2012. január 12., csütörtök

A kertész kutyája (Vígszínház)

Teodoro (Szőcs Artúr) és
Diana (Eszenyi Enikő)
Lope de Vega, Shakespeare spanyol kortársa, megannyi hasonlóságot mutat a méltán híres angol drámaíróval, mégis a reneszánsz homálya fedi színműveit, és egész életművét. Szokatlan, de telitalálat a színpadra állítani legtöbbet játszott művét, A kertész kutyáját, amely garantáltan felejthetetlen élményt nyújt a résztvevőknek. Az ezerfelé elágazó hol valós, hol színlelt érzelmeket megvalló szereplőkötegből mégis kitűnik Diana (Eszenyi Enikő), a szépséges és rideg megözvegyült grófnő, aki csak nagyon nehezen szánja rá magát, hogy segédkezzen egyik társalkodónője, Marcela (Tornyi Ildikó) és titkára, Teodoro (Szőcs Artúr) egybekelésében. De mint ahogy a kertész kutyájának legendájában áll, a kutya ha vérszemet kap, bár nem éhes, nem engedi, hogy más ehessen. Ez az ördögi szerep jut Eszenyi Enikőnek.

Bár senki sem feledhetetlen, Eszenyi Enikő játéka igazán magával ragadó. Szinte hihetetlen könnyedséggel formálja meg Dianát, a szeszélyes, ravasz, eszes és kellően titokzatos grófnőt, aki csak azért nem veti rá magát azonnal Teodoróra, mert annak nincsen grófi rangja. Mindemellett természetesen kellőképpen lefoglalja Maercelát, hogy ő se tehessen lépéseket. A díszletek is nagyszerűek, igazán hihető udvarrá alakul a Vígszínház nagyszínpada, kanapé, árkádok, erkély, sőt, még egy kád is van a színpadon, tele vízzel (Teodoro bánatára).

A Víg honlapján nemrég megjelent a hír, Tornyi Ildikó színésznő (itt: Marcela) gyermeket vár, ezért szép lassan átadja a szerepeit, s úgy néz ki, A kertész kutyája egy kis pihenőre megy, ugyanis a márciusi műsortervnek sem része, de ha valaki észben tartja, akkor azonnal ráugrik a lehetőségre, amit lesz még előadása, mert bár sok ilyet láthatott már, az biztos, hogy így még nem látta!

2012. január 7., szombat

Makrancos Kata (Vígszínház)

Kata (Börcsök Enikő) és
Petruchio (Nagy Ervin)
Egy tragédia után egy komédia, eddig ez jellemzi Varró Dániel és a Vígszínház kooperációját. Az előző évadban a Varró által fordított és (részben) átírt  Rómeó és Júliát, a mai napon a Makrancos hölgyet mutatta be a Víg.

Egy ilyen nagy múltra, és számtalan feldolgozásra visszatekintő irodalmi műben az a legjobb, hogy értelmezése valóban önkényes. A Makrancos Kata mindaddig (túlzással élve) többé-kevésbé forgatókönyv szerinti előadás, míg el nem jön Kata nagy monológja, a végső monológ, amelyben kiderül, ebben a verzióban vajon behódol-e Petruchiónak, aki éjjel nappal kínozta, éheztette, ezzel megpróbálva betörni a zabolázhatatlan Minola-lányt, vagy Kata csupán színészkedett?

Nem véletlenül hangzik el számos híres Shakespeare-frázis, amely úgy vélem jól előkészíti a végkimenetelt. Rögtön az elején egy kis Ahogy tetszik, meg Hamlet-evokáció, de még III. Richárd lova is előkerül a valóban grandiózus és meghökkentő kezdetek után.

Hortensio (Fesztbeum Béla) és
Bianca (Réti Adrienn)
Börcsök Enikőtől kicsit féltem, nem hittem volna, hogy ilyen jó Katát játszik majd, ugyanakkor ahhoz hogy jó lehessen, az egész történetet egy kissé más közegbe is kellett helyezni. Nagy Ervin is Petruchio a javából, de annyi szent, valamennyi szereplőnek a színpadon volt dolga a szövegével. Kiemelném még a színlapról alakításukért (abszolút személyes okokból) Fesztbaum Bélát (Hortensio), Lukács Sándort (Gremio, és aki már oly sok Víg-darabban bizonyított) és Csőre Gábort (Kereskedő).

A díszlet is érdekes, nincsenek nagy változások, egyszerű, minimalista színpadkép jellemzi az előadást, mindezzel még jobban kihangsúlyozva a darab szereplőközpontiságát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne rengeteg kreatív megoldás, merthogy bőven akad, a Víg ismét egy nagyon végiggondolt letisztultságot adott a színpadképnek.

Noha a huszonegyedik században úgy érezem Kata lehetett volna jóval őrültebb (ha már a nyelvezet a maga igényessége mellett igencsak ehhez a századhoz idomult), és megjelenésének előkészítése sokkal rövidebb, összességében jó élmény volt a Makrancos Kata, talán egy kicsit jobb is mint a Rómeó és Júlia, de ez az összehasonlítás nem feltétlenül szerencsés. Én úgy vélem szövegileg Varró Dániel bebizonyította, hogy káromkodni lehet, néha van úgy, hogy kell is, de ezt is lehet igazán szellemesen és sokféleképpen csinálni. Ha már a Rómeó és Júliánál tartunk, szerintem a Makrancos Kata esetében az előadás sokkal kevésbé veszett el valóban triviális fázisokban (ha még emlékszünk a tragédiát Varróképpen lezáró hüvely-metaforára). Vizuálisan ugyanakkor van benne egy számomra megbocsáthatatlan jelenet, ezt majd talán egyszer megmagyarázza nekem valaki, talán tényleg van rá társadalmi igény...

És hogy Petruchio sikerrel jár-e, arra csak a Víg deszkáin derül fény, az előadás utolsó pár percében. Az angol irodalom bizonyos területein egészen hozzáértőnek nevezném magam, mert ugye valami csak ragad az anglisztikán, kiváltképp ha még érdeklődik is az ember, no de főleg ha egy napja vizsgázott Shakespeare-ből! Mindenesetre az én ismerőseim köréből nem sokan értettek egyet ezzel, de örülök neki, hogy Varró Dániel alátámasztotta Kata monológjának általam is favorizált interpretációját.

2012. január 6., péntek

Vámpírok bálja (PS Produkció a Pesti Magyar Színházban)

Sarah (Andrádi Zsanett) és
Krolock (Egyházi Géza)
Önmagában minőséget ígérnek a körülmények: egy darab, amelynek szereplőit hosszú meghallgatások után válogatták ki, egy színháztól és társulattól független hatalmas, kosztümös, a modern igényeket teljes mértékben vizuálisan, hangilag és jelmezben kielégítő élmény, vendégségben a Pesti Magyar Színházban. Hát tulajdonképpen ez a Vámpírok bálja.

Annyi vámpíros sztori áraszt el minket, hogy már kikerülni is nehéz, mégis egyedülálló ez a musical, amely Roman Polanski 1967-es, azonos című filmjéből készült. Abronsius professzor és segédje, Alfred nagynehezen a hórengetegben megérkeznek Erdélybe, egy kisvárosi, sejtelmes fogadóba, nem messze Korolock gróf hírhedt várától, ahol a többi vámpírral együtt tanyázik. Alfred villámgyorsan beleszeret a fogadós fiatal és szemrevaló lányába, Sarah-ba, akit mindeközben Korolock is hívogat, el akarja csábítani őt a vámpírok báljára, melyet a kastélyában rendez meg. Nos igen, történetileg mindez végtelenül klasszikus: kialakult a szerelmi háromszög. Csakhogy a Vámpírok bálja nem áll meg ennyinél.

Abronsius professzor
(Jegercsik Csaba)
A fogadós családjától a kastélyban élő igen színes vámpírseregen át a lehengerlően játszó Abronsius professzorig (Jegercsik Csaba), a musical nem hagy lezáratlanul semmit: mindenkinek jut egy-két igazán fülbemászó dallam, amelyek összessége alkotja azt, ami a Vámpírok báljában a vámpírok ellenére nagyon izgalmas: a lehengerlő teljességérzetet. Mielőtt aranyba foglalnám a nevét, azért hozzá kell tennem, hogy számomra a történet vége kimondhatatlanul érthetetlen és túlságosan hirtelen érkezik a nemigen várt katarzis (ha az lenne), de ezt nem róhatjuk fel a musical hibájának. Valóban minden dal egyedülálló, és ha valaki nem szeretne legalább 6, legfeljebb 12 ezer forintot kifizetni a jegyére, az beszerezheti az előadás (szerencsére) minden dalát tartalmazó dupla CD-t is, megelőlegezem, hogy nagyon kellemes meglepetésben lesz része, még akkor is ha a vámpírok már a könyökén jönnek ki, persze feltéve hogy amúgy szereti a musicaleket. Ha kicsit is vacillál, tegye fel magának a kérdést végigüli-e majd mind a három és fél óráját(!), egy szünettel.

Ugyanakkor ne feledkezzünk meg róla, hogy az audió élmény a színpadinak alig negyede. A kosztümök, a világítás, az élő énekek egyszerűen felülmúlhatatlanok. Külön dicséret illeti a kreatív stábot, jó ötlet volt a színház egész épületében kicserélni az unalmas, "fehér" villanykörtéket többnyire sötétebb színekre, sőt, volt ahol egész csillárokat cserélt le a stáb, hogy a néző úgy érezze magát, mintha maga is meghívottja lenne a bálnak. Ezt erősíti még időnként a nézők molesztálása is; többnyire vámpírnak öltözött színészek által.

A musical sikerének számos titka van, én mindenféleképpen ide sorolnám, hogy megtekinteni kuriózum, színházi évadonként legfeljebb két blokkban játsszák, aki legközelebb meg szeretné tekinteni, annak 2012 szeptemberéig kell várnia, de jegyét már most megvásárolhatja.

Sztoriban ne várjunk extrát a Vámpírok báljától, nem is ezért dicsérik és ismerik el majdnem mindenhol. Egy jó, csupán tehetség alapján összeválogatott, felkészült csapat, nagyszerű díszletek, színpadhasználat, óriási éneklések és soha nem látott kosztümök: erre fizet be az, aki jegyet vesz a Vámpírok bálja valamelyik előadására. Hogy kinek mindez mit ér meg, döntse el maga, én egyszer mindenkinek bátran ajánlom megtekintésre!

2012. január 5., csütörtök

Rómeó és Júlia (Budapesti Operettszínház)

Montague-né (Csengeri Ottília)
Csak mikor nemrégiben felfedeztem, hogy elhanyagoltam az Operettet, támadt fel bennem a vágy, hogy újra megnézzem a Rómeó és Júliát, amit még (előkerestem a jegyet, mert szorgosan őriztem) 2004. december 25-én, szombaton délután 3 órakor láttam először, és máig utoljára. Az pedig nem ma volt. Akkor még a CD jól ismert szereposztása volt jelen a színpadon is; Szinetár Dóra, Dolhai Attila és Bereczki Zoltán, illetve "a többiek", akik szerencsére máig a stáb tagjai, legfőképp Náray Erika (Dada), Csengeri Ottília (Montague-né) és Janza Kata (Capuletné). Ugyanakkor mázli kell egy ilyen szereposztás kifogásához, de ez most megtörtént. Ma este Vágó Zsuzsi (egyik új kedvencem az Abigélben, Rebeccában) játszotta Júlia, Kocsis Dénes Rómeó és Brasch Bence Mercutio szerepét.

No nem mintha a Rómeó és Júlia valamikor is a teljes feledés homályába merült volna, manapság rengeteg színház játssza, rengetegféleképpen (pl. Vígszínház), mégis úgy tűnik, valahogy a musical sikere helyezte ilyen nagyon előtérbe. Ezúttal nem a már így is jóformán mindenki által ismert musical bemutatására (hiszen többek között DVD-n is kiadták), hanem a régi-új megformálásra fókuszálnék.

Dada (Náray Erika) és a háttérben
Capuletné (Janza Kata)
Vágó Zsuzsi profi, nagyon illik rá Júlia szerepe, és összességében az "újak" is jól illettek a darabba, valóban nem ártott itt a vérfrissítés, ugyanakkor hálásak lehetünk a "nagyoknak", akik mégis elvitték a darabot. Kocsis Dénesnek és Brasch Bencének még rengeteget kell tanulniuk; a színészkedésükkel nincs baj, valóban tehetségesek. Énekelni is tudnak, csak a kettőt ügyesen, és tisztán kell majd kombinálni. Mindenesetre én bevallom, meglepődtem, nagyon jó úton haladnak.

Feltűnt, hogy Júlia alig szerepel a darabban, és ez (valamint sok más aspektus) az egész tragédiának egy különös értelmezését veti fel, amin érdemes elgondolkodni, és amire én még 2004-ben nem figyeltem oda. Bizonyos szempontokat elhagy, bizonyosokat az eredetinél sokkal jobban felerősít, és persze néhol erősebben dramatizál mint maga Shakespeare.

Kellemes, meglepő és jó élmény volt a Rómeó és Júlia, ami azért már nem a régi, de úton van egy újabb önmaga felé. Az estét kétségkívül Csengeri Ottília (jelmezben és sminkben vitathatatlanul) és Janza Kata Gyűlölet-duettje nyerte, de Náray Erika, Csuha Lajos és Vágó Zsuzsi hangjai is végtelenül kellettek a sikerhez. A közönség visszhangja alapján még jó darabig műsoron lesz.

2012. január 2., hétfő

Furcsa pár - furcsán (Madách Színház)


Reklámplakát
"Eddig úgy volt, hogy Gálvölgyi Oscar és Szervét Félix. De ma Gálvölgyi Félix és Szervét Oscar."
Valóban egyedülálló kísérlettel állt elő a Madách Színház, Neil Simon régi-új komédiájában a két főszereplő bizonyos estéken (mint a mai volt) szerepet cserél, így színesítve a Furcsa párt, vagyis párokat!

Nem éppen feledhető a többi színpadi alakítás sem, de most koncentráljunk inkább a furcsaságból fakadó szenzációra. A Furcsa párt még tavaly októberben láttam, és úgy érzem szerencsés a színház által meghatározott sorrendet követni. A darab nagyon jó volt, Gálvölgyi János hozta a lezser, nemtörődöm, laza és a teljesen mának élő ember karakterét, míg Szervét Tibor jól játszotta az éppen válófélbe csöppenő érzelmi roncsot. De már ekkor tudtuk, hogy láthatjuk a darabot furcsán is, és a dolog itt válik igazán izgalmassá.

A furcsa este volt az igazi. Valahogy a jobb, viccesebb és felszabadultabb, noha lehet, hogy ez egy jelentősen egyéni meglátás. Gálvölgyi, mint a váló fél, Szervét mint a jó barát, aki befogadja bajba jutott Félixet... no de mégis hová vezet mindez? Ugyanis az, hogy ismerjük a barátainkat, még nem jelenti azt, hogy egyik pillanatról a másikra képesek vagyunk együtt élni minden rigolyájukkal. Még valószínűbb, hogy egyenesen beleőrülünk! 

Hát akkor legyünk férfiak, gondolja Félix, és segítsünk a jó öreg Oscaron néhány nővel! De jó ötlet ez? Megéri mindez Oscar átkát? Egyáltalán, mi a fenéről is van itt már szó?!

Tovább ragozni nem érdemes, a szálakat csak a Madáchban bogozhatjuk ki. Aki szeretne egy igazán izgalmas és egyedi színpadi élményt átélni, az nézze meg a Furcsa párt, majd mindezt furcsán, de tudja: jelenetek, szövegek és helyzetek mit sem változnak benne, így kell hozzá némi kitartás is. Aki nem szeretne két estét végigülni, annak azt ajánlom, kezdje az egészet fejjel lefelé, furcsán, ha már Örkény fordította ezt a kellemes és a maga módján fordulatos vígjátékot. Most sajnálom igazán, hogy a harmadik verzió már nincs színpadon, melyet maga a szerző dolgozott át...
"Köszönjük lányok. Elmehetnek!"