2012. április 9., hétfő

Vesztegzár a Grand Hotelben (Magyar Nemzeti Színház)

Hollósi Frigyes és Molnár Piroska
Mikor édesapámnak, (a nagy Rejtő rajongónak) újságoltam, hogy hamarosan megnézem a Vesztegzárat zenés vígjátékként a Nemzetiben, azt válaszolta: hát azt nem lehet megcsinálni. Örömmel tudatom, hogy de, meg lehet, ilyen nagyon meg lehet!

Valóban, a színdarab az elejétől a végéig parádés, mind a színészi játékokat, a lenyűgöző díszleteket, az énekeket és a zenei aláfestést, mind a hangulatot illetően. Színészóriások állnak a színpadon ebben a kacagtató vígjátékban, nagyszerű karakterformálással. Jelen van Molnár Piroska, Andai Kati, Hollósi Frigyes, Bodrogi Gyula továbbá Tompos Kátya, Bánfalvi Eszter, Hévér Gábor, László Zsolt, Szarvas József és még oly sokan mások.

A jávai luxushotelben mindenki pompásan mulat. Kik csak legeltetik a szemüket és valami gonoszságról ábrándoznak, kik már nyakig bele is folytak különböző piszkos ügyletek elindításába, mikor kitör a bubópestis, s a szezon vége előtt pár nappal a szállodát három hétre lezárják. Ki kint ragad, ki bent, de mindenkinek igyekeznie kell elkerülni a rendőrséget, akárhol is tart éppen rejtélyes tervének véghezvitelében. Ebből következik, hogy egy vérbeli, igazán rejtői komédia elevenedik meg a színpadon.

Bár egy negatívumot meg kell említenem, a balkon páholyból ülve az énekek sajnos többé-kevésbé érthetetlenek voltak. A páholyból úgy tűnt, a zenekar túl hangos, a színészek túl halkak, és mivel hangszóró sem volt a közelben, kicsit féloldalasan hallottuk az előadást, amely fényéből önmagában azért még nem sokat vesztett. A díszlet pompás, felül a Grand Hotel kívülről miniatűrben, melynek egyes ablakai vannak megvilágítva mindig annak függvényében, hol is játszódik éppen a színpadon folyamatban lévő benti cselekmény, rendkívül figyelmesen segítve a nézők tájékozódását. A színpad süllyed, emelkedik, forog, ködben úszik, egyszóval a modern technika minden eszközének bevetésével zajlik Rejtő színpadi megvalósítása. Van lift, színpad, bárpult, csatornafedő, no meg bújtatásra alkalmas ruhásszekrény is!

A Vesztegzárral az még a baj, hogy nem elég egyszer megnézni. Olyan sziporkázóan vidám, és a néző olyan könnyen átszellemül a színészekkel, hogy valószínűleg értékes részek vesznek el első megtekintésre. Aki még nem tette az csatlakozzon a Grand Hotel vendégeihez, ha nem is három hétre, legalább erre a három mesés és színvonalas órára, én még biztosan visszatérek egy újabb vesztegzárra!

2012. április 7., szombat

Kár, hogy kurva (Pesti Magyar Színház)

Horváth Illés, Balsai Móni, Gula Péter
Egy utolsó utáni esélyt adtam a Pesti Magyarnak, John Ford tragédiája ugyanis közel van a nagy angol reneszánsz tragédiákhoz, hasonlít egy kicsit Shakespeare-hez, de még Marlowe-hoz is. Az alaptörténet több mint egyszerű, de a maga korához képest félelmetesen új: Giovanni (Pál András) tulajdon húgába, Annabellába (Balsai Móni) lesz szerelmes, aki viszonozza bátyja érzéseit. Annabella azonban teherbe esik, ezért az egyház tanácsára elfogadja legígéretesebb kérője, Soranzo (Horváth Illés) házassági ajánlatát. Mikor Soranzo számára világossá válik, hogy a gyermeket nem ő nemzette, őrült cselszövésekbe kezd, hogy kiderítse Annabella megrontójának személyét. Körülbelül ennyi lenne a lényegi szál.

Az alaptörténet, mint mondtuk, nagyon modern és még korunkban is erősen felkavaró. A reneszánsz tragédiákat valahogy mindig úgy képzeltem el (ahogy tanították); mondjuk a színészek játszanak a Globe-ban, bekiabálások, éljenzések és hurrogások közepette, a közönség együtt él a darabbal és próbálja kitalálni vajon kinek is van igaza, kihez húzzon. A szerethető, de a földi és égi törvényeket egyaránt megszegő Annabellához? Értsen egyet Soranzóval, és tartsa a lányt közönséges kurvának? A további szereplők tábora csak erősíti a nézőközönség valószínűsíthető döntésképtelenségét. Vasquez (Gula Péter), Soranzo hű szolgájaként megcsinál mindent, amire kérik, ami rendjén is van egy reneszánsz tragédiában, így a tájékozott néző már meg sem lepődik Annabella nevelőnőjének, Putanának (Dániel Vali) megvakításán, majd szemgolyóinak elfogyasztásán. Hippolitaként Ruttkay Laura játszik parádés ördögi nőszemélyt, míg férje Richardetto (Fillár István) valahogy elveszik mellette szerepében. Bergettót, a félkegyelmű fiút Gémes Antost láthattuk, akire mintha ráöntötték volna karakterét. Pán András és Balsai Móni nekem nem kifejezetten tetszettek. Végül is nem volt baj a szerepük megformálásával, szerintem a rendezés hibája lehet ez a rengeteg időhúzás, végtelen csúszkálás, vizezés és vérrel dobálózás, megannyi lassított monológ és eltúlzott pillanatok ezrei. Felújított darabot látunk pedig, Balsai Móni Darabont Mikold meghívott vendégszínésznő helyére érkezett, de új még a csapatban Fillár István és a Philotist játszó Kaprielian Alexa. Nagyszerűen játszik még Ruttkay Laura mellett a legendás Csernus Mariann, Florio, Giovanni és Annabella apjának megtestesítőjeként.

A vér estje
A Kár, hogy kurva díszletei jók, látszólag dominál a tisztaság és a rendezettség, de előbb utóbb szó szerint mindent beborít a vér, az irkafirka és a diszharmonikussá váló színpadkép. Véleményem szerint csupán a vér volt kicsit túl sok, még ha döglöttek is érte a középkori angol emberek, nekünk, a XXI. századi mozikhoz szokottaknak, nem gondolhatták komolyan, hogy versenyt jelent ez a rengeteg vértabletta. Én azt bánom, hogy John Ford valóban félelmetes és borzongató tragédiájának végjátéki mészárlásából nevetségessé vált röhögős vérfürdő alakult.

A 19:30-kor kezdődő és 22:45-kor véget érő előadás összességében nem tetszett. Bár a színészi játékok jók, néhol nagyon is jók voltak, az elnyújtott kacagtató szívszabdalás és terhesnő-mészárlás valami olyanba csapott át, amit az ember már nehezen fogad be, még ha fel is fogja, miért így értelmezi egy mai rendezés Ford tragédiáját. Mindamellett, hogy voltak csodás jelenetek, modorossága és folyamatosan ismétlődő szenvedtetései miatt (például minden nőt legalább hatszor-hatszor végigvonszolnak a színpadon oda-vissza) még a valóban jó szimbolikusságok is eltörpültek (például, hogy Giovanni és Annabella közös jeleneteiben a kezdetektől fogva valahogy mindig megjelenik egy tőr, a halál szimbóluma). Nagyon sajnálom, tényleg szerettem volna, de csak fanatikusoknak tudom ajánlani ezt a megvalósítást.

2012. március 30., péntek

A színházcsináló (Pesti Színház)

(Ma Este Színház jeggyel)
Nem egy szimpatikus figura ez a Bruscon (Kern András), aki a második világháború után, zseniális művével, a Komédiával, melybe saját bevallása szerint mesterien beleszőtte a világirodalom valamennyi remekét és alakját, turnéra indul Németországban. Már önmagában sokat elárulnak várható recepciójáról az alábbi körülmények: Bruscon a főszereplő, de a darabban szerepet kap még felesége, aki Bruscon saját bevallása szerint egy antitalentum, továbbá kissé ostoba lánya s törött kezű fia is.

Hát ilyen nehéz egy színházcsináló dolga Utzbachban, főleg hogy a helyi fogadó deszkáin tervezgeti az esti fellépést. Bruscon szeretné, ha minden jól sikerülne, ami nála egyet jelent a tökéletességgel. Minden ami a magas művészet bármi nemű kifejezésénél alantasabb, szóba sem jöhet. Ha a helyi tűzoltóparancsnok, példának okáért, nem járul hozzá a darabot tökéletesen lezáró teljes elsötétítéshez azzal, hogy a két vészlámpát kivételesen lekapcsolhatják pár percre, akkor este nem lesz előadás.

Neves színészek kísérik, az est abszolút főszereplője mégis Kern András. Bruscon ambivalens karakterét hozni csak évtizedes szakmai tapasztalattal és hittel történő odafordulással lehet. A színházcsináló figuráját értelmezhetjük csupán negatívan vagy csupán pozitívan, azonban a néző felfigyelhet Bruscon kísérteties összetettségére, amely ennek a színház minőségét és intézményét fenntartani próbáló, végletekig merészkedő, házsártos, fészkelődő ördögnek a figurájában testesedik meg. 
Csanádi Juditot illeti még meg külön figyelem, az ő tervei alapján születtek meg az utzbachi fogadót mintázó díszletek. A színpadkép mesés: nagyszerű játszótér a színmű valamennyi karaktere számára, kellő mennyiségű kopottsággal, szegénységgel, porral, képpel és "vizuálisan érzékelhető szomorúsággal".

Bruscon belátása szerint színházat kell csinálni, akkor is, ha az idő nem tűnik alkalmasnak. Akkor is, ha az összes körülmény ellene játszik, és akkor is, ha nincs egy olyan érv, ami miatt muszáj. Mégis talán akad egy, a színházcsinálás művészete maga, amit muszáj fenntartani mindenhol, bármi áron.

2012. március 24., szombat

Monokli (Pesti Színház)

A játszók
(Ma Este Színház jeggyel)
Míg odaát a Vígben épp a teljes "fiatal" társulatot felvonultató A lovakat lelövik ugye? című táncmaraton premier előtti előadása folyik, a társulat legendás tagjai Fesztbaum Béla válogatásában és rendezésében Molnár Ferenc írásaiból szemezgetnek a Pesti Színház színpadán, méghozzá nem is akárhogyan!

A játszók (a színlap szerinti sorrendben: Halász Judit, Venczel Vera, Szegedi Erika, Tahi Tóth László, Kern András, Lukács Sándor, Harkányi Endre, Rajhona Ádám, Gerő Bence és Mezősi Miklós) parádésan váltogatják karaktereiket, hol vízparton ülő kislányokat, veszekedő srácokat, megbotránkozott feleséget és szeretőt, felháborodott olvasót, veszekedő színészeket vagy épp az élet értelmén filozofáló színpadi kellékeket megtestesítve. Az előadás alatt, majd utána is, egészen mostanáig gondolkodtam kit lehetne méltán kiemelni a színészek sorából, de végül arra az egyszerű, ám színigaz következtetésre jutottam, hogy valamennyien nagyszerűen teljesítettek: átéltek és meggyőződést képviseltek. 

Biztos vagyok benne, hogy Fesztbeum Béla nagy körültekintéssel osztotta ki a Monokli szerepeit, mindegy mikor, milyen néven és jellemmel térnek vissza szeretett színészeink, az általuk játszott karakterek sokaságában mégis láthatatlanul megbújik valami közös. A zenék csodálatosan kísérik a Molnár-szövegek szinte hallható dallamosságát, s a szövegek keserű őszinteséggel tárják fel egy bennfentes drámaíró szemszögéből a kulisszák mögötti élet csodáit és buktatóit. Fény derül az öltözőkben sorra kerülő rivalizálásokra, de még arra is, hogy bizony nem mindegy milyen hangsúllyal és lelkesedéssel hangzik el egy híres előadás egyetlen ominózus verssora.

A színpadkép
Érdemes, a rendezés, a válogatás és a szenzációs színészi játékok mellett, kiemelni a díszletet és a kellékeket: ízléses, kissé már antik fővárosi szalonra hasonlító helyiség, két oldalán korlátos erkélyere felvezető körlépcsőkkel, díszített oszlopokkal. A helyiség azért is ragyogóan valósághű választás, mert a zenével és a megvilágítással a néző egyrészt biztonságban érzi magát egy megszokott környezetben, másrészt ő is könnyed szerrel vesz részt a varázslatosan kapcsolódó, sehol nem kiugró történetbeli ugrásokban. Bevallom a második felvonás elején egy kicsit tartottam tőle, mi lesz, ha túl sok történet zsúfolódik az estébe, de a végén magam is elcsodálkoztam: pontosan ennyi fér a színpadra arányosan, egy történettel kevesebb hiányérzetet, eggyel több zsúfoltságot sugárzott volna.

Félelmetes mennyire aktuális Molnár Ferenc számos meglátása Budapestről, az emberekről, a jellemekről és az egyénekről. Legendás nagyok varázsolják elénk a századforduló fővárosát, minden generáció szemszögéből értelmezve annak megannyi nüanszát. Csak reménykedni tudok, hogy még sok néző hajlandó lesz ellátogatni és feltenni a monoklit, amin keresztül érdekes, érdemes és élvezetes rácsodálkozni mindennapjainkra.

2012. március 22., csütörtök

Miss Saigon (Budapesti Operettszínház)

Vágó Zsuzsi és
Dolhai Attila
Az évad elején mutatta be a Budapesti Operettszínház a Miss Saigont, ezt a vietnami háború végén, és az azt követő időszakban játszódó, klasszikus alapokon nyugvó szerelmi tragédiát. 

A történet lényege gyorsan és egyszerűen összefoglalható. Chris (Dolhai Attila) vietnami állomásozása alatt kerül kapcsolatba Kimmel (Vágó Zsuzsi), aki más mint a többi örömlány, kettejük kapcsolata látszólag a szerelemre épül. A háború végén Chris visszatér az Államokba, majd hamarosan feleségül veszi Ellent (Borbás Barbara), aki mit sem tud férje vietnami kalandjairól. A Professzor (Szabó P. Szilveszter), mint a mulató üzemeltetője, Kim, valamit Kim és Chris kisfia (Tam) módot keresnek rá, hogy Amerikába szökhessenek, és ott kezdjenek új életet.

Szabó P. Szilveszter és Vágó Zsuzsi
A Miss Saigon operetti megvalósítása valóban a legszenzációsabb, amit valaha láttam. A plafonra vetített helikopterek, a ledobott bombák, a hang- és képeffektusok, a csodálatos táncok és jelmezek tagadhatatlanul hozzájárulnak a darab óriási sikeréjez. A főszereplők (az említetteken kívül még Vörös Edit, Kerényi Miklós Máté, György-Rózsa Sándor) csodálatosan énekeltek és játszottak. Kiemelném Vágó Zsuzsit, aki eddig is varázslatos teljesítményt nyújtott az Abigéltől kezdve a Rómeó és Júlián át a Rebeccáig, hétfő este számomra mégis önmagát felülmúlva énekelt. Dolhai Attila hangja is csodás a szerepéhez. Szabó P. Szilveszter inkább a komikumban rejlő lehetőségeket aknázza ki a Saigonban, de nem akárhogy.

Összességében jó élmény volt a Miss Saigon, a színészek és a színpadkép ötcsillagos, kívánni sem lehetne többet. A történet maga volt az, ami számomra már egy kicsit talán túlragozott volt bizonyos helyeken, de elfogatom, hogy a tragikus szerelmi történtekbe még ez is belefér.