Lenni vagy nem lenni (Vígszínház)

Hegyi Barbara (Maria)
és Lukács Sándor (Józef)

Október elején mutatta be a Víg a Lenni vagy nem lenni-t, egy amolyan kísértetiesen Hallo Hallo-féle háborús komédiát, amely ezúttal Lengyelországról, a lengyel ellenállásról, és a színház eszközeiről (beleértve a színészeket is) szól, mindent Shakespeare Hamletjének ominózus kérdésére építve. Egy biztos, színház a színházban van épp elég.

Kétség sem fér hozzá, hogy Lukács Sándor (ahogy máskor is) uralja a darabot. Józef Tura, a tragédia-színjátszás lengyel nagykövete majd minden este a Hamlettel áll a színpadon. Felesége, Maria (Hegyi Barbara), amiben csak teheti támogatja, de a hűségesség nem épp az erőssége. Az már csak hab a tortán, hogy a pimasz szerető, Andrzej (Molnár Áron) mondhatni rendszeresen Józef "Lenni vagy nem lenni..." monológjánál oson ki a színpadról Maria öltözőjébe. A kivonulás kifejezetten rosszat tesz Józef idegeinek, amely színészi mivoltának megkérdőjelezéséig vezet. 

Hogy a két főszereplő telitalálat volt, azt a néző már a szereposztást átfutva is megelőlegezheti, de amit igazán jól tud a Víg, az a mellékszerepek varázslatos kiosztása. Ritkán van ilyen, de egyáltalán nincs panasz.

Jozef: - Még maga Shakespeare sem nézte meg soha a Hamletet egymás után háromszor!

Maria: - Mert nem te játszottad, drágám.

Jozef: - Jah... Mondjuk ez igaz...

A komédia nem mentes a háború emlékeit és sebeit abszurd módon feltépő fekete humortól sem. Így csak annak ajánlott, aki nem tart a hasonló művektől eleve kellő távolságot, de aki megnézi, annak egy ügyesen megírt és emlékezetesen színpadra álmodott (már ami a díszleteket illeti!), kellően csavaros, intelligens valamint - mondjuk azt - összességében nem is unalmas színdarabhoz lehet szerencséje.

Andrzej: - Még mindig az enyém, Maria?

Maria: - Oh, még a férjemmel sem csalom meg...

Ha van kedvünk nevetni, ismét szánjunk egy estét a Vígnek. De fontos, hogy legyen hozzá kedvünk. Ha pedig még további kedvünk is van, kereshetünk számos más Shakespeare-referenciát, de hogy "színház az egész világ", a végére bebizonyosodik!

Spamalot (Madách Színház)

Szeretek a lehető legtöbb szereposztásban megnézni egy darabot. Ezzel ugyan régebben problémáim akadtak, mert valahogy az első, jól beválthoz ragaszkodtam, de szó szerint megtanítottam magamat elvonatkoztatni mindettől. És ezt jól tettem.

Az ötödik, mai Spamalot után döntöttem úgy, most egy jó darabig szüneteltetem, majd talán három, négy év múlva újra megnézem. De be kell valljam: lenyűgöző darabról van szó.

A színlap a Madách honlapján olvasható, így inkább szerepeket, mint színészeket emelnék most ki, talán egy-két kivétellel, pontosan azért, mert a minőséggel úgy érzem sehol sem volt hiba. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy aki nem nyitott az angol humorral erősen megspékelt "fárasztó"-nak bélyegezhető darabokkal, az nem biztos, hogy helyes döntést hoz, mikor jegyet vált rá. De ha kíváncsi egy ilyen musical megvalósítására, akkor már mindenféleképpen érdemes!

Személyes kedvencem a Tó úrnője, a darab dívája, aki néha igen a szívre veszi a szerepét. A családban hallottam már olyat, hogy néha túljátszott a szerep és átmegy valami teljesen kommerszbe, de az én véleményem szerint ez pont olyan kritikája a mai társadalom populáris igényeinek, mint amilyen a darab nyelvezete az egész életnek. Már-már örkényien groteszk elemek tarkítják a színpadi valóságot (hullabegyűjtés, pestis), amelyen normális körülmények között ember nem kacagna, de itt szem nem marad szárazon a nevetéstől.

Balogh Anna, a Tó (egyik) úrnője

Hálás szerep itt minden, mondhatni, a közönség nem csak Artúr királyt, de valamennyi lovagját és útitársát szereti. Úgy vettem észre minden színész valahogy mást domborít ki a szerepéből. A Tó úrnője esetében Polyák Lilla a határozottság megtestesítője, aki a helyzetkomikumos jelenetekben pont az ebből való kieséssel nevetteti meg a közönséget, Molnár Szilvia ízig-vérig dívaként áll a színpadon, míg Balogh Anna a maga keserédes szilárdságával egyfajta "látszik rajta, hogy szőke" érzést sugall, aki mindenhol képes lenne elbotlani, ebből a legnagyobb természetességgel kimászni, és meghajolni a művelet után. Azt kell mondjam, hogy az utóbbi hölgy több tucat testhosszal győzedelmeskedik szerepében, A díva dala valahogy tőle a leghitelesebb, legviccesebb és legeljátszottabb, mint ahogy a darab egésze is.

A díszletekért, a szereplőkért, a hangokért, a fordítás zsenialitásáért és az érzésért érdemes beülni a Spamalotra, a mindenhonnan sok ötletet lenyúló fanyar viccbombára!

Frissítve: 2012. július 1.

Páratlan páros 1 & 2 (Madách Színház)

Kökényessy Ági, Szerednyei Béla
és Tóth Enikő (Páratlan páros 1.)

A közönség szava és akarata szent; ez az egyik megdönthetetlen érv a Páratlan páros 1 mellett, ami huszonhatodik éve uralja a Madách Színház deszkáit. Azzal a tudattal, hogy a színészek olyannyira beleélik magukat a szerepükbe, teljes bizonyossággal hihető: páratlan bajban vannak!

Egy taxisofőr, egy albérlő, két lakcím, a két lakcímen két feleség... Kell ennél több? A probléma ott kezdődik, mikor a két feleség egy közös találkozási pont felé sodródik. Talán nevetségesnek tűnik, de a Páratlan páros egy valódi páratlan, páros komédia...

...hiszen az első rész párja, a Páratlan páros 2 szintén kevés rosszal illethető. A színház egyik rossz döntése volt (miután a két darabot harmadjára, a kettőt egymás után egy napon pedig másodjára láttam,) hogy az első rész Mary-jét (Kökényessy Ági) a második részben a másik szereposztásra (a nem kevésbé ismert Bencze Ilonára) cserélték, ami kétségtelenül ki tudja zökkenteni a fáradhatatlan maratoni nézőt, és beletelik egy kis időbe míg megszokja az új helyzetet. Ugyanakkor az időhúzás ennek a résznek sem kenyere; bizony újra bajban a bigámista londoni taxisofőr, hisz tudomást szerez róla, hogy két külön-külön élő gyermeke randevút beszélt meg egymással az interneten...

A második rész kissé lassabb, de még mindig kellemesen sziporkázó, bár kétségtelenül jobban önismétlő és helyzetkomikus, mint az előbbi, amelyben még inkább mesterien kivitelezett a módszer, hogy a néző a lehető legjobban értse ki kiről, mennyit, mikor szerez tudomást. De a figyelem egy percre sem lankadhat, mert akkor örökre elveszik a történések rengetegében.

Aki kedveli a habkönnyű, nevettető s mégis igényesen fordulatos darabokat, az nézze meg a Páratlan páros 1-et, és ha az tetszett, akkor nyugodtan benevezhet a második részre is! (Igény esetén itt egy kis vizuális ízelítő a 2010 december 31-i, 25 éves jubileumi előadásról.)

Játék a kastélyban (Vígszínház)

Tornyi Ildikó (Annie) és
Lukács Sándor (Almády)

TURAI.  Na, mi az?

ALMÁDY.  Rettenetes ez a sok francia név.

TURAI  vállat von. Mit csináljak?

Szeretem a modern magyar dráma remekeit, és szeretem a Vígszínházat, ahol másodjára volt szerencsém megnézni Molnár Ferenc humoros, de a maga módján elgondolkodtató drámáját, a Játék a kastélyban-t.

Az alaptörténet végtelenül egyszerű. Ami elhangzott, nem lehet letagadni. A megcsalás megcsalás, és még inkább az lesz, ha csupán egy ajtó választja el a szépséges primadonnát (aki épp készségesen megcsalja leendőbelijét) a fiatal és tehetséges zeneírótól (aki történetesen egybeesik a leendőbelivel).

Még szerencse, ha az embernek vannak barátai. Bár jogos a kérdés, Turai és Gál, az ifjú két tanítómestere a pénzért, vagy önmagáért szeretik-e a félreérthetetlenül megcsalt Ádámot, és bizony a szöveg alapján mindkét oldalra billenhet a mérleg nyelve. De Turai cselekszik, majd egy, a szereplők számára kínos, ám számunkra szellemesen könnyed, sőt nevettető tettel kísérletet tesz az elveszett helyzet megmentésére.

ANNIE.  Én beveszem az egész veronált, ami nálam van.

TURAI.  Az kevés.

ANNIE.  Tíz gramm.

TURAI.  Nem a veronál kevés. Az ön halála kevés a megoldáshoz.

Rég voltam olyan darabon, ahol a színészekről szóló részt egyszerűen elintézhetem: mindenki kitűnő választás! Külön dicséret illeti persze Lukács Sándort (Almády), volt megtanulandó szövege, az vitathatatlan. Szeretem a Vígben, hogy a 'kisebb' de természetesen cseppet sem hálátlanabb szerepekbe is olyan színészek kerülnek mint Tahi Tóth László, vagy Csőre Gábor.

Nemcsak a színszekért, a díszletekért és a szellemes helyzetekért, de Molnár Ferenc zseniálisan beleszőtt önreflexiójáért is meg kell nézni a Játék a kastélyban-t!

GÁL.  Min gondolkozol olyan nagyon mélyen?

TURAI.  Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni. Mindjárt a darab legelején, mikor elkezdődik, bemutatni a főszereplőket.

ÁDÁM.  Az nehéz is lehet.

TURAI.  De még milyen nehéz. Elkezdődik az előadás. A nézőtér elcsendesedik. Színészek lépnek be a színpadra és kezdődik a kínlódás. Eltart egy örökkévalóságig, néha pláne egy egész negyedóráig, amíg a publikum megtudja, hogy melyik kicsoda és mit akar.

A teljes darab online itt elolvasható, vagy egy régebbi megvalósításában (hasonlóan parádés szereposztással; Zenthe Ferenc, Márkus László, Tóth Enikő) tizenkét részletben megnézhető a youtube-on. Aki a könyvre esküszik, rendelje meg a bookline oldalán az Európa Diákkönyvtár tagjaként négy hasonló művel egy kötetben, remek áron.

Az egérfogó (Kecskeméti Katona József Színház)

Danyi Judit (Mollie) és
Ferencz Bálint (Giles)

Idén áprilisban volt szerencsém látni Londonban Agatha Christie (és a statisztikák alapján mondhatni a világ egyik) leghíresebb bűnügyi játékát, az Egérfogót. Mikor tavaly megjelent végre magyar fordításban is a szerzőnő Négy színmű című kötete, benne hazánkban először Egérfogóval, titkon reméltem, hogy legalább egy színház hozzányúl majd (azok után hogy (jóval!) korábban számtalan helyen játszották már kisebb-nagyobb sikerekkel). Reménykedni pedig megéri, szeptemberben a Kecskeméti Katona mutatta be, decemberben a pesti Thália teszi ezt (utóbbi sorban a tizenkettedik magyar kísérlet lesz).

A kecskeméti verziót mindenképpen érdemes megnéznie annak, aki teheti, és mivel még nincs mit írni a pestiről, egyelőre ebből kell kiindulni. Be kell valljam győzködtem magam egész úton hazafelé a darab tökéletességéről, de valahogy mégsem sikerült teljesen pozitív irányú meggyőződéssel nekikezdeni a beszámolónak.

A díszlet valamint Mollie, Giles, Mrs Boyle, Metcalf őrnagy és Paravicini karakterei fantasztikusak. Jól játszották a szerepeiket, és végtelenül tüneményesen vettek részt a krimi királynőjének cselszövésében, ragyogóan 'segítve' nézőit a teljes reménytelenség felé, már ami a saját kompetenciáját illeti a gyilkos kilétére irányuló találgatások terén. Mis Casewell karaktere kissé erőtlen volt ugyan, de még mindig inkább a pozitív oldalra húz.

Christopher Wren nem volt elég rámenősen bugyuta. És hogy szó ne érje a ház táját, ez nem az angol előadásból, hanem a szövegből kiindulva is bátran állítható. Trotter felügyelő pedig (finoman és a lehető legkevesebbet elárulva a darab kimeneteléből) szimplán egyáltalán nem ilyen! Nem ilyen kontrollálatlan, nem ennyire indulatos, ugrabugráló és (sajnos) idegesítő. Itt még hozzátenném, hogy azt őt alakító színész véleményem szerint meg van győződve róla, hogy jól beleélte magát a szerepébe, és teljesen átszellemülve játszik, ami igaz, és innentől fogva két hiba lehet a gépezetben: vagy a rendező, vagy a színész maga képzelte el rosszul a teljes karaktert. S még azt is megkockáztatnám, hogy elküldeném az egész dolgot további próbákra, mert bizony gyakran sikerült mások szavába vágnia, és túl korán megszólalnia, ami vagy hat esetben eredményezte, hogy meg kellett ismételnie a kérdését...

Így tehát a végső nagyon nagy durranás igen erőtlenné szelídül (plusz a nagy kiabálások után a meghitt, szelídebb és lassabb beszéd miatt a mögöttünk ülő néni hangosan jelzi, hogy nem hall semmit a mondandóból...) de azért tagadhatatlanul megvan. A darab végével nem vagyok kibékülve sajnos, a rendező (vagy a fordító) ugyanis teljesen más kicsengéssel zárja le Mollie és Giles egymásra gyanakodását, ami (az alapvető kerethez és a részletekhez való hűséget figyelembe véve) rémes ötlet volt. 

Mint angolos (aki sok eredetileg angol darabot látott és bennük sok karakternevet hallott kimondani a színpadon) külön megdicsérném a színészeket és az ő jó kiejtésükért felelős személyt (legyen az akárki a rendezőtől az asszisztensekig). Viszont a fordítás hagy némi kivetnivalót maga után, persze nem nyelvhelyességi és fogalmazási kérdésekben, de az eredeti színműben Mollie és Giles, a fogadójukat megnyitó házaspár, véletlenül Monkswell (amely a családi nevük) helyett Monkwell feliratot csináltat, ezt a magyarban Barátok Kútja Fogadó helyett Barátok Útja Fogadónak intézték el (míg a fent említett Négy színmű című kiadásban megmarad az angolos játék), ami később vissza is tér mind az angol, mind a magyar szövegben, mikor Metcalf őrnagy a pincével viccelődik, ami állítása szerint pont olyan, mintha szerzetesek (monks) laknák. A magyar 'barát' szó kétértelműségével játszva a fordító persze megoldotta ezt a kérdést is, csupán bele kellett erőltetnie a szövegbe egy 'ha már a Barátok Kútjában vagyunk' félmondatot, amely egy bizonyos értelemben akár dicséretként is felfogható.

Összességében megérte megnézni az Egérfogót. Megérte ott lenni a hangulat miatt, amelyhez kiváló színészi játékok és csodás díszlet segített hozzá. Ugyanakkor két kulcsszereplőben és a színmű végének megmásításában csalódnom kellett, ezért talán örökké élni fog bennem ez a 'milyen is volt' dilemma. Sosem szoktam, de ha egy tízes skálán kellene értékelnem, akkor talán egy hetest adnék rá akkor, ha a tíz jelenti a szövegből és az angol előadásból együttesen levont abszolút szubjektív maximum értéket.

A legvégén pedig beszállnék a Christie-kutatók és leszármazottak által jogosan kirobbantott vitába; ugyanis ha nem tudnám mi az az Egérfogó, valószínűleg én is felrohannék a Wikipédiára és elolvasnám az ott leírtakat. Nem ajánlom! Egyetértve az előbb megnevezettekkel, mélységesen elítélem, hogy az oldal egyszerűen leleplezi a gyilkos kilétét, és teljesen egyetértek, hogy nem véletlenül van a darab hatvanadik éve (a bemutatója óta folyamatosan, évtizedek óta minden egyes nap) műsoron szülőhazájában: megéri az élményt elolvasni (vagy hát pontosabban ott megnézni, amíg nem kapunk egy teljesen hű hazai változatot)!

Csoportterápia (Madách Színház)

Trixi: - Hogy mondjon, igazat hogy mondjon, az aki fél...

Az időt kár húzni, az izgalmakat kár fokozni, igenis menjünk Csoportterápiára! A Madách Színház musical pályázatának nyertes művét nemrég (2011. június 10.) mutatta be a kiíró színház, amelynek minden bonyodalma (cseppet sem meglepően) egy csoportterápiás foglalkozás köré szerveződik. Az előadás óriási közönségsiker, a VLM nemrég közzétett listája szerint a 2011/12-es évad végéig 46 (többnyire teltházas) előadást élt meg.

Szép lassan érkeznek a legkülönfélébb problémával rendelkező páciensek. Van itt hipochonder, meleg, kisebbségi komplexusos csontsovány nő, aki meg van róla győződve, hogy kövér és visszataszító, egy szimplán csak 'szőke nő', de notórius hazudozó is akad. Csak egyvalaki felejt el megjelenni: a helyettes orvos.

Pörgő és modern nyelvezetű dalok színesítik ezt a vérbeli vígjátékot, könnyen és egyben ironikusan befogadható szövegekkel. A prózai részek is mesterien kidolgozottak, nagy meglepetésemre a darab sehol nem ment át túl közönségesbe.

Trixi: - Neked fogalmad sincs mi a különbség erotikus és perverz között. Na elmondom neked mi a különbség erotikus és perverz között. Erotikus, ha egy tollpihét használsz a szexhez, perverz, ha az egész csirkét!

Amilyen egyszerű a díszlet, annyira nagyszerű; a színpadon található kevés tárgy varázslatosan kel életre a táncok és koreográfiák során. Személyes kedvenceim talán a legelső dal (Terápiára járni kár), melynek refrénjében, mint ez a címből is kitűnik, a darabhoz csodálatosan illő hangzásvilággal választották ki a szavakat, illetve Natasa dala (Ez már az út) voltak (amely Polyák Lilla előadásában a youtube-on is fellelhető), de a közönség nagy kedvencei közé tartozik még az Utálom a musicaleket, a Hoppá, asszem dobtak és a fantasztikusan ötletes, a darab komolyságát megalapozó Itt szemben énvelem.

A színészek valósággal lubickolhatnak szerepeikben. Bár valamennyi szereplő elnagyolt sablon, akik a modern társadalom kliséit kívánják képviselni, a hosszú önkéntes foglalkozás során (hiszen ugye a helyettes orvos nem talál el a megfelelő terembe) mégis elmélyül valamennyire a jellemük, és a képviselt típus mellett egyéniségekké is válnak. Balla Eszter a valójában csontsovány lány, aki Gombóc Artúrhoz szereti hasonlítani magát, Sándor Dávid/Simon Kornél a rövidtávú memóriazavarral küzdő úgy tűnik névtelen férfi, Dobos Judit a kényszeres hazudozó és hencegő Trixi, Nagy Sándor az Opera balettkarában táncoló meleg Sziszi, Szente Vajk a hipochonder Lajos, akinek a táskájában mindenféle orvosi segédeszköz megtalálható, valamint Ladinek Judit/Polyák Lilla Natasa, a magas színvonalon élő, de szellemileg jóval alacsonyabb szférákat képviselő szőke feleség, a maga gondjaival. Sándor Dávid és Simon Kornél közül valahogy az utóbbi tűnt számomra szimpatikusabbnak szerepében, talán azért mert a Centrál Színházban már láttam Simon Kornélt nagyszerű értetlenkedőnek, míg Ladinek Judit és Polyák Lilla közül számomra az első hölgy győz, bár Lilla csodálatosan játszik és nagyon viccesen is, énekhangjával pedig mint tudjuk, semmi baj sincsen, Ladinek Judit tele van öniróniával, felszabadultabb, lazább, és az ő hangja is eszményi!

A musical modernségében azért rejlik pár klisé. A Spamalot már lefoglalta magának a musicalben cikizzük a musicaleket ötletét, de talán elnézhető, hogy ezzel a Csoportterápia szerzőpárosa is élt; megkapja az Operaház Fantomja, de még a Vámpírok bálja is. Az áramszünetes jelenetről pedig azonnal a Jóbarátok örökzöld epizódja jutott eszembe, de összességében a végső konklúzió nem más: tényleg menjünk Csoportterápiára!

Sziszi - Egyszer áramszünet volt, és három órát kellett várnom a liftben!
Natasa - Az semmi! Én egyszer négy órát vártam a mozgólépcsőn!

Vajon kell egyáltalán orvos ahhoz, hogy egy csoportnyi - a társadalom által dilisnek címkézett - ember felfedje a bennük rejlő komplexusok eredetét és elinduljanak a "gyógyulás" rögös útján? Félelmetes, de képesek vagyunk magunkra ismerni a hat szereplő valamelyikében? Biztosan állíthatjuk-e, hogy nincs köztünk egy orvos? A dilisek tényleg dilisek? Csak az az orvos, akinek erről papírja van, vagy bizonyos szempontból mind azok lehetünk?

Frissítve: 2012. július 6.