Koldusopera (Thália Színház)

Dolhai Attila és
Szinetár Dóra

Gondolkodtam, hogy talán a Koldusopera lesz a nagy kivétel, hiszen arra való tekintettel, hogy már csak 4 előadása lesz a Tháliában, mielőtt az évad végeztével levennék a repertoárról, talán felesleges róla ajánlót írni, ám szerencsére ez nagyon nem így van. Aki esetleg erre téved, és még nem látta a Koldusoperát, annak még négy lehetősége van, hogy egy feledhetetlen és rendhagyó este részese lehessen!

Bertolt Brecht története nagyjából közismert: Polly Peachum (Szinetár Dóra) menthetetlenül beleszeret London leghíresebb bajkeverőjébe, Bicska Maxiba (Dolhai Attila), aki mögött ott áll jó barátja, Tigris Brown (Szabó P. Szilveszter), valamint a kissé ügyefogyott bandatagok. Peachum (Balikó Tamás) és felesége Peachumné (Siménfalvy Ágota) nem nagyon szívlelik lányuk választottját, pláne, hogy Bicska Maxitól nem idegen mindenféle nők feleségül vétele, Lucy-n (Szendy Szilvi) kívül még számos más hölgyemény is jelentkezik Bicska Maxi feleségeként. Fontos szerepet játszik még fantasztikus hangjával a Kocsma Jenny-t alakító Peller Anna is, aki (finoman szólva is) a kurvák szervezője, épp ezért egyben a legnagyobb úr a botladozó bűnözők felett.

A Koldusopera díszletei nagyszerűek, sehol egy egyenes vonás, nyoma sincs a szimmetriának. Minden fal döntött, minden szereplő nagyjából fekete-fehér, kinézetük különösen extravagáns, kiválóan illenek a némafilmek világát idéző vetítések közé. A vetítések során tudja meg a nagyérdemű, éppen hol vagyunk történetünkben, s azt is, hogy várhatóan mi fog történni a következő képben, hiszen találóan így nevezik a jeleneteket. A történet ugyan egy párra koncentrálódik, mégis a Koldusopera szól a világ összes koldusáról: valódiról és intézmény szerű szervezettségben tevékenykedőről (pl. a Peachum Kft-nél).

Sokkal inkább prózai az este mint énekelgetős, de a dalok nagyon viccesek, vagy ha a helyzet úgy kívánja, szívszorítóak. Szinetár Dóra szerintem (pedig már láttam számos Operett-darabban) élete alakítását hozza prózai és zenei részben is, Dolhai Attila és Szabó P. Szilveszter kettőse nem marad alul a tőlük megszokott színvonalon, míg Peller Anna ismét bebizonyítja, hogy az ő hangja körülbelül bármire képes. Még négy lehetőség, ennyi maradt hátra, én meleg szívvel ajánlom a Koldusoperát, de készüljünk fel arra, hogy egy elég rendhagyó esténk lesz vele!

Black Comedy (Centrál Színház)

Peter Shaffert illetően volt már lehetőségem látni/olvasni pár nagyon jó drámát (egyiket közülük, az Equus-t épp játssza is a Thália), de komédiához még sosem volt szerencsém. És valóban szerencse: Shaffer egy történeti síkon igencsak limonádédarabot helyez olyan közegbe, hogy a nézők végre valami igazán eredetit látnak, sőt a darab előtti Beatles koncert csak hab a tortán!

Érdemes korábban érkezni a Centrálba, ha a Black Comedy-re vettünk jegyet, háromnegyed héttől ugyanis már a színpadon zenél nekünk Dobos László, Hoffmann György, Simon Kornél és Vári-Kovács Péter, azaz a Beatles. Nem tartom magam szakértőjüknek, de mivel a társaságomban épp akadt Beatles-kedvelő és Beatles-rajongó is, az ő megerősítésükkel mondhatom, hogy a félórás minikoncert hatalmas élvezetet nyújt, azt pedig, hogy mindezt bárki számára teszi, már én, a nem-szakértő teszem hozzá.

Pokorny Lia és Kovács Patrícia

A Black Comedy történetében a csavar a lényeges. Brindsley Miller (Schmied Zoltán) és jövendőbelije, Carol Melkett (Kovács Patrícia) édesapjának, Melkett ezredesnek (Blaksó Péter) társaságában várják Georg Bamberger (Vári-Kovács Péter) multimilliomos műgyűjtőt, azzal a feltett szándékkal, hogy borsos áron sózzák rá Brindsley igencsak egyszerű műalkotásait. Ehhez azonban egy kis tereprendezésre lesz szükség, hiszen a lakás ódivatú és kopott, kizárt, hogy elnyerje Bamberger tetszését. Így a párocska úgy dönt, jó ízlésű, ám finoman szólva is kétes szexuális orientáltságú szomszédjuk, Harold Gorringe (Simon Kornél) távollétében kölcsönveszik annak értékes és csodálatos bútorait, no meg még számos értékes holmiját. A nagy várakozás közepette azonban elmegy az áram, s míg a színpad ugyan megvilágított marad, a színészek mesterien alakítják a sötétben tapogatózó magatehetetlen, kiszolgáltatott alakokat. 

Semmi pánik, Miss Furnival (Pokorny Lia), az ijedős, istenfélő és korosodó szomszédasszony megnyugtatása után ilyenkor kell hívni a villanyszerelőt, Schuppanzigh urat (Papp János), aki csak nem akar sietve a helyszínre érkezni. Miközben a pár bízik Bamberger késésében, kettős katasztrófa áll be: azzal a feltett szándékkal, hogy bebizonyítja, Brindsley még mindig belé szerelmes, a vaksötétben megérkezik exbarátnője, Clea (Liptai Claudia), és sajnos a bútorok jogos tulajdonosa, Harold is. Még mindig semmi pánik, Brindsley és Carol úgy határoznak, a sötétben csempészik vissza Harold bútorait és egyéb értékes (és törékeny!) emléktárgyait. 

Blaskó Péter, Schmied Zoltán,
Liptai Claudia és Simon Kornél

Ennyi, és még ennél is sokkal több a Black Comedy: miközben a színpadon képzeletbeli sötétség honol, a nézők valóban fényesen mulatnak a helyzetkomikumtól duzzadó, ötletes és eredeti vígjátékon. Valamennyi játszó végtelenül hálás szerepben nyújt feledhetetlen teljesítményt, a helyzetet uralni képtelen Brindsley, a megzavarodott Carol, a gesztikulációs túlzásokkal sziporkázóan operáló Harold, a kissé szerencsétlen és örökké fecsegő Miss Furnival, a praktikus Schuppanzigh, az áskálódó Clea, a védelmező és tekintélyelvű Melkett ezredes és a félig süket Bamberger találkozása a sötétben minden lehet, csak unalmas nem. Összességében a Black Comedy egy fergeteges szórakozást ígérő, ha nem is fekete, de a szó egyik értelmében valóban sötét komédia, amely bebizonyítja, hogy azok az apró defektek, amelyek a személyiségeinket lengik körül, milyen óriássá tudnak duzzadni, ha csak egy kicsit is csavarunk a dolgokon!

Egy nyári éj mosolya (Centrál Színház)

Egyre jobban örülök, hogy újra felfedeztem magamnak a Centrál Színházat, hiszen az Avenue Q után egy homlokegyenest más hangvételű, de a maga módján ugyanolyan fantasztikus musicalre ülhettem be, parádés szereposztásban. Az Egy nyári éj mosolya nevettető, elgondolkodtató, borzongató és szókimondó egyszerre, mindezeket követhetően sok szerelmi háromszögbe és érdekekbe burkolva.

Az est főbb szerepeit Nagy-Kálózy Eszter, Gergely Róbert, Ágoston Katalin, Szemenyei János, Egyházi Géza, Kovács Patrícia és Balogh Anna játszották, karaktereik élettől duzzadnak: az írók minden kétséget kizáróan kitettek magukért, valamennyi személyiség a végletekig kidolgozott, s noha talán elnagyolt típusoknak tűnnek, valahogy annál mégis jóval többek, rejlik bennük szín és mélység. Ettől olyan hatalmas a tükör melyet elénk tárnak. A legfőbb szerep mégis Törőcsik Marié: a határozott nagymama, aki lánya szülői elvein átgázolva veszi magához unokáját (a szerepében meglepően aranyosan elboldoguló Patai Annát), hogy ő tanítsa meg hogy legyen belőle akárki más, mint az anyja.

A musical további zsenialitása a színpad adottságainak rendkívüli kihasználtsága. A díszlet becsapós, első ránézésre minimalista, ám szinte minden eleme hajtogatható, hol kétszobás lakosztályként, hol kertként, hol színházteremként funkcionál. A kórus tagjai rendezgetik a színpadot, nincsenek külön kellékesek, sem kényelmetlen szünetek a jelenetek között, ezen a keserédes nyári éjszakán minden simán megy, legyen az szerelem, intrika vagy éppen egy csipetnyi manipuláció. Az egész estét átszövi egyfajta funkcionalizmus és önkényesség.

Talán a legjobb összegzést az Egy nyári éj mosolyát illetően, hogy a nézők egy különös, első pillanatra irreális világba csöppennek, tele szépirodalmi és klasszikus utalásokkal, motívumokkal a látszat és valóság viszonyát illetően. Gyakran előkerül Ibsen neve, a látszatvalóságok ábrázolásának mesteréé, akinek evokálása valóban találó a musicalt illetően is: az, hogy látszólag ki kibe szerelmes, még véletlenül sem tükrözi a belül rejtőző valódi érzelmek bonyolult tengerét. Mindez garancia a dalokra nézve, de leginkább a közjátékokra: a párbeszédeket tekintve talán ez az egyik legjobb darab, amit valaha láttam. S hogy minden jó-e ha a vége jó, az majd elválik, kinek Ahogy tetszik...

Veled, Uram! (Thália Színház)

Sasvári Sándor és Vágó Bernadett

Bár az István, a királynak a szerzők által hangsúlyozottan nem folytatása a Veled, Uram! mégis az előbbi legenda megannyi visszatérő dallama és szövegrészlete összességében erősen azzá teszi. Ezúttal nem a trónra kerülés, hanem a hamarosan megüresedő trón betöltésének kérdése kerül a történet középpontjába. István király (Sasvári Sándor) és Gizella királyné (Füredi Nikolett) gyermeke, a fiatal és talpig keresztény neveltetésben részesült Imre herceg (Barkóczi Sándor) épp feleségül készüli venni szerelmét, Krisztinát (Vágó Bernadett) mikor rejtélyes körülmények között életét veszti egy vadászbalesetben. A trónra így már mind többen áhítoznak, kik nyíltan, kik csak szívük mélyén: Orseolo Péter (Homonnay Zsolt), a király unokaöccse, Vászoly (Feke Pál), a király unokatestvére, valamint Aba Sámuel nádor (Németh Attila), a király sógora.

Ami nagyon jó az a zene és a díszletek, utóbbi minden tekintetben, varázslatos fényeffektusokkal játszik az Operettszínház trónörökösdit a Thália színpadán. A felcsendülő energikus dalok szövegeivel sem lehet túl sokat vitatkozni, bár az átlagosan legalább tájékozott néző joggal érzi majd magát kicsit lenézve: majdnem minden szereplő önmaga háromsoros bemutatásával kezdi meg első mondandóját. Mindezek mellett elismerés jár az Operett balettkarának is, akik csak még színesebbé teszik a forgószínpadon játszódó, a nézőket folyamatosan új és új helyekre repítő rockoperát.

Füredi Nikolett, Sasvári Sándor
és a tánckar

A darabban rengetegen szerepelnek, ám a színlap megtévesztő: az éneklés nagy részét kevesen viszik a vállukon. Sasvári Sándort élmény új szerepben, újra az Operettes kollégák között látni, s róla úgy is tudjuk, hogy úgy tud énekelni, mint senki más - ha akar. Tegnap nagyon akart! Füredi Nikolett jó ellenpélda, ugyan eszményi Gizellát alakít, énekes szerepe sajnálatos módon mégis alig akad, bár drámai minijelenetei Istvánnal elég érdekesek. Homonnay Zsoltot, Németh Attilát, Barkóczi Sándort és Feke Pált illetően technikai KO-val nyert az utóbbi: tagadhatatlan, hogy mind nagyon jók voltak, mégis Feke Pál az, aki úgy el tud énekelni egy igazi rockopera-dalt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Inkább színészi játékra, mint komoly éneklésre van még lehetősége a Zobor táltost nagyszerűen alakító Pirgel Dávidnak, valamint Szomor Györgynek, Magócs Ottónak, Pálfalvy Attilának és Ambruzs Ádámnak. Három generáció áll a Thália színpadán, ahogy a színlap fogalmaz, a "nagy elődök" és a "nagy utódok" játszanak együtt a legfiatalabbakkal: Ilon és Vászoly három fiát három tehetséges ifjú alakítja.

Feke Pál és Janza Kata

Végül, de még véletlenül sem utolsó sorban két hölgyet kell még kiemelnünk, akik teljessé teszik a Sasvári Sándor által megkezdett triászt. Janza Kata, mint Ilon, Vászoly felesége valódi erélyes nőként áll férje mellett, s bár szerepe szerintem annyira nem kívánja meg, hogy vérben forgó szemekkel, minden mimikai izmát bevetve sulykolja szavait, neki még az is úgy ahogy jól áll (bár egyszer szívesen megnézném váltóját, Nádasi Veronikát, hogyan formálja meg ő Ilon karakterét). Az este legfényesebb csillaga mégis minden létező tekintetben Vágó Bernadett: Imre herceget, történetünk szerinti vőlegényét sirató dala, valamint az egész rockoperát lezáró fájdalmas könyörgése teszik ki a felkiáltójelet a darab címe mögé.

Összességében le a kalappal a színészek, a díszletesek, a táncosok és a szerzők előtt is, bár azt azért vétek lenne kijelenteni, hogy a Veled, Uram! felülmúlja, vagy akár megközelíti az István, a király ikonikus helyét a magyar rockoperák világában. Feke Pálért, Janza Katáért, de legfőképpen Vágó Bernadettért és Sasvári Sándorért mégis megérte beülni erre a néhol túlságosan szájbarágó, tonnányi, a láthatást gyakran ellehetetlenítő mennyiségű füsttel kísért extra nagy kiszerelésű történelemleckére.

Az ember tragédiája (Magyar Nemzeti Színház)

Ádám (Szatory Dávid) és Éva (Tenki
Réka), hátul Lucifer (László Zsolt)

Nem tudom milyen a Nemzeti-féle tragédia, de úgy gondolom ez is egy állapot. Az abszolút modern környezet és hangulat cseppet sem zavart, ugyanakkor a fantasztikus és a végtelenül elcsépelt megoldások valahogy minden tekintetben teljesen kiegyenlítik egymást, így összességében nézzük is, meg ne is.

Az este nagy triásza önkényes fontossági sorrendben László Zsolt mint egy szerethető Lucifer-figura, erélyes, nevettető, alattomos, ördögi és a maga tervéhez hűen atyáskodó; a Szatory Dávid-féle hétköznapi valódiságot sugárzó, színészileg érdekes Ádám; valamit Tenki Réka mint Éva, akinek rendkívüli színészi adottságai vannak, mégis valami mintha hiányzott volna még belőle ahhoz, hogy tökéletes Éva lehessen. Ez utóbbi lehet direkt hiányosság is, az isteni szikra meg nem létével ugyanis semmi nem az igazi. Rajtuk kívül Blaskó Péter jelenik meg hébe-hóba az Úr személyében, akinek "karakterét" eljátszani önmagában a legnagyobb megtiszteltetés. Keveset van ugyan a színpadon, a természetes meghúzások miatt néhol még kevesebbet mint amire számíthatnánk, de minden elveszett percet kárpótol karizmatikus egyénisége. Négyük mellett hangsúlyos szerephez jutnak a darab további játszói is, közülük Bánfalvi Eszter játéka magaslik ki.

Lucifer szemében...

Elég nagy mennyiség veszett kárba a leírtakhoz képest a teátrálisság rovására, a modernség ugyanakkor sok szempontból szerencsés. A Nemzeti nem fukarkodik színpaduk mozgatásával: a játszótér süllyed, emelkedik, homokkal, tollakkal telítődik, vízben ázik, forog, azaz mindenhogyan kielégíti a misztikusságot és a legújabb nézői elvárásokat. A színészek bejátsszák a teret: a nézőtéren ülők sem érezhetik magukat teljes biztonságban, sőt még az óriási csillár is megtesz egy le-fel utat. Ez azért jó, mert szép számmal akadnak olyan nézők, akik valamilyen kellemetlen emlékük miatt talán előítéletekkel érkeznek megnézni Az ember tragádiáját. A teljes tér bejátszása találó, mind részesei vagyunk a nagy műnek, a mozgalmasság pedig nagyszerűen segíti a megunhatatlanságot. Azonban páran biztosan letennék a voksukat a konzervatív megközelítés mellett, nekik és miattuk lesz a díszlet és a színpadkép szempontjából is döntetlen az este.

Mint már előrebocsátottam, szép számmal akadtak nekem rendkívül tetsző megoldások, ilyen például a Falanszter-beli lét ábrázolása: valamennyi lakó mintha óriási zacskóban élne, vagy az Eszkimó-világ találó megjelenítése, mégis máskor túl sok a kínálat: az Úrt Luciferen kívül mindenki dicsőíti, méghozzá popszonggal, illetve a színház adottságai ellenére a londoni szín (melyet a legjobban vártam meglehetősen extravagáns színi utasításai (pl. "A virágcsokrot feltűzi a kép mellé, de az hirtelen lehervad, s nyakáról, karjáról az ékszerek gyíkokká változva leperegnek") okán) díszleteiben nagy csalódást nyújtott, de még az "ásványvízosztás kocsiból" mint rabszolga-felszabadítás sem feltétlenül fér bele nyitottságom tényleg tágítható kereteibe. A szimbolikus kezdés után - mikor a színészek a színpad legmélyén játszottak, majd egy nézőtérnyi távolságra tőlünk - ugyanennyire szimbolikusan előretolódott a játszótér, később azonban néha indokolatlanul sokat időztek el a játszók az első sorokból nézve is buszmegállónyi távolban, ugyanakkor a színpad teljes lesüllyesztése a nézőtérrel egy szintre ismét kiegyenlíti képzeletbeli mérlegünket.

Mondottam ember:
Küzdj, és bízva bízzál!

Mindezért úgy vélem nehéz meghatározni Nemzeti-féle megvalósítás optimális nézőközönségét. Nem beszél belőlem a rosszindulat, (hiszen alaposan mérlegelve állítom, hogy a jó és a rossz nekem pont ugyanott áll, mindkét oldalra pakoltam bőven eleget), de egyelőre azt hiszem valamennyi néző számára lesz benne valami lenyűgöző, sok határeset, no meg vagy ugyanennyi képtelenség.

Te, Lucifer meg, egy gyürű te is
Mindenségemben - működjél tovább:
Hideg tudásod, dőre tagadásod
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,
S eltántorítja bár - az mit se tesz -
Egy percre az embert, majd visszatér.