Sirály (Nemzeti Színház)

Alföldi Róbert egyik utolsó rendezése a Nemzeti Színházban, a januárban bemutatott Sirály, bár leegyszerűsítve igen furcsa, azért meg kell hagyni, nagyon érdekes és izgalmas előadás. A darab megnézése után úgy érezem, hogy - függetlenül akármilyen irányú véleménynyilvánítástól ezen a téren - jó és érdekes előadást láttunk, mégsem tudnám kultikusnak bélyegezni, mint ahogy ezt már oly sokan megtették. Bár tekinthetünk rá függetlenül mindentől, azért a szóban forgó Sirály legendájához erősen hozzátapad mindaz, ami a játéktere körül zajlik.

Csehov klasszikusában tulajdonképpen meglepően sok minden történik, annak ellenére, hogy mégsem történik semmi. Jelenidejű történés alig tapasztalható, mégis minden elbeszélt vagy vélt esemény érzelmek lavináit indítja meg figuráiban. Básti Juli Arkagyinája végtelenül találó, ha nem tudnánk róla, hogy zseniális színésznő, akár úgy is gondolhatnánk, hogy önmagát adja. S mivel ezt csak ő maga tudná megerősíteni vagy megcáfolni, tételezzük fel azt a lehetőséget, hogy valóban néha Arkagyina, néha Básti Juliként áll a színpadon, és akkor azt is megkérdőjelezhetetlenül elfogadjuk, hogy senki nem tudná letaszítani onnan. Tompos Kátya Nyinájának van leginkább lehetősége a kibontakozásra: noha felsőbb érdekek (az apa befolyásolhatatlan akarata és önkényes értékrendje) irányítják, szemében mindig ott csillog a remény és az ebből fakadó teljes bizonytalanság. Alföldi Róbert rendezésében Blaskó Péter (Szorin) talán egy elsőre besorolhatatlan figurából igazán színes egyéniséggé válik, bár más dolga nincs, mint betegségére panaszkodni. A vágyait és reményeit régen elvesztett öreg figurája a modern kor szóhasználatával és gesztusaival egészen felfrissül. Ki sem felejthetnénk Kulka Jánost, aki Dorn doktor szerepében áll a színpadon, s bár hippokratészi esküt tett a betegek megsegítésére, ő maga is végletesen belesüpped unalmas életébe, csupán jól bevált, csípőből jövő tanácsokkal tud szolgálni a fájdalmakat illetően, amely úgy mondva teljes egészében átszivárgott magánszemélyi mivoltába is. Tenki Réka Másája, amely Szorinhoz hasonlóan nagyszerűen frissül fel egy kis kabátcipelés és figyelemfelkeltés segítségével, remekül illik Farkas Dénes Trepljovjához, a fiatal és feltörekvő íróhoz, kinek oly sokakhoz hasonló vágya, hogy a városban is elismerjék és megszeressék, akár Trigorint. 

Menczel Róbert díszlete hasonlít a szintén általa tervezett és szintén Nemzetis (csak a nagyszínpadon játszott) Három nővér kifutószerűségéhez. A közönség igen intim közelségbe kerül a történésekkel, de akad lehetőség eltávolodásra is, melyet szerencsére ritkán aknáznak ki. A tágas kifutó lehetővé teszi, hogy amikor csak nem feltétlenül zavaró, a lehető legtöbb szereplő kísérhesse figyelemmel a történéseket a színpadról. Jelentőségteljesen hol felnéznek a többiekre, hol a szemükbe pillantanak, majd végül egyre feljebb kerülnek a fürkésző tekintetek. Nagy Fruzsina jelmezei is sokat adnak a már többször emlegetett frissességhez és életszerűséghez, talán elég csak Arkagyina színeit és mondjuk Szorin unalmasságát alapul vennünk. S ha már szerencsére mellettem ült Kónya Gabi (súgó), érdeklődésem gyakran tévedt a Vörös Róbert által dramatizált szöveg lapjaira, amely - a komoly munka bizonyítékaként - számtalan helyen kézi átírásokkal volt megtoldva vagy átalakítva. 

A Sirály tehát egy frissített, aktualizált, különösen közelre hozott változata Csehov elképzeléseinek, de témáiban és a rájuk "adott" válaszaiban máig végtelenül aktuális. A jelenetek így eljátszva izgalmasak, életszerűek és érthetőek. Ilyen megvalósításban (legyen szó a rendezésről kezdve a színpadi megoldásokon át a színészi játékokig) valóban újat mutat nekünk a Sirály, s bár nagyszerű és érdekes, azért talán mégsem kultikus. 

100. kritika

Hamlet (Nemzeti Színház)

A sorozatos nagyszerű Nemzetis élmények után (Orfeusz alászáll, Vesztegzár a Grand Hotelben, Az ember tragédiája, Angyalok Amerikában) nagy várakozással ültem be az Alföldi Róbert rendezésében, Nádasdy Ádám új fordításában színpadra álmodott Hamletre. Annyit már tudtam az előadásról, hogy lényegi eleme a tér kizökkentése, és - gondolom - ezzel együtt a tragédia időtlenségének hangsúlyozása úgy, hogy a nézők a színpadon foglalnak helyet, míg az események a nézőtéren játszanak.

A Hamlet azért volt összességében kicsit veszett ügy, mert bár a színészek néha rettentően igyekeznek, az események még az első sortól is számtalan alkalommal nézőtérnyi távlatban játszódnak, és ha mikrofonos kihangosítás épp van is (ami tegyük hozzá nem általános jelenség), a szöveg jó része nem érthető, ezért rendkívül fárasztóvá lesz a három órás előadás. Van, amikor a néző egyenesen föladja, belesüpped abba a kényszeredett unalomba, hogy a következő jelenetet sem fogja hallani, és csupán saját elméjében lel vigaszra, hiszen ha ismeri a történetet (már pedig ezzel a legtöbben már csak így vagyunk), akkor azért nem esik annyira nehezére követni az eseményeket, az meg már az ő baja, ha szeretné érteni is és befogadni az új fordítást... 

Díszlet tehát nem nagyon van, a színház adja a darab keretét. Reméltem, hogy a nézőtér és a színpad megfordítása több funkciót és nagyobb hangsúlyt kap majd az este folyamán, de összességében én kicsit úgy éreztem, hogy csupán hatásvadásszá lett az élmény: nem igazán látom benne a jól működő funkciót, még ha a koncepció maga menthető is. Azért hozzá kell tenni, hogy voltak nagyon jó pillanatok, nekem kifejezetten tetszett a "vasfüggöny" leeresztése és az óriási szemeteszsákba bugyolált csillár halványan felderengő fénye a takarásból. 

Számtalan nagy név tűnik fel az előadásban, mégis sérültnek éreztem az összhangot. A színészi játékok jók, eléggé analitikusak, érezni minden mozzanatán, hogy a rendező és munkatársai komolyan elbeszélgettek a színészekkel a darab Nádasdy Ádám által megnyitott új dimenzióiról, mégis vannak inkább kiemelkedő karaktermegformálások. Szerencsére Hamlet, azaz Szabó Kimmel Tamás - bár már mondtam, hogy nem mindig hallható - számomra nagyszerűen hozta a modern bosszúállót, akinek leginkább bizonyosságra és tanácsra volna szüksége nagy kétkedésében, no meg esetenként egy jó adag határozottságra. Nagyon tetszettek nekem még Nagy Mari és László Zsolt, az egérfogó jelenet színészei, Söptei Andrea Hamlet édesanyjaként, valamint (talán leginkább) Radnay Csilla és az ő Opheliája. A sok jó lehetőség közé azonban logikailag összeegyeztethetetlen következetlenségek csúsztak: nem tudom mire vélni a dobhártyaszaggató, egyébként olyan rémesen hangosan teljes egészében funkciótlan puskaropogást, illetve az angol egyetem és a legalább Európát átfogó tágítás mellett Ophelia magyar népdalokat éneklő megőrülését.

Tehát úgy érzem, hogy értem a célt, látom az eszközöket, jól be tudtam fogadni a modernséget, aminek szerintem mindenféleképpen helye van az előadásban, mégsem érzem azt, hogy ez a sok besorolhatatlan érthetetlenség valami "kerek egészt" szülne. A cél (ha tetszik az este didaktikai háttere) helyénvaló, de a megvalósítás és a kivitelezés nem könnyítik meg vagy legalább kísérik méltón a jól megálmodott, alaposan kidolgozott és sok energiát felőrlő helycserés interpretáció befogadhatóságát.

Orfeusz alászáll (Nemzeti Színház)

A színlapon ezt olvashatjuk: "Tennessee Williams amerikai drámaíró műve a Vágy villamosa mellett talán az egyik legnagyobb drámája. Több film és tévéjáték készült belőle az angolszász nyelvterületeken. A korrupt és velejéig romlott kisváros gyűlölködve figyeli a középkorú asszony szerelemre és szabadságra törő életét." Így igaz.

A Magyar Nemzeti Színház "új" vonala Alföldi Róbert igazgatása alatt egészen úttörő, merészen kísérletező. Nagyszerű darabok kerülnek végtelenül tehetséges rendezők által abszolút modern környezetbe, modern technikai felszereltséggel megtámogatva. Az Orefusz alászáll a nagyszínpad alatt, a Gobbi Hilda stúdiószínpadon kezdi meg lassú, fájdalmas de szinte szavakba önthetetlenül eszményi beszivárgását annak az alig párszáz nézőnek a szívébe, akik egy perce sem tudják levenni szemüket a nagybeteg Jabe Torrance (Bodrogi Gyula) üzletéről, melyet két oldalról vesznek körbe. Az üzletet Torrance felesége, Lady (Udvaros Dorottya) tartja fenn, régi vágya, hogy sikeresen újraindítsa a cukrászdát, mely hasonlít egykori, csodás kertjére, ahol sokat időzött fiatalkorában. Mikor a legnagyobb a szükség a lelki támogatásra, akkor fújja felé a sors Val Xaviert (Szabó Kimmel Tamás), a harmincéves fiatalembert, hogy segítsen neki talpon maradni a kísértések (Söptei Andrea), a pletykák (Nagy Mari, Murányi Tünde), a félelem (Gergye Krisztián), a múlt (Terhes Sándor), a jelen (Nagy Mari, Szarvas József) és a tematizált jövő (Molnár Piroska, Bodrogi Gyula) össztüzében.

Tennesse Williams és a remek dramaturgia (Vörös Róbert), valamint a nagyszerűen végiggondolt, térülő-forduló díszletek, árulkodó jelmezek (Antal Csaba), mozgás (Gergye Krisztián) és az egészet összefűtő rendezés (Sopsits Árpád) emberfeletti élettel töltik fel a hősöket. Udvaros Dorottya és Szabó Kimmel Tamás kettőse olyan eredeti és olyan hibátlan választás, hogy az érzelmi csúcspontokban epizodikus színmű pattanásig feszíti a befogadó nézők idegeit, szinte kényelmetlenül megkövetelve a maximális koncentráció fenntartását. Ezért is találó, hogy az események "két adag nézősokaság" között, a középen található színpadon játszódnak. Nagy Mari karaktere (a serif feleségét, Vee Talbotot játssza) üvöltően szimbolikus, szimbolikusabb mint az összes többi karakter: reflektálást serkentő helyzetekbe hozza a szereplőket különleges festményeivel, melyet állítólagos látomásai után fest meg.

Aki ismeri a Vágy villamosát, vagy a viszonylag hozzánk közeli nagy amerikai drámákat, vagy aki csak eléggé figyelmes és jól megfigyeli a színészek átélő játékát, bizony könnyen kitalálja honnan hova jut majd el a történet. A színmű befogadása nem könnyű, végtelenül embert próbáló, fel kell venni a ritmusát ahhoz, hogy képesek legyünk együtt evezni a jelenetekkel és ne süllyedjünk el percek alatt. Aki hajlandó, annak élete egyik estéjét jelentheti az Orfeusz alászáll, melyben az árva Orfeuszfigura végzetét keresve keveri fel a mélyben összegyűlt lepedéket és kényszeríti megértésre a városka valamennyi lakosát. Küldetésének, üzenetének sikere ugyanakkor nagy mértékben rajtunk is áll vagy bukik.

Angyalok Amerikában (Nemzeti Színház)

 "Ne baszd el a csodát!"

Valódi Tony Kushner-estet láthat a közönség a Nemzeti Színházban: a darab első felvonásaként a Közeleg az ezredforduló, másodikként a Peresztrojka című, egyébként később írt, de az elsőhöz természetesen szorosan kapcsolódó önálló darab van terítéken. A remek humorú és nagyszerűen kivitelezett dráma kacagtat, ugyanakkor kíméletlenül rávilágít, kimond, feltételez és megkérdez. Egy figyelmeztetés: az előadás időtartama 3 óra 45 perc, egy szünettel.

Az első darab remekül reflektál a "jelenlegi" amerikai nemzet állapotára, ahogy azt Udvaros Dorottya szerepében megjegyzi, itt van ez az olvasztótégely, ahol még soha nem olvad össze semmi. Nagy ideák, nagy fogalmak ütköznek a félelmetes valósággal: széthullás, elválás, halálos betegségek, kapitalizmus, homoszexualitás és az egyéni érdekek mindenen keresztül húzása. Mi a bűnbánat, mikor késő mindent megbánni és meddig lehet valamit helyrehozni? 

Talán legelőször Andrei Şerban nagyszerű rendezése mellett Izsák Lili és Szlávik Judit díszleteit emelném ki. Azt már megszokhattuk, hogy a Nemzetiben a látvány sosem marad utolsó szempont, mégis pont ez kellett ennek a darabnak a sikeréhez is. Mint már megjegyeztem, az előadás rendkívül hosszú, és ha a jelenetek nem tudnák olyan gyorsan, egyik pillanatról a másikra követni egymást, akkor bizony nagy bajban lennénk. Nyolc színész játssza végig a hosszú estét, karaktereik rendkívülisége egyrészt köszönhető Tony Kushnernek, másrészt fantasztikus karaktermegformázásuknak. Kulka János alakítja Roy Cohn-t, aki pénzével kérkedve még saját betegségét is szeretné megválasztani az orvosnál, akármi mégsem kerülhet rá egy befolyásos ember kórlapjára. Stohl András aranyosan vacillál két, teljesen eltérő értékrendeket képviselő világ között, kicsit úgy érezzük, hogy a konzervativizmus és a jelen kor belső forradalmainak ellentétei feszülnek benne. Tenki Réka az este egyik legnagyszerűbbike, a gyógyszerfüggő feleség, akinek semmi dolga (talán ha dolgozna, sok mindenre választ kapna), de inkább csak otthon ücsörög. Úgy éreztem, hogy Az ember tragédiája után itt végre száz százalékosan megmutatta, (meg tudta mutatni) magát a közönségnek. László Zsolthoz hozzá kellett szoknom, szintén a Tragédia miatt kellett nagyon elrendeznem magamban, hogy most nem kimért és határozott Lucifer, hanem egy gyötrődő homoszexuális, aki nem tudja mit kezdjen az életével. Alföldi Róbert aggódik, és ezt remekül teszi, izgalmasan és igazán átélve, ugyanis egy halálos betegség első tüneteit véli felfedezni magán. Udvaros Dorottya csak úgy lubickol a szerepeiben, amit meg is tehet, fantasztikusakat szónokol, nevet, kacérkodik, eszményien játszik gondoskodót, szellemet vagy éppen angyalt. Szabó Kimmel Tamás mint egy szintén homoszexuális, kórházi ápoló van jelen a történetben, aki ráadásul afroamerikai is, a figurát ráöntötték. Végül, de még véletlenül sem utolsó sorban Söptei Andrea ápolónő-angyal próféta kombója fenomenális.

A jelenetek (mint mondtam) gyorsan követik egymást, viccesek és elgondolkodtatóak, a poénok sehol nem válnak lehasználttá (köszönjük!), s igazán vígjátékszerű jelenet talán nincs is, sokkal inkább egy-egy intelligensebb (néhol metaforikus) poén köré csoportosul egy jelenetbeli keret, amin a nagyérdemű el-elrötyög, néhol pedig még fogdossa is a hasát. Az este nyakig van káromkodással, de szerencsére úgy vettem észre, hogy a közönség nem csak a vulgáris szavakon kacagott fel, ami nagy áldás egy színházban, sok olyan tapasztalatom van, amikor csak eddig tud jutni a dolog. Az alappillér a jól ismert nietzschei gondolat: Isten meghalt, nem lehet, hogy ennyi gyötrelem és nyomor között életben maradt. Kushner úgy fogalmaz színművén keresztül, hogy mi, emberek kergettük őt ki a mennyekből. Innentől kezdve egy lehetőség maradt: új prófétát kell kijelölni...

Az Angyalok Amerikában megér egy látogatást. Nagyon hosszú, és a második felvonás vége felé már néhol azért lehet úgy érezni, hogy talán ez lesz a zárójelenet, s még mindig van tovább, az este által nyújtott élmény egészéért úgy gondolom az erre érdeklődők nem fognak bánkódni. Pörgős, vicces, érdekes és fájó: mindezeken az érzelmeken hullámzunk, míg új prófétát keresünk Amerikában, s mikor kiválasztottunk egyet talán ismét meglepődünk: hova jutott a világ, s kikből lesz ma próféta?!

Az ember tragédiája (Magyar Nemzeti Színház)

Ádám (Szatory Dávid) és Éva (Tenki
Réka), hátul Lucifer (László Zsolt)

Nem tudom milyen a Nemzeti-féle tragédia, de úgy gondolom ez is egy állapot. Az abszolút modern környezet és hangulat cseppet sem zavart, ugyanakkor a fantasztikus és a végtelenül elcsépelt megoldások valahogy minden tekintetben teljesen kiegyenlítik egymást, így összességében nézzük is, meg ne is.

Az este nagy triásza önkényes fontossági sorrendben László Zsolt mint egy szerethető Lucifer-figura, erélyes, nevettető, alattomos, ördögi és a maga tervéhez hűen atyáskodó; a Szatory Dávid-féle hétköznapi valódiságot sugárzó, színészileg érdekes Ádám; valamit Tenki Réka mint Éva, akinek rendkívüli színészi adottságai vannak, mégis valami mintha hiányzott volna még belőle ahhoz, hogy tökéletes Éva lehessen. Ez utóbbi lehet direkt hiányosság is, az isteni szikra meg nem létével ugyanis semmi nem az igazi. Rajtuk kívül Blaskó Péter jelenik meg hébe-hóba az Úr személyében, akinek "karakterét" eljátszani önmagában a legnagyobb megtiszteltetés. Keveset van ugyan a színpadon, a természetes meghúzások miatt néhol még kevesebbet mint amire számíthatnánk, de minden elveszett percet kárpótol karizmatikus egyénisége. Négyük mellett hangsúlyos szerephez jutnak a darab további játszói is, közülük Bánfalvi Eszter játéka magaslik ki.

Lucifer szemében...

Elég nagy mennyiség veszett kárba a leírtakhoz képest a teátrálisság rovására, a modernség ugyanakkor sok szempontból szerencsés. A Nemzeti nem fukarkodik színpaduk mozgatásával: a játszótér süllyed, emelkedik, homokkal, tollakkal telítődik, vízben ázik, forog, azaz mindenhogyan kielégíti a misztikusságot és a legújabb nézői elvárásokat. A színészek bejátsszák a teret: a nézőtéren ülők sem érezhetik magukat teljes biztonságban, sőt még az óriási csillár is megtesz egy le-fel utat. Ez azért jó, mert szép számmal akadnak olyan nézők, akik valamilyen kellemetlen emlékük miatt talán előítéletekkel érkeznek megnézni Az ember tragádiáját. A teljes tér bejátszása találó, mind részesei vagyunk a nagy műnek, a mozgalmasság pedig nagyszerűen segíti a megunhatatlanságot. Azonban páran biztosan letennék a voksukat a konzervatív megközelítés mellett, nekik és miattuk lesz a díszlet és a színpadkép szempontjából is döntetlen az este.

Mint már előrebocsátottam, szép számmal akadtak nekem rendkívül tetsző megoldások, ilyen például a Falanszter-beli lét ábrázolása: valamennyi lakó mintha óriási zacskóban élne, vagy az Eszkimó-világ találó megjelenítése, mégis máskor túl sok a kínálat: az Úrt Luciferen kívül mindenki dicsőíti, méghozzá popszonggal, illetve a színház adottságai ellenére a londoni szín (melyet a legjobban vártam meglehetősen extravagáns színi utasításai (pl. "A virágcsokrot feltűzi a kép mellé, de az hirtelen lehervad, s nyakáról, karjáról az ékszerek gyíkokká változva leperegnek") okán) díszleteiben nagy csalódást nyújtott, de még az "ásványvízosztás kocsiból" mint rabszolga-felszabadítás sem feltétlenül fér bele nyitottságom tényleg tágítható kereteibe. A szimbolikus kezdés után - mikor a színészek a színpad legmélyén játszottak, majd egy nézőtérnyi távolságra tőlünk - ugyanennyire szimbolikusan előretolódott a játszótér, később azonban néha indokolatlanul sokat időztek el a játszók az első sorokból nézve is buszmegállónyi távolban, ugyanakkor a színpad teljes lesüllyesztése a nézőtérrel egy szintre ismét kiegyenlíti képzeletbeli mérlegünket.

Mondottam ember:
Küzdj, és bízva bízzál!

Mindezért úgy vélem nehéz meghatározni Nemzeti-féle megvalósítás optimális nézőközönségét. Nem beszél belőlem a rosszindulat, (hiszen alaposan mérlegelve állítom, hogy a jó és a rossz nekem pont ugyanott áll, mindkét oldalra pakoltam bőven eleget), de egyelőre azt hiszem valamennyi néző számára lesz benne valami lenyűgöző, sok határeset, no meg vagy ugyanennyi képtelenség.

Te, Lucifer meg, egy gyürű te is
Mindenségemben - működjél tovább:
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
S eltántorítja bár - az mit se tesz -
Egy percre az embert, majd visszatér. 

Vesztegzár a Grand Hotelben (Magyar Nemzeti Színház)

Hollósi Frigyes és Molnár Piroska

Mikor édesapámnak, (a nagy Rejtő rajongónak) újságoltam, hogy hamarosan megnézem a Vesztegzárat zenés vígjátékként a Nemzetiben, azt válaszolta: hát azt nem lehet megcsinálni. Örömmel tudatom, hogy de, meg lehet, ilyen nagyon meg lehet!

Valóban, a színdarab az elejétől a végéig parádés, mind a színészi játékokat, a lenyűgöző díszleteket, az énekeket és a zenei aláfestést, mind a hangulatot illetően. Színészóriások állnak a színpadon ebben a kacagtató vígjátékban, nagyszerű karakterformálással. Jelen van Molnár Piroska, Andai Kati, Hollósi Frigyes, Bodrogi Gyula továbbá Tompos Kátya, Bánfalvi Eszter, Hévér Gábor, László Zsolt, Szarvas József és még oly sokan mások.

A jávai luxushotelben mindenki pompásan mulat. Kik csak legeltetik a szemüket és valami gonoszságról ábrándoznak, kik már nyakig bele is folytak különböző piszkos ügyletek elindításába, mikor kitör a bubópestis, s a szezon vége előtt pár nappal a szállodát három hétre lezárják. Ki kint ragad, ki bent, de mindenkinek igyekeznie kell elkerülni a rendőrséget, akárhol is tart éppen rejtélyes tervének véghezvitelében. Ebből következik, hogy egy vérbeli, igazán rejtői komédia elevenedik meg a színpadon.

Bár egy negatívumot meg kell említenem, a balkon páholyból ülve az énekek sajnos többé-kevésbé érthetetlenek voltak. A páholyból úgy tűnt, a zenekar túl hangos, a színészek túl halkak, és mivel hangszóró sem volt a közelben, kicsit féloldalasan hallottuk az előadást, amely fényéből önmagában azért még nem sokat vesztett. A díszlet pompás, felül a Grand Hotel kívülről miniatűrben, melynek egyes ablakai vannak megvilágítva mindig annak függvényében, hol is játszódik éppen a színpadon folyamatban lévő benti cselekmény, rendkívül figyelmesen segítve a nézők tájékozódását. A színpad süllyed, emelkedik, forog, ködben úszik, egyszóval a modern technika minden eszközének bevetésével zajlik Rejtő színpadi megvalósítása. Van lift, színpad, bárpult, csatornafedő, no meg bújtatásra alkalmas ruhásszekrény is!

A Vesztegzárral az még a baj, hogy nem elég egyszer megnézni. Olyan sziporkázóan vidám, és a néző olyan könnyen átszellemül a színészekkel, hogy valószínűleg értékes részek vesznek el első megtekintésre. Aki még nem tette az csatlakozzon a Grand Hotel vendégeihez, ha nem is három hétre, legalább erre a három mesés és színvonalas órára, én még biztosan visszatérek egy újabb vesztegzárra!

Shakespeare Összes Rövidítve (SÖR) - A Madhouse Theatre Company Production

Júlia

Nos szeget szegezzünk szeggel; a cím azért messzemenőkig megtévesztő. A Shakespeare Összes Röviden valóban szabadelvűen értelmezi az időt, már ami a színdarabok hosszúságát illeti, de kétségkívül feledhetetlen produkciót varázsol a Magyar Nemzeti Színház Gobbi Hilda Stúdiószínpadára.

Adott három angol anyanyelvű színész; Mike Kelly, Matt Devere és Andrew Hefler (a Madhouse Theatre Company tagjai) Shakespeare összes színműve, és körülbelül két óra műsoridő. Érdekes játék lesz!

Amennyire korhűnek tűnnek a körülmények (csak férfi színészek, lényegében semmi díszlet), a darab olyannyira modern, slágerekkel és táncbetétekkel teli, nem feledve azokat a félelmetes pillanatokat, mikor a trió egyik tagja a közönség felé veszi az irányt, hogy valakit kiszemeljen magának... Noha a darabok bemutatása önkényes, hisz főképp a Rómeó és Júlia, az Othello, a Macbeth és az igazán hamleti időt átölelő Hamlet vannak a leginkább kiemelve. Valóban szó esik az angol dráma legnagyobbjának valamennyi alkotásáról, sőt még a szonettjeiről is! Ugyanakkor a srácok remekül szórakoznak a színpadon, az előadás gyakran kizökken és a jelen problémáival foglalkozik egy kicsit, néhol triviális eszközökkel szemléltetve a körülöttünk lezajló eseményeket, mégis a közönség cseppet sem bánja mindezt.

Oh Romeo, you snog by the book!

Érdekes, valóban különleges, friss és igényes előadást választ a néző, ha a SÖR-re megy, hiszen amellett, hogy minden porcikája fáj az igényes szórakoztatás kiváltotta folyamatos nevetéstől, tesztelheti is a tudását, hogy a másfél perce bezsúfolt "összes komédia" monológokban hány meg hány darab elemeire ismer rá, amelyet nem sokkal azután a királydrámák kapcsán végezhet el ismét. Kiemelten ajánlani fogom a darabot minden angolul jól tudó, és Shakespeare drámáit ismerő barátomnak, ugyanis valljuk be, mindkettő kelleni fog!