2012. április 27., péntek

Veled, Uram! (Thália Színház)

Sasvári Sándor és Vágó Bernadett
Bár az István, a királynak a szerzők által hangsúlyozottan nem folytatása a Veled, Uram! mégis az előbbi legenda megannyi visszatérő dallama és szövegrészlete összességében erősen azzá teszi. Ezúttal nem a trónra kerülés, hanem a hamarosan megüresedő trón betöltésének kérdése kerül a történet középpontjába. István király (Sasvári Sándor) és Gizella királyné (Füredi Nikolett) gyermeke, a fiatal és talpig keresztény neveltetésben részesült Imre herceg (Barkóczi Sándor) épp feleségül készüli venni szerelmét, Krisztinát (Vágó Bernadett) mikor rejtélyes körülmények között életét veszti egy vadászbalesetben. A trónra így már mind többen áhítoznak, kik nyíltan, kik csak szívük mélyén: Orseolo Péter (Homonnay Zsolt), a király unokaöccse, Vászoly (Feke Pál), a király unokatestvére, valamint Aba Sámuel nádor (Németh Attila), a király sógora.

Ami nagyon jó az a zene és a díszletek, utóbbi minden tekintetben, varázslatos fényeffektusokkal játszik az Operettszínház trónörökösdit a Thália színpadán. A felcsendülő energikus dalok szövegeivel sem lehet túl sokat vitatkozni, bár az átlagosan legalább tájékozott néző joggal érzi majd magát kicsit lenézve: majdnem minden szereplő önmaga háromsoros bemutatásával kezdi meg első mondandóját. Mindezek mellett elismerés jár az Operett balettkarának is, akik csak még színesebbé teszik a forgószínpadon játszódó, a nézőket folyamatosan új és új helyekre repítő rockoperát.

Füredi Nikolett, Sasvári Sándor
és a tánckar
A darabban rengetegen szerepelnek, ám a színlap megtévesztő: az éneklés nagy részét kevesen viszik a vállukon. Sasvári Sándort élmény új szerepben, újra az Operettes kollégák között látni, s róla úgy is tudjuk, hogy úgy tud énekelni, mint senki más - ha akar. Tegnap nagyon akart! Füredi Nikolett jó ellenpélda, ugyan eszményi Gizellát alakít, énekes szerepe sajnálatos módon mégis alig akad, bár drámai minijelenetei Istvánnal elég érdekesek. Homonnay Zsoltot, Németh Attilát, Barkóczi Sándort és Feke Pált illetően technikai KO-val nyert az utóbbi: tagadhatatlan, hogy mind nagyon jók voltak, mégis Feke Pál az, aki úgy el tud énekelni egy igazi rockopera-dalt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Inkább színészi játékra, mint komoly éneklésre van még lehetősége a Zobor táltost nagyszerűen alakító Pirgel Dávidnak, valamint Szomor Györgynek, Magócs Ottónak, Pálfalvy Attilának és Ambruzs Ádámnak. Három generáció áll a Thália színpadán, ahogy a színlap fogalmaz, a "nagy elődök" és a "nagy utódok" játszanak együtt a legfiatalabbakkal: Ilon és Vászoly három fiát három tehetséges ifjú alakítja.

Feke Pál és Janza Kata
Végül, de még véletlenül sem utolsó sorban két hölgyet kell még kiemelnünk, akik teljessé teszik a Sasvári Sándor által megkezdett triászt. Janza Kata, mint Ilon, Vászoly felesége valódi erélyes nőként áll férje mellett, s bár szerepe szerintem annyira nem kívánja meg, hogy vérben forgó szemekkel, minden mimikai izmát bevetve sulykolja szavait, neki még az is úgy ahogy jól áll (bár egyszer szívesen megnézném váltóját, Nádasi Veronikát, hogyan formálja meg ő Ilon karakterét). Az este legfényesebb csillaga mégis minden létező tekintetben Vágó Bernadett: Imre herceget, történetünk szerinti vőlegényét sirató dala, valamint az egész rockoperát lezáró fájdalmas könyörgése teszik ki a felkiáltójelet a darab címe mögé.

Összességében le a kalappal a színészek, a díszletesek, a táncosok és a szerzők előtt is, bár azt azért vétek lenne kijelenteni, hogy a Veled, Uram! felülmúlja, vagy akár megközelíti az István, a király ikonikus helyét a magyar rockoperák világában. Feke Pálért, Janza Katáért, de legfőképpen Vágó Bernadettért és Sasvári Sándorért mégis megérte beülni erre a néhol túlságosan szájbarágó, tonnányi, a láthatást gyakran ellehetetlenítő mennyiségű füsttel kísért extra nagy kiszerelésű történelemleckére.

2012. április 21., szombat

Az ember tragédiája (Magyar Nemzeti Színház)

Ádám (Szatory Dávid) és Éva (Tenki
Réka), hátul Lucifer (László Zsolt)
Nem tudom milyen a Nemzeti-féle tragédia, de úgy gondolom ez is egy állapot. Az abszolút modern környezet és hangulat cseppet sem zavart, ugyanakkor a fantasztikus és a végtelenül elcsépelt megoldások valahogy minden tekintetben teljesen kiegyenlítik egymást, így összességében nézzük is, meg ne is.

Az este nagy triásza önkényes fontossági sorrendben László Zsolt mint egy szerethető Lucifer-figura, erélyes, nevettető, alattomos, ördögi és a maga tervéhez hűen atyáskodó; a Szatory Dávid-féle hétköznapi valódiságot sugárzó, színészileg érdekes Ádám; valamit Tenki Réka mint Éva, akinek rendkívüli színészi adottságai vannak, mégis valami mintha hiányzott volna még belőle ahhoz, hogy tökéletes Éva lehessen. Ez utóbbi lehet direkt hiányosság is, az isteni szikra meg nem létével ugyanis semmi nem az igazi. Rajtuk kívül Blaskó Péter jelenik meg hébe-hóba az Úr személyében, akinek "karakterét" eljátszani önmagában a legnagyobb megtiszteltetés. Keveset van ugyan a színpadon, a természetes meghúzások miatt néhol még kevesebbet mint amire számíthatnánk, de minden elveszett percet kárpótol karizmatikus egyénisége. Négyük mellett hangsúlyos szerephez jutnak a darab további játszói is, közülük Bánfalvi Eszter játéka magaslik ki.

Lucifer szemében...
Elég nagy mennyiség veszett kárba a leírtakhoz képest a teátrálisság rovására, a modernség ugyanakkor sok szempontból szerencsés. A Nemzeti nem fukarkodik színpaduk mozgatásával: a játszótér süllyed, emelkedik, homokkal, tollakkal telítődik, vízben ázik, forog, azaz mindenhogyan kielégíti a misztikusságot és a legújabb nézői elvárásokat. A színészek bejátsszák a teret: a nézőtéren ülők sem érezhetik magukat teljes biztonságban, sőt még az óriási csillár is megtesz egy le-fel utat. Ez azért jó, mert szép számmal akadnak olyan nézők, akik valamilyen kellemetlen emlékük miatt talán előítéletekkel érkeznek megnézni Az ember tragádiáját. A teljes tér bejátszása találó, mind részesei vagyunk a nagy műnek, a mozgalmasság pedig nagyszerűen segíti a megunhatatlanságot. Azonban páran biztosan letennék a voksukat a konzervatív megközelítés mellett, nekik és miattuk lesz a díszlet és a színpadkép szempontjából is döntetlen az este.

Mint már előrebocsátottam, szép számmal akadtak nekem rendkívül tetsző megoldások, ilyen például a Falanszter-beli lét ábrázolása: valamennyi lakó mintha óriási zacskóban élne, vagy az Eszkimó-világ találó megjelenítése, mégis máskor túl sok a kínálat: az Úrt Luciferen kívül mindenki dicsőíti, méghozzá popszonggal, illetve a színház adottságai ellenére a londoni szín (melyet a legjobban vártam meglehetősen extravagáns színi utasításai (pl. "A virágcsokrot feltűzi a kép mellé, de az hirtelen lehervad, s nyakáról, karjáról az ékszerek gyíkokká változva leperegnek") okán) díszleteiben nagy csalódást nyújtott, de még az "ásványvízosztás kocsiból" mint rabszolga-felszabadítás sem feltétlenül fér bele nyitottságom tényleg tágítható kereteibe. A szimbolikus kezdés után - mikor a színészek a színpad legmélyén játszottak, majd egy nézőtérnyi távolságra tőlünk - ugyanennyire szimbolikusan előretolódott a játszótér, később azonban néha indokolatlanul sokat időztek el a játszók az első sorokból nézve is buszmegállónyi távolban, ugyanakkor a színpad teljes lesüllyesztése a nézőtérrel egy szintre ismét kiegyenlíti képzeletbeli mérlegünket.

Mondottam ember:
Küzdj, és bízva bízzál!
Mindezért úgy vélem nehéz meghatározni Nemzeti-féle megvalósítás optimális nézőközönségét. Nem beszél belőlem a rosszindulat, (hiszen alaposan mérlegelve állítom, hogy a jó és a rossz nekem pont ugyanott áll, mindkét oldalra pakoltam bőven eleget), de egyelőre azt hiszem valamennyi néző számára lesz benne valami lenyűgöző, sok határeset, no meg vagy ugyanennyi képtelenség.

Te, Lucifer meg, egy gyürű te is
Mindenségemben - működjél tovább:
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
S eltántorítja bár - az mit se tesz -
Egy percre az embert, majd visszatér. 

2012. április 20., péntek

Avenue Q - A mi utcánk (Centrál Színház)

Nagy kedvencemet ezzel helyéről el nem mozdítva bátran kijelenthetem, az Avenue Q évek óta a legjobb darab, amit láttam! Jók a szövegek, a díszletek, a színészek, a hangulatok és a folyamatos röhögés mögött megbúvó keserű valóság, melyet e "totál brutál Brodway musical" néhány számcíme is jól illusztrál: Az életem szar, Mindenki egy kicsit náci, Netpornó, Káröröm, stb. Ahogy Sente Ste megígéri: kigyógyítalak a bajodból, ha addig élsz is!

Különleges előadás az Avenue Q, hiszen majd minden színész karján báb ékeskedik, vannak páran kik akár egyszerre többel, mások eggyel sem sokszorosítják személyiségüket, mégis a bábok jelenléte, a színészek saját kereteikből történő kilépése igazán egyedi kombináció, tekintettel arra, hogy tényleg egy felnőtt darabról van szó. A jeleneteken szinte kivétel nélkül nevetünk, hogy a dalok szövegein, hol az arckifejezéseken, hol a bábok viselkedésén, hol a díszleten, hol valami igen szexuális dolog extra vizuális megjelenítésén, de mindez teljes mértékben belefér az egész este hangulatába.

Ugyanakkor az Avenue Q kicsit megkapargatva félelmetes kérdéseket szegez a nézőknek: van-e célunk az életben, tudjuk-e kik vagyunk és hiszünk-e magunkban eléggé ahhoz, hogy álmainkat (feltéve ha ezek az álmok elég racionálisak mindehhez) megvalósítsuk? Ha igen, akkor a szerencsések parányi csoportjába sorolhatjuk magunkat, ha nem, akkor viszont a válaszokat csakis magunkban kereshetjük, mint az utca lakói. Egy dolog még fontos: a sok barát, akik hol kíméletlenek, hol túlontúl kíméletesek, de mindig a javunkat akarják. Ja, és ha szerencsések vagyunk, de bejelentés nélkül elénk gördül egy fránya akadály, akkor máris joggal soroljuk át/vissza magunkat a szerencsétlenek kategóriájába. Lényeg a lényeg, ahogy a lakók tarják: a holnap szar lesz, de ma jó!

Horesnyi Balázs díszletei végtelenül kreatívak: a Q utca házai kívülről tárulnak elénk mikor a függöny felmegy, azonban szinte mind forgatható, lehetővé téve, hogy a belső jelenetek egy-egy lakó házának falain belül, intimebb környezetben mulattassanak minket. Tudniillik szex közben lehetsz olyan hangos, hogy csak na, anélkül nem az igazi az élmény (hiszen nem hallják a haverok!).

Vári-Kovács Péter, Balogh Anna, Farkas Gábor Gábriel, Serbán Attila, Balla Eszter, Simon Kornél és Andrádi Zsanett mind nagy-nagy fiatal tehetségek, csodásan illenek a környezetbe: eleget tudnak tenni a musical sokrétű műfaja által támasztott komoly elvárásoknak. Ismét ide kívánkozik egy személyes megjegyzés, akárcsak a Hegedűs a háztetőn esetében, ma is úgy éreztem, hogy valamiért Andrádi Zsanettnek karaktere miatt nem igazán volt meg a lehetősége a komoly kibontakozásra, amit nagyon sajnálok, ő is kiváló tehetség, még ha főleg csak rosszcsont mackóként terelgeti kollégáit az alkoholizmus vagy épp az öngyilkosság útjára.

Végezetül, elismerve Harangi Mária briliáns rendezését, Baráthy György magyar fordításáról ejtenék pár szót, (ha már úgy néz ki angol BA diplomám lesz egyszer a nem is olyan távoli jövőben, és a musical egy külön nekem is szentelt/szegezett dalában elfilozofálunk rajta, mennyit is ér egy ilyen fecni...). A Spamalothoz tudnám csak hasonlítani a magyar szövegkönyv kreativitását: velős, jól átültetett igen kreatív fordítás készült. Néhol úgy éreztem voltak benne egészen furcsa mondatok (már ami a kiénekelhetőségüket illeti) és talán egy-két kényszermegoldás is megbújik a sorok között, mégis összességében ebből a szempontból is csak jót mondhatunk el a darabról.


Úgy gondolom méltán zengtem egy tulajdonképpeni dicshimnuszt az Avenue Q magyar produkciójáról: jól, jókor és jó hogy a jó helyen van, a Centrál Színház nagyszínpadán, ahová remélem még sokáig vár megannyi kíváncsi nézőt. A Q utca a legcsábítóbb turistaattrakció! 

2012. április 15., vasárnap

A lovakat lelövik, ugye? (Vígszínház)

A Vígszínház megvalósításában A lovakat lelövik, ugye? egy kicsit hagyományos, egy kicsit modern, egy kicsit ütős, no meg egy kissé Képzelt riport-pótlék, de annak több mint kiváló.

Színpadon csaknem a teljes társulat: táncmaratoni előadást láthat a nagyérdemű, a tét tíz millió forint, a kérdés: kinek mit ér meg ez a rengeteg pénz? A táncolók között akadnak hobbitáncosok, fiatalabbak, idősebbek, rendezett és a lehető legbonyolultabb családi háttérrel rendelkező fiatal felnőttek, egy vak, egy terhes nő, egy menedzser, egy biztonsági őr valamint egy műsorvezető, továbbá érdekek tömkelege. Ahogy a kultikussá érett szám tartja, a műsornak folytatódnia kell, bármi áron.

A folytatás, az eltussolás, a látszólagos gondoskodás, a ráerőltetés és a részvevők hülyének nézése: lényegében erről szól az egész, mindez ilyen egyszerű. De meddig tart bennünk az emberség, hogy valóban emberként nézünk a másikra, és mikor csapunk át valami teljesen állatiba: mintha lovakat hajtanánk a versenypályán, téteket tűzve ki a fejükre. Hogyan kényszerít bele a külső nyomás valamennyiünket a belső összeomlásba, miért tragikus az, ha egy színésznőt kifütyülünk Hamlet anyjának monológjakor, és várunk tőle valami jó kis vetkőzős-táncos számot inkább, csak mert attól magasabbra kúszik a nézettség, ezzel ellentétben ügyet sem vetünk rá, hogy a művész belseje ugyanilyen mértékben pusztul - hogy tényleg csak egy példát emeljek ki a rengeteg nagyon jóból.

Nagyon tetszettek a helyzethez mindig passzoló rövid, sosem unalmas, majdhogynem minimalista dialógok, valamint a dalok kiválasztása, melyek szövegei a lehető legjobban ábrázolták az aktuális helyzetet (pl. Hajolj bele a hajamba, Most múlik pontosan, stb). Eszenyi Enikő rendezése a díszletekre is adott: a zenekari árok helyén kifutó nyúlik a nézőtér első sora fölé, míg a zenekar egy emelvényen kap helyet a színpad jobb oldalán. Ezen felül tele vagyunk még kellékekkel, fényekkel, ruhákkal, ágyakkal, mobilvécékkel, meg amivel csak érdemes: a műsornak valóban folytatódnia kell.

Sok pár problémáinak bemutatása mellett (terhesség, válás, unalom, párkeresés, családi gondok, reménytelen jövő) a hangsúly Glória (Bata Éva), egy az öngyilkosságot már egyszer megkísérelt bolyongó lány, és Robi (Lengyel Tamás) véletlen találkozásáról, majd a maraton során egymásra találásáról szól, de mint már a Képzelt riport-pótlékos megjegyzésből sejteni lehetett, csak tragikus végkifejlettel számolhatunk.

A lovakat lelövik ugye? nagyon jó, rengeteg érdekes és megkerülni igyekezett problémát tár fel egy extrém környezetbe kényszerített, generációkon átívelő kollektívájában. Ha a szenvedő lovakkal végeznek a gazdáik, akkor a végkimerültség határán tengődő emberekkel is lesz valaki, aki képes lesz megtenni ugyanezt?

2012. április 13., péntek

Hegedűs a háztetőn (Vígszínház)

Járó Zsuzsa és Hegedűs D. Géza
(Ma Este Színház jeggyel)
Valóban utolsó utáni pillanatban döntöttem úgy, hogy ellátogatok a Hegedűs a háztetőn című musicalre a Vígszínházba, többek között azért mert a társulatban nem nagyon tud csalódni az ember, és még azért is, mert musicalt sem sűrűn látni a Víg deszkáin. 

A Hegedűs a háztetőn nem egy vidám darab, ám annál nagyobb klasszikus. Tevje, a becsületes, ám kissé döntésképtelen és bizonyos helyzetekben meglehetősen tanácstalan családfőt öt lánnyal és egy feleséggel áldotta meg az úr, no meg a követendő hagyományokkal. Ezért nehéz Anatevkában, ebben az eldugott faluban élő zsidóknak megérezni és elfogadni a változás szelét, amely minden irányból fenyegeti őket: hol egyéneket, hol családokat, hol egy egész közösséget ostromol.

A darab főbb "éneklős szereplőinek" körébe kevesen tartoznak bele. Hegedűs D. Géza (mint Tevje) nagyszerűen teljesített, mikor nem sokkal korábban A pestis című Camus regényből készült monodrámát néztem meg vele a Házi Színpadon, meg sem fordult a fejemben, hogy énekhangja ilyen csodálatos. Sokan beleestek hasonló hibákba, ám Hegedűs D. Géza nem veszett el a hangok tengerében sem halkan vagy erősebben, sem mélyen vagy magasabban énekelve. Halász Judit a tőle megszokott minőségben énekel mint Golde, Tevje felesége, játéka hiteles, könnyed és kellően szentimentális. Járó Zsuzsa, Cejtel a kerítőnő szerepében (ha már öt leánygyermek veszi körül a házaspárt) inkább a jellemkomikumot aknázza ki, mintsem énekelget, mégsem lóg ki a nagyszerűk sorából. A fiatalabbak közül Hódelként Majsai-Nyilas Tündét láthattuk és hallhattuk, aki meglátásom szerint kevésbé a musicalek embere. Főbb szerepben van jelen Bata Éva is, a Víg új kedvence (hiszen gyakorlatilag minden szerepet, ami csak fizikumára ráillik, megkap a teátrumban), aki Chava, Tevje egyik lányának megformálója. Azt hiszem elegendő dicséret megjegyezni, hogy mélyen egyetértek Bata Éva jelenlegi pozíciójával a színházban.

Mint körülbelül mindenhova írom, a Víg egyik nagyszerűsége az, hogy a kisebb szerepekben is a társulat krémjét foglalkoztatja. Bár kevesebbet voltak a színpadon, és a folyamatos karakterépítéssel ellentétben a kissé bohókásabb, pillanatnyi komikus helyzeteket tudták kihasználni, jó, hogy velünk volt Kútvölgyi Erzsébet, Venczel Vera, Borbiczki Ferenc, Pápai Erika, Harkányi Endre és még sokan sokan mások. Egy kis személyes megjegyzés: Andrádi Zsanettet többet is hallgattam volna énekelni annál a csöppnyinél, amire lehetősége van a darabban.

A megvalósítás a díszletek terén is kreatív, nem okos gondot a hó, a vonat füstje, az eső, de még a tűz sem. Ismét hangsúlyozom, a Hegedűs a háztetőn nem vidám kicsengésű ízig-vérig modern musical, de ilyen színpadra állításban érdemes rászánnunk magunkat, hogy ellátogassunk a Vígszínházba!