Téli utazás (Vígszínház, Házi Színpad)

Börcsök Enikő, Fehér Balázs Benő

Elfriede Jelinek osztrák írónő rangos díjakkal kitüntetett darabja nem könnyen emészthető színházi estét kínál. Ebben a személyes vallomásban az időről, a térről és korunk egészen különleges viszonyrendszeréről mondhatni nem nagyon történik semmi. Vannak szereplőink, kiváló szereplőink, de nincsenek karakterek, nincsenek viszonyok sem. De nem is kellenek.

,, Az ember egy levélre vár, reszket. Egy egyszerű kis csengésre vár,
 megváltoztatja a csengőhangot. Megint semmi."

Zsótér Sándor házi színpadi rendezésében expliciten érzékelteti, hogy minden, ami történik az abszolút jelenkori. Benedek Mari jelmezei mondhatni extravagánsak, óriási szoknyák és tűsarkú cipők, melyek mind színükben mind "testhőtartó képességükben" teljesen pofon csapják a darab címének elolvasásakor felállított képzelgéseinket. Ambrus Mária díszlete, az idilli télies házikó tehát mindaddig félrevezető, míg meg nem jelennek a színészek.

,,A háló az szakadatlan. Dobálja a labdákat mint az agyaggalamb röptető, az ember 
megpróbálja elkapni... A lehető legtöbbet elkapja, kipróbálja... 
De a mama már nincs meg."

Veczel Vera

Börcsök Enikőé a legnagyobb szerep. Van benne humor, kesergés és panaszkodás, minden, ami egy mai ember elengedhetetlen tartozéka, ha boldogulni akar az egyre individualizálódó, de bizonyos pontokon abszolút összeolvadó világban. Szó esik hát a nőkről, mint árucikkek, a hírekről és a médiáról, az internetes társkeresésről, a betegségek elfogadásáról és a természet kizsákmányolásáról is. De tévedünk ha azt hisszük, minderről úgy esik szó, hogy az előző felsorolás szavaiból akár egy is elhangzik a színpadon. Börcsök Enikő egyedülálló orgánuma élvezetessé teszi számunkra a narratíva követését, nagyon kell ő nekünk az elején, hogy biztasson minket, ne adjuk fel, sodródjunk bele a történetbe. Venczel Vera jelenlétét egyfajta hitelesítő pecsétként érzékeltem. Ott van ő, a karizmatikus színésznő, akinek aztán tényleg el kell hinni, ha egyetért. Bach Kata, Szabó Erika és Fehér Balázs Benő egyetemi hallgatók már-már kórusként kísérik a jeleneteket. Leginkább összekötő szövegeket, verseket és tiltakozó beszédeket mondanak, kitűnő ellenpontjai és kiegészítői is két tapasztalt kollégáinak.

,,Hamarosan pótolni fogják totál kisiklott emberekkel. Tökéletesen pótolni. 
Ezt a nőt megtartom magamnak. Megtartom magamnak ezt a nőt, különben nem kell senkinek."

Börcsök Enikő, Fehér Balázs Benő

Legfőképpen az időnél időzünk. Mitől válik fontossá egy pillanat? Hogyan nézhető az el az időnek, hogy amikor egy pillanat fontossá lesz, akkor talán nem is tudunk róla? Utána, egy pillanattal később rájövünk, hogy az előbb egy rendkívül jelentőségteljes pillanatot éltünk meg, de ez becsapás, átverés, csapda. Mert minden nagy pillanat valahol múlt idejű. Ezen felül kit érdekel az, ami velünk történik? Ha mi szenvedünk autóbalesetet, vajon bekerül az a médiába? És ami ténylegesen bekerül, az miért is érdekes? Akivel valami történt, azzal már megtörtént, a nagy pillanatnak vége, mi csak utólag ámulunk el az eseményeken. De mi azt szeretnénk, ha az a nagy pillanat itt és most játszódna le, a szemünk előtt. Még az óra mutatói is megállnak néha. Hát hol az igazság?

Chicago (Centrál Színház)

Roxie Hart tündöklése és továbbtündököltetése

Schell Judit és Kulka János

Pont olyan nehéz egy valódi sikerdarabhoz nyúlni, mint amennyire könnyű. Félig-meddig talán igaz, hogy a cím egy kicsit el is adja a darabot, meg egy kicsit félelmetes bélyege is mindennek: levakarhatatlan elvárásokkal ülünk be egy Chicago előadásra. Van, aki a színészek miatt jön, van aki a zene miatt, sőt, tapasztalatból mondom, hogy van, aki a fordításra kíváncsi, mégis Bozsik Yvette rendező az este folyamán meggyőz minket arról, hogy kiváló helyen járunk ha igazán minőségi keresztmetszetet szeretnénk látni korunk társadalmáról. De várjunk csak, hiszen már az 1920-as években is igaz volt mindez. Szex, marketing, korrupció, parasztvakítás és a sok-sok jazz!

Roxie Hart csalódik szeretőjében, hát lelövi. Férje, Amos, ugyan magáravállalná a gyilkosságot, de mikor a napnál is világosabbá válik számára, hogy Roxie-t nem betörő támadta meg, csak a szeretője van épp hűlőben a földön a lepedő alatt, akkor hagyja, hadd jusson Roxie a chicagói igazságszolgáltatás útvesztőin egyenesen Morton Mama kezére, ahol rabtársai, köztük a hidegvérű kettős gyilkos Velma Kelly társaságában igazából már csak három dolog fontos. A jó sajtó, Billy Flynn (avagy a jó ügyvéd), és úgy nem mellékesen a marketingdömping hullámán elnyerhető szabadulás. Pénz, szex és jazz kövezik ugyanis a rögös utat.

Bozsik Yvette rendezése (és koreográfiája) a kor zenei atmoszféráját teljes mértékben tiszteletben tartva Baráthy György dramaturg (és fordító) segítségével egy kicsit ott is marad, és egy kicsit közel is jön hozzánk. Ha a sajtó megrohamozásával irányítani tudjuk a közmédia véleményét, az úgy tűnik minden pénzt megér. Talán ezt a célt hivatott szentesíteni az a dalbetét, melyet a második felvonásban Velma és Morton Mama énekelnek korunk erkölcséről és közízléséről. Rendkívül jónak találom, hogy a koreográfia egy kicsit jól ismert és mindemellett helyenként abszolút eredeti. Az sem rossz, hogy kulcsszónak tűnik az egyensúly, mert úgy vélem (mint ahogy erre már a legelején szó volt), hogy ennek a kényes egyensúlynak a megtalálása és fenntartása hozzák létre a Centrál-féle Chicago valóban egyedüli varázsát.

Falusi Mariann és Schell Judit

Schell Judit Velma Kelly-jére (további szereposztásban Jordán Adél / Szilágyi Csenge) nincs jobb szó, mint egy igazi akaratos, törtető, minden lében kanál cafka. Olyan hitelességgel és nagyszerű énektudással támasztja alá Velma rafináltságát és előrelátását, hogy most egy kicsit úgy érzem mintha mindig is őrá számítottam volna, ha kedvem támadt megnézni a darabot. Mikor Roxie újabb csellel áll elő az első felvonás végén, hogy megkopott fényére új lakk kerüljön és a sajtó ismét csak vele foglalkozzon, Schell Judit feladata egyetlen félmondatban meglepődni. Ez volt az a félmondat, ami után úgy éreztem, hogy a szerep elvitathatatlan személyétől. Mórocz Adrienn Roxie-ja (további szereposztásban Ágoston Katalin / Tompos Kátya) azért volt eleinte kicsit furcsa, mert a bennem élő Roxie egy megszeppent, félénk kislány, aki a darab folyamán fokozatosan idomul és lesz egyre inkább hasonlatos Velmához, itt azonban már eleinte is egy nagyszájú és magabiztos amazon. Miután ezen az apróságon túlléptem, sikerült felfedeznem, hogy pontosan ezért nehéz dolog Roxie-t játszani, ám a szerepre kiválasztott színésznőt nem kell félteni: úgy kell egyre közelednie Velma jelleméhez, hogy néha egy lépéssel előrébb, néha eggyel hátrébb legyen mint ő, de pontosan kell tudnia érzékeltetni, hogy amikor egy lépéssel vissza van, akkor valójában kettővel van előrébb, csak éppen taktikázni támadt kedve. Ha már a taktikázásnál tartunk, Kulka János ügyvédfigurája olyan, mintha ráöntötték volna. Nőcsábász, nagydumás, tapasztalt róka ő, aki esküszik, hogy ha Jézus ma élne és lenne ötezer dollárja, akkor talán másképpen alakulnának a dolgok. Billy megformálásakor kísértetiesen hasonlít önmagára a Nemzeti Színház (már nem látható) Angyalok Amerikában című drámájából, ahol Roy Cohnt, a szintén minden hájjal megkent ügyvédet kellett eljátszania. Néha végtelenül kell örülni annak, hogy nincs másik szereposztás, ugyanis nehezen tudnék bárki mást elképzelni Kulka János helyére, s ha már itt tartunk, akkor ez a mondat tökéletesen igaz Falusi Mariann Morton Mamájára is. A kiállásában is tiszteletet parancsoló fegyőrnő szimbolikus és valódi teljhatalmáról szóló korrupciószorgalmazó szólója akkorát üt, hogy szinte fáj, már persze a lehető legjobb értelemben. Morton Mama igazi polihisztor: foglalkozását tekintve fegyőr, de mellékállásban néhány baráti százalékért további management teendőket is szívesen ellát, törődvén szabadulni vágyó rabjai csillogó jövőjével, nomeg saját hosszútávú anyagi boldogulásával. Kiváló ellentétét képezi a Roxie férjének bőrébe bújtatott Stohl Andrásnak (további szereposztásban Cserna Antal), avagy Amos Hartnak. Meglátásom szerint a közönség mindig készséges ítész: bár Amos bábfigurának is beillő papucsférj, karaktere nincsen túlságosan sokat a színpadon, mégis az egyik legnagyobb tapssal jutalmazott alakítást tudhatta magáénak. Nem mellesleg a Kulka-Stohl akaratos-félénk kettős itt is visszaköszön, hiszen anno az Angyalok Amerikában című darabban is hasonló ellenpárokat játszottak. (Nincsenek véletlenek?).

Node mit ér a sajtó, ha nincs ki írjon az emberről. Mind Velma, Roxie, Morton Mama és Billy egy kiemelt célért küzdenek: meg kell nyerniük Botos Évát, a Mary Sunshine bőrébe bújtatott újságírót arról, hogy Roxie ártatlan. Mert Miss Sunshine átlát a szitán, melyet Botos Éva érzékletesen szemléltet, de amint ráharap a horogra, ő is eggyé válik a sok megvezetett újságíróval. Sose feledjük, hogy semmi sem olyan fontos, mint az eszmény jelenidejűsége: mire az ítélet kihirdetéséhez érünk, talán már érdekesek sem vagyunk az emberek szemében. A sokaságnál kell megemlítenünk, hogy a Chicagót kísérő kórus-tánckar munkája egyedülálló: szinte folyamatosan színpadon a csapat, hogy látványos és profi mozdulatokkal kísérjék a főszereplők munkáit. Épp ezért jelentős Schmied Zoltán konferansziéja, aki maga is megtért földi lényként végigkalauzol bennünket a korrupció útvesztőin. Khell Zsolt médiabirodalmat idéző díszletei és kiváló térelem-használati ötletei, valamint Berzsenyi Krisztina merész jelmezei már csupán az igazi minőségi habot jelentik a tortán. Azt a fajta minőségi habot, amely órákkal később is pont ugyanolyan szép és ízletes, mint az első percben.

Mórocz Adrienn és Schell Judit

Higgyék el, van itt jazz, és van itt még annyi minden. Ötletek, fények, ízek, táncok és jellemek extázisa mesterien kiosztott szerepekben, hamisíthatatlanul buja revüvel az ehhez dukáló felpezsdítő dallamokkal. Noha az előadás kezdeti impulzusai az első felvonás végére egy picit alábbhagynak, és a szünetre aggódva megyünk el, szerencsére a második felvonás ott veszi fel a fonalat, ahol az első valahol a háromnegyedénél elhagyta, és energikusan gördül tovább a cselekmény. Egy kicsit vakarjuk le az elvárásainkat (már ha vannak) a Chicagóról, ha azt korábbi színházi tapasztalatainkra vagy a hollywoodi filmre alapoznánk és bátran döntsünk úgy, hogy úgy istenigazából jól szórakozunk két és fél órán át a Centrálban. Hát igen, ilyenkor valóban ott a világ közepe.

Képek: Mészáros Csaba (Centrál Színház Facebook)

Pintér Béla és Társulata: Tündöklő Középszer (Szkéné Színház)

A Tündöklő Középszer allegória (és ars poetica) a színházért, az egységért, az odafigyelésért és az empátiáért viszonylag humoros köntösben. Pintér Béla és Társulata épp egy darabot próbál színre kényszeríteni, mikor fény derül Juci döbbenetes tehetségtelenségére. Hiába a közelgő bemutató, melyben a távolkeleti kislányt Ukrajnán keresztül szülőhazájába csempészné a város vezetőségének segedelmével édesanyja, Juci azonnali hatállyal repül a társulatból mint színművész, s innentől fogva ügyeletes kávéfőzőként építheti a csapat egységét. Igen ám, de mi van akkor, ha a kortárs színház eladhatósága és a kényszeredett fenntarthatóság miatt zenés darabot kell komponálni (még ha a melódiák nem is túl eredetiek), és a fene se tudta, hogy a Jucinak ekkora őstehetsége van az áriák területén. Mert így már azért elég vacak, hogy kidobtuk a társulatból...

Pintér Béla furcsán nevettető drámája annyi mindent sűrít magába, hogy az jórészt (a szó pozitív értelmlében) befogadhatatlan. Bizonyára akadnak nézők, akik számára a darab rávilágít néhány jelenségre, s az este folyamán könnyesre röhögik magukat az idióta dalbetéteken, de véleményem szerint érdemes elidőzni a titkon már-már mesterien színpadra álmodott embertípusok félelmetes valószerűségén, annak ellenére, hogy látszólag karikatúráknak készült mind. Korpás János (Thuróczy Szabolcs) lenne a társulat szíve-lelke, legalábbis ő mindig készségesen áll az éppen cserben hagyott hölgyek tettleges megsegítésére. Géza (Pintér Béla), a társulat vezetője nehezen, sok őrlődés után hozza meg döntését Juci menesztéséről, de utána már köti az ebet a karóhoz, a nehezen megszületett döntésének véglegessége megkérdőjelezhetetlen, s annak felülbírásán csak egy csoda segíthet. Csoda a csodában tehát, hogy Juci (Herczenik Anna) képes a csodára. Judy (Szalontay Tünde) a cicamica hozza a társulat fejére a híres olasz producert, Dínót (Quitt László), akinek köszönhetően sor kerülhet a középszerű asszisztens tündöklésére. Madár (Szamosi  Zsófia) és Bölény (Friedenthal Zoltán) kettőse azért fontos, mert bár életüket együtt képzelik el, a kívülállóknak is percek alatt nyilvánvalóvá lesz, hogy fogalmuk sincs a szerelemhez olyan gyakran alapvetőnek hitt őszinteségről és bizalomról. De hát hogy is várhatnánk el őszinteséget és felvállalást (legyen az a múltban vagy a jelenben keresendő) egy olyan pártól, akik már nevükben is alteregókba menekülnek. Szücsi (Enyedi Éva) különlegessége, hogy beszéde keleti származására való tekintettel alig érthető, s mi jót derülünk rajta, míg végül meg nem sajnáljuk Juci felemelkedésével egyidőben, ugyanis nehéz jövő vár egy olyan színészpalántára, akinek egyetlen különlegessége vicces beszédmódja, melyet igen könnyen leköröz (amolyan két dudás nem fér meg egy csárdában módon) Juci ősrobbanásnál is ősibb képessége az operaperformanszok területén. S ott van még az alkoholista Héra (Roszik Hella), aki minden áldott reggel késik a próbáról, de legalább szépen énekel és életében először egy egész éjszakára lehetőséget lát a felemelkedésre. Kár, hogy fény derül Juci fölényére.

Az este egyik lefontosabb kérdése számtalan más mellett, hogy mégis hogyan érezze magát Juci? Amit eddig csinált, az nem felel meg a társulat elvárásainak, amit most csinál azt mindenki értetlenül és idegenkedve figyeli, amit pedig csinálni fog annak láthatóan nem tudja feldolgozni megjósolhatatlan távlatait. Továbbá be kell-e hódolnia az igényességnek a popularitás és az eladhatóság oltárán? Hányszor (de hányszor) lovagolható meg ugyanaz a téma? Valóban jó az, ha egy társulat vagy színház kizárólag a fenntarthatóságot szemelőtt tartva oszt szerepeket, keres darabokat és simul hozzá egy-két úgynevezett vezető színészhez vagy színésznőhöz? Csak a közönség számít, vagy törődni kell a színészek lelkével is? Lehet-e futószalagon minőségi színházat csinálni? Van értelme hinni bármi maradandóságában?

A Tündöklő Középszer egy igen izgalmas előadás sok humorba burkolva. Ugyanakkor, ha vesszük a fáradságot és elgondolkozunk azon, amit ez a kis társulat mikroszinten a szemünk elé tár, akkor félelmetes távlatokba juthatunk. A nevetés és a kacagás elfedi azokat a jelenlevő sebeket, melyekből minden egyes szereplő vérzik. A darab tehát szórakozásra és elmélkedésre is egyaránt alkalmas, tartalmas és elgondolkodtató színházi élményt ígér.

10 éves Az Operaház Fantomja (Madách Színház) - a jubileumi díszelőadásról

2013. május 30-án, csütörtökön este tartotta a Madách Színház az Operaház Fantomja 10 éves jubileumi díszelőadását. Az előadáson a legtöbb főszereplő jelen volt, néhol különleges jelenetekkel még emlékezetesebbé téve azt. Volt, hogy három Fantom, két Christine és két Raoul is egyszerre állt a színpadon, miközben a nézők valóban feledhetetlen és egyedülálló élményekkel gazdagodtak. A rendhagyó előadás után további zenés meglepetések és dedikálási lehetőség is várt a közönségre. A beszámolóhoz mellékelt képi ízelítők az új, jubileumi műsorfüzetből valók.

Hét órakor - mintha az este csupán egy lenne a sok közül - a szokott módon kezdődött az Operaház Fantomja. Az első felvonást Fonyó Barbara, Homonnay Zsolt és Posta Victor kezdték, de már az Éj zenéje alatt gyors egymásutánjában csatlakozott Posta Victorhoz két Fantom-kollégája, Csengeri Attila és Sasvári Sándor. Az önmagában is szenzációs szám hármas előadásban még elementárisabbá emelte az élményt, mikor Christie először szembesül a Fantom őt illető terveivel. Ahol csak lehetett, a jubileumi előadás megőrizte a cédéváltozat szereposztását, Carlotta Giudicelli bőrébe Sáfár Mónika, Umberto Piangiéba Rozsos István, az új igazgatókéba Szerednyei Béla és Weil Róbert, Madame Giry-ébe Benze Ilona, Meg Giry-ébe Kuthy Patrícia, Joseph Bouquet-éba Barabás Kiss Zoltán, Monsieur Reyer-ébe Lakóth Aladár, Monsieur Lefevre-ébe Lőte Attila és az árverési kikiáltóéba Pusztaszeri Kornél bújtak.

Az első felvonás végén ismét három Fantom esküdött bosszút Christine-re, amiért ő Raoult választotta, majd a második felvonás elején rövid videobejátszást nézhettünk meg a Fantom tíz évvel ezelőtti premierjéről, ahol a szerző, Andrew Lloyd Webber is jelen volt. A videóban felelevenítették azt a hosszú alkotói folyamatot, amely ennek a szuperprodukciónak a létrejöttét eredményezte, s amelyről Szirtes Tamás rendező, a Madách Színház igazgatója úgy nyilatkozott, hogy új korszakot nyitott a színház életében. Ezután a már emlegetett szerző gratuláló levelét, majd a Japán Fantom-produkció színészeinek leleményes videóüzenetét nézhettük meg. A vetítés alkalmával megemlékeztünk a produkció megvalósításában részt vevő, ma már nem élő művészekről: Vágó Nelly jelmeztervezőről, Seregi László koreográfusról és Pelle Erzsébet operaénekesnőről, aki oly sokáig játszotta Carlottát. Mindezek után a felvonást még Fonyó Barbara és Homonnay Zsolt nyitották, de épp csak annyi ideig, míg a színpadra érkezett Mahó Andrea és Magyar Bálint, s a maszkabáli arcdíszek kicserélésével átvették a főszerepeket. Az Éj zenéje után egészen a második felvonás temetős jelenetéig Csengeri Attila, utána már Sasvári Sándor bújtak a Fantom bőrébe.

A második felvonásban egy alkalommal, a Látjuk-e még egymást valaha című dal után három fantom, két Christine és két Raoul álltak a színpadon, míg az estét Mahó Andrea és Sasvári Sándor, a cédéről ismert első szereposztás zárták. A tapsrend alkalmával a rendező, a kreatív team és a további alkotók mellett színpadra álltak még a további szereposztások is, valamint köszönthettük a produkcióban már nem fellépő Király Lindát, Krassy Renátát (aki terhessége okán hagyta el egy időre a Fantomot, de az évadban már nem is állt vissza Christine szerepébe), Bíró Esztert és Miller Zoltánt. Ráadásként a musical leghíresebb duettjét hallgathattuk meg Horgas Eszter fuvolaművész és Szabó Ádám tangóharmonikás előadásában, majd az egyik eredeti szereposztás, Király Linda és Miller Zoltán énekeltek duettet. 

A félórával meghosszabbított jubileumi előadás után a Madách teremben fogadás következett, ahol a közönség találkozhatott az Operaház Fantomja alkotóival és szereplőivel, és dedikáltathatta a belépéskor ajándékba kapott maszkot, vagy az új, jubileumi programfüzet oldalait. Nagyszerű módosításokkal és igényes ráadásokkal ért véget a Fantom tízéves ünnepi előadása, mely valóban egyedülálló élménnyel szolgált. A Szegedi Szabadtéri Játékokon tervezett koncert-változat miatt nyáron sem kell Fantom nélkül maradjunk, de ami a Madáchot illeti, őszintén remélem, hogy tíz év múlva ismét ünneplünk!

Homonnay Zsolt, Fonyó Barbara, Csengeri Attila, Magyar Bálint, Posta Victor, Mahó Andrea és Sasvári Sándor a jubileumi előadás után. (A Madách Színház weboldaláról)

Ghost (Budapesti Operettszínház)

New York: pénz, karrier, csillogás és egy tragédia, amely beárnyékolja egy fiatal pár felhőtlenül boldognak ígérkező jövőjét a városban, mely sosem alszik. Gyilkosság, krimi, intrika és szellemidézés, kérdések és válaszok, látvány, illúzió és valóság. A KERO-rendezte Ghost musical házi főpróbáján jártam a Budapesti Operettszínházban Muri Enikő, Kerényi Miklós Máté, Szulák Andrea és Szabó Dávid főszereplésével.

Molly Jensen magára marad Sam Wheat tragikus halála után. Pontosabban csak Carl-ra támaszkodhat, Sam egykori kollégájára, akiről hamar kiderül, hogy része volt Sam tragédiájában. A fiú, akinek szelleme a földön ragad, hiszen még dolga van az életben, szomorúan tapasztalja, hogy bár látja és hallja Molly-t, ő maga képtelen beleavatkozni az életébe. Bizony, egy szellemnek is van mit tanulnia akár a metróban, akár a kórházban élő további, már sokkal tapasztaltabb szellemtársaitól. Kettejük között a kapcsolatot - nem kis meglepetésére - csak Oda Mae Brown, az egyébként magát tapasztaltnak valló szellemidéző, spiritiszta és médium képes megteremteni. 

Dave Stewart és Glen Ballard zenéiben és Bruce Joel Rubin (fordította Müller Péter Sziámi) dalszövegeiben van valami egészen új, olyan, amit valóban nem tapasztaltunk még egyik musicalben sem. Talán kevésbé igaz rá, hogy csupa visszatérő dallammal és motívummal dolgozna, inkább könnyedebb, néhol egyenesen pop-rock számok csendülnek fel, de azt kell mondanom, hogy pont ezzel kísérik jól a New Yorkban játszódó spirituális-szellemes krimit. Khell Csörsz díszlettervezői munkája az első pillanattól kezdve megmutatkozik: a forgószínpad és a számtalan ledfal nagyon hitelessé teszi a tőlünk olyan messzi közeget, be kell vallanom, hogy sokkal hitelesebbé, mint az előzetesen hittem volna. A rendezés, a zene és a díszletek mellett meg kell említeni Velich Rita remek jelmezeit, ezek közül is a kedvenceimet, Oda Mae parádésan vicces ruhakölteményeit.

Oly sokat olvashattunk már a várakozásokról, hogy külön öröm volt végre tényleg valódi női főszerepben látni Muri Enikőt, aki nagyszerűen énekel, noha az igazsághoz hozzátartozik, hogy szólóban sokkal inkább kiemelkedik, mint a duettekben Kerényi Miklós Mátéval, de majd idővel a közös részeket is bizonyára tökéletesítik. Kerényi Miklós Máté jól illik Muri Enikőhöz (vagy ha tetszik, akkor fordítva), fiatal, életvidám és energiával teli párt alakítanak. Szabó Dávidnak meglehetősen nehéz dolga van, hiszen egy jól felépített kétszínű figurát kell bemutatnia a közönségnek, de sikerrel áll helyt a színpadon ebben a furcsa átmenetben, míg György-Rózsa Sándor (egyfajta ellenpontként) az abszolút gonosz karaktert hozza jó átéléssel. Brasch Bencét és Józsa Imrét nagy öröm volt ilyen remek szerepekben látni, itt kicsit vissza kell térnünk a szerzőkhöz, hiszen még a további szellemeket is sikerült valóban izgalmasan és tartalmasan kidolgozniuk. Végül, de még véletlenül sem utolsó sorban meg kell említenünk Szulák Andreát, a szellemidéző, spiritiszta és médium, Oda Mea Brown bőrében. Fantasztikus komikus szerep egy egyedülállóan kiemelkedő színésznő számára, elég annyit mondanunk, hogy színpadi mozgásával, énektudásával és karizmatikus színpadi jelenlétével Szulák Andrea ellopja a musicalt minden további főszereplőtől.

Akár hisszük, hogy éltünk nem ér véget a halál után, akár reméljük, hogy ha még dolgunk van idelent, akkor nem távozunk el és képesek vagyunk megóvni azokat, akiket szeretünk, vagy még véletlenül sem engedünk effajta gondolatoknak, a Ghost egy pörgős, izgalmas és végtelenül nevettető musical, melyet valóban nagyszerű és minőségében kimagasló változatában nézhetünk meg az Operettszínházban. Talán még annyit hozzátennék, hogy nekem a fordítással néhol voltak problémáim (Oda Mae szövegei lehettek volna egy fokkal lazábbak és modernebbek, míg Sam (ha elhagysz a végtelen éj felzabál) és Molly (ezt jól benyeltem) pár sora talán kissé túllő a célon), annyira sikerült felkelteni az érdeklődésemet, hogy egyszer biztosan megnézzem mit tud a másik szereposztás, ahol megérzésem és tapasztalatom szerint az egész musical új megvilágításba kerül majd, és a nagyszerűen működő bájos ifjú pár helyett talán egy másik lehetőség, két tapasztaltabb, nagyobb múlttal rendelkező fiatal életében bontakozik ki ugyanez a tragédia. Akár így akár úgy, a Ghost mindenhogy érdekesnek tűnik.