Macskajáték (Örkény István Színház)

Molnár Piroska, Pogány Judit
és Kerekes Éva

Ne várjuk Örkénytől, hogy könnyen emészthető darabot választunk, ha beülünk a Macskajátékra. És bár az ő esetében különösen igaz, hogy a munka fele a színészekre hárul, azért úgy fogalmaznék, nekünk is kell egy kis gyomornedvet adnunk az egész magunkba építéséhez, és ahhoz, hogy ez a színpadi (és színészi) csoda a vérünkben áramolva örökké velünk maradhasson. Azt hiszem, talán Örkény is ilyesmit gondolhatott.

Örkény a darabról: Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.

És nem több. Erről szól az egész. A színészek pedig hálásak lehetnek, no nem a könnyű dolgukért, de a darab kitűnő megrendezéséért (Mácsai Pál), s így mi is mélységesen hálásak vagyunk Pogány Juditnak, Molnár Piroskának, Csomós Marinak, Jordán Tamásnak és Kerekes Évának a feledhetetlen, profi, örkényi és ízig-vérig groteszk játékáért, hogy csak pár nevet említsünk a színlapról.

Egy rövid mondatban kihangsúlyoznám a díszlet puritánságában rejlő fantasztikusan alkalmazott paradoxont: egyszerű, sárgás árnyalat, egy ház belseje, semmi több, semmi giccs. Ide kívánkozik még, hogy a néző aktív szerepet kell vállaljon a felfogásban, néha ugyanis két, egymástól a darab szerint vagy ezer kilométeres távolságban lévő színész egyszerre van jelen a színpadon. Hamisítatlan örkényi megoldás még a színészek egy részének a nézőkkel való érkezése is.

Valóban vicces kívülről, ha az idősekben fellángol a szerelem, és úgy kezdenek viselkedni, mintha újra húszévesek lennének. De jól látszik, ez csak a külcsín: hajfestés, smink, új, drága ruhák... Belül azonban sosem lehetnek fiatalabbak. De ez nem jelentheti azt, hogy nekünk, a fiatalabb generációnak (amely ott van és lenézően tevékenykedik a drámában, szintén zseniális alakításokat hozva) ne kéne megértenie: ők is áteshetnek egy ebből kifolyó komoly egzisztenciális- és indentitásválságon.

Kívül-belül. Ha mindez egy közös hely, akkor ott a lényeg.

A léggömb elrepül - Fesztbaum Béla Kosztolányi-estje (Vígszínház, Házi Színpad)

Fesztbeum Béla

Fesztbaum Béla másfél órás Kosztolányi-estje tökéletes választás; színészileg és szerzőileg egyaránt.

Kosztolányiban mindig ott a humor. Még a legtragikusabb pillanatokban is ott van, a megértés és a figyelemfelkeltés eszköze. Az este már-már tökéletesen mutatja be magát a szerzőt: egy felnőttet, aki akármikor képes volt belsejéből kiáltani engedni a gyermeket, és az ő szemszögéből, de a sokat megélt író eszközeivel megfigyelni és (talán mondhatjuk) regisztrálni az élet legkülönbözőbb helyzeteit és eseményeit.

Fesztbaum Bélában ott van Kosztolányi. A humor, a gyermeki gondolkodás és a gyermeki rálátás. A rálátásban a belelátás, a belelátásban az interpretáció, az interpretációban pedig Kosztolányi bámulatos leírási készsége és átgondoltsága. 

Legyen szó léggömbökről, imádott macikról, régi fényképekről, vagy egy könnyed rácsodálkozásról a számonkérésre, hogy a magyarok külföldre utazva ugyan miért nem azok az ostorcsettintgető félbarbár népek, amilyennek ismerik őket, Fesztbaum Béla válogatása és hozzáállása tökéletes. 

Bátran ajánlom a darabot valamennyi Kosztolányi-kedvelőnek, vagy azoknak, akik fogékonyak egy kis könnyedségre, és mégis magukkal képesek vinni az 'otthon elgondolnivalót', a gyermeki kérdésekbe bújtatott fájdalmasan igaz kicsomagolandó és átgondolandó kérdéseket, melyekre ha választ talán sosem találunk, legalább hasznosan merenghetünk magunkról, másokról, az egész világról, vagy egy, az Andrássy út hosszával egyenlő átmérőjű képzeletbeli bolygó mindennapjairól.

Frissítve: 2012. július 2. 
(A darabot eredetileg a Vígszínház Házi Színpadán láthatta a közönség, a 2011/12-es évadzáró előadása azonban már a Pesti Színházban kapott helyet.)

Az öldöklés istene (Vígszínház)

Eszenyi Enikő és Kern Adrás,
avagy a Reille-házaspár

Van valami vonzó az öldöklés istenében. A Vígszínház az év elején, Kamondi Zoltán rendezésében mutatta be Yasmina Reza, Tony-díjas magyar származású francia írónő új színművét.

A darab címének élesen ellentmondó kezdet, melyben a Reille és a Hullié család fejei összeülnek, hogy amennyire csak tőlük telik, civilizált emberek módjára vitassák meg a gyermekeik között feszülő ellentéteket, csakhamar a jóval a felszín alatt lappangó ellentétek hangos felszínre törésében folytatódik. Börcsök Enikő és Epres Attila játéka a Houllié-házaspárként kétségkívül telitalálat. Milyen kilátásokkal állhat neki egy házaspár annak a beszélgetésnek, amelyben az elveikhez hűen, megfontolt és nyugodt hangvételű beszélgetés árán, de mégis legmélyebb felháborodásukat kívánják kifejezni kivert fogú fiuk okán? Továbbá milyen lehetséges megoldásokat fontolgatva érkezik meg hozzájuk Eszenyi Enikő és Kern András, a Reille-házaspár, hogy a lehető legmélyebb együttérzéssel, de mégis nyomatékosan felhívják a szülők figyelmét, hogy gyermekük provokatív viselkedése volt az indíték?

Az öldöklés istene minden mozzanatunkban ott lüktet, legalábbis Yasmina Reza szerint. A fokozatosan kibontakozó színmű rendezői és színészi érdemein felül, külön érdemes kiemelni Árvai György díszleteit. A Vígszínház óriási színpada ezúttal a Houllié-házaspár nappalijává alakul át, egy rendkívül egyszerűen és konzervatívan berendezett nappalivá. Azonban, ahogy a beszélgetés is kezd kilépni annak kulturált medréből, szépen lassan a díszlet is kezdi elveszteni esztétikusságát. A lassan, de folyamatosan torzuló tükörkép, és a bedőlő falak tökéletesen alkalmazkodnak a gyorsuló és pulzáló hangulathoz.

A pár helyen már-már közönségessé fajuló veszekedés kétségkívül aktuális módon mutatja be korunk problémamegoldó kompetenciáit, valamint nagyszerű párbeszédeiben érdekes kitérőt tesz hasonlóan fontos és aktuális szociológiai és etikai kérdésekre. Való igaz, hogy ha a szándék meg is van, azok a fránya ösztönök valahogy mindig felülkerekednek. És hogy van-e remény? Az öldöklés istene megsúgja!