhető le, hogy egy igen drámai másfél óra részesei lehettünk, ez ne tévesszen meg senkit sem: sütésről, takarításról, örömlányokról és magáról a boldogságról is esik épp elég énekelt szó.

Meghitt, intim és egyedülálló élmény részt venni Nádasi Veronika önálló estjén, éppen ezért a lehető lehatározottabban megéri!

2012. február 3., péntek

A vörös oroszlán (Vígszínház, Házi Színpad)

Venczel Vera, A vörös oroszlánban
(Ma Este Színház jeggyel)
Eddig nem találtam olyan szempontot, ami alapján bármi negatívat tudnék nyilatkozni A vörös oroszlánról. A stúdiószínpad, relatív kevés nézővel, csupán egy magasított forgószék a színpad közepén, némi vetítés, fények, hangeffektusok, és a könyvet monodrámaként mesterien megszólaltató Venczel Vera... Kész lenne a csodaelixír?

Elég nagy közhely az, hogy meghalni senki sem akar. De mi történik, ha valaki szert tesz a titokra és örökké él? Szepes Mária regénye önmagában elég paradox, mégis elgondolkodtató, és kettős élvezetet rejteget. Azoknak, akik "hisznek" az alkímiában: történetéről szóló letehetetlen olvasmány, akik pedig nem, azoknak tanítás, bölcsesség és megemésztett intelmek tárháza.

Egyszerű, de nagyszerű!
Noha szorosan a drámához nem kapcsolódik, de úgy vélem korunk nagy bestseller írói, különösen ami a vámpírkultuszt illeti, tanulhatnának Venczel Verától (természetesen ez alatt Szepes Máriát értem, de nekünk a Víg Házi Színpadán Venczel Vera a tanítónk, aki történetének elmesélése során mondhatni legitimizálja azt a jogát, hogy hosszú-hosszú kutatás és tanulás után végre ő maga vehesse át a tanító szerepét), ugyanis sokkal inkább hihetőnek tudom elkönyvelni a biológiai törvényeket elfogadó reinkarnációt; a más testben való újjászületést, mint az ötszáz éve élő, nem öregedő, huszonpár éves vámpírok formájában történőt...

Több száz évet, több életet és megannyi mély gondolatot élünk át a másfél órás dráma alatt, tökéletes előadásban. Aki egy kicsit is nyitott, feltétlenül menjen el megnézni A vörös oroszlánt, én biztosan minden ismerősömnek ajánlani fogom, és én magam is megnézem még majd, mikor már egy kicsit a föld felé tudom ütni azt a hatalmas labdát, amit Venczel Vera feldobott... A darab egy csodálatos kincs a Víg színpadán!