Chicago (Centrál Színház)

Roxie Hart tündöklése és továbbtündököltetése

Schell Judit és Kulka János

Pont olyan nehéz egy valódi sikerdarabhoz nyúlni, mint amennyire könnyű. Félig-meddig talán igaz, hogy a cím egy kicsit el is adja a darabot, meg egy kicsit félelmetes bélyege is mindennek: levakarhatatlan elvárásokkal ülünk be egy Chicago előadásra. Van, aki a színészek miatt jön, van aki a zene miatt, sőt, tapasztalatból mondom, hogy van, aki a fordításra kíváncsi, mégis Bozsik Yvette rendező az este folyamán meggyőz minket arról, hogy kiváló helyen járunk ha igazán minőségi keresztmetszetet szeretnénk látni korunk társadalmáról. De várjunk csak, hiszen már az 1920-as években is igaz volt mindez. Szex, marketing, korrupció, parasztvakítás és a sok-sok jazz!

Roxie Hart csalódik szeretőjében, hát lelövi. Férje, Amos, ugyan magáravállalná a gyilkosságot, de mikor a napnál is világosabbá válik számára, hogy Roxie-t nem betörő támadta meg, csak a szeretője van épp hűlőben a földön a lepedő alatt, akkor hagyja, hadd jusson Roxie a chicagói igazságszolgáltatás útvesztőin egyenesen Morton Mama kezére, ahol rabtársai, köztük a hidegvérű kettős gyilkos Velma Kelly társaságában igazából már csak három dolog fontos. A jó sajtó, Billy Flynn (avagy a jó ügyvéd), és úgy nem mellékesen a marketingdömping hullámán elnyerhető szabadulás. Pénz, szex és jazz kövezik ugyanis a rögös utat.

Bozsik Yvette rendezése (és koreográfiája) a kor zenei atmoszféráját teljes mértékben tiszteletben tartva Baráthy György dramaturg (és fordító) segítségével egy kicsit ott is marad, és egy kicsit közel is jön hozzánk. Ha a sajtó megrohamozásával irányítani tudjuk a közmédia véleményét, az úgy tűnik minden pénzt megér. Talán ezt a célt hivatott szentesíteni az a dalbetét, melyet a második felvonásban Velma és Morton Mama énekelnek korunk erkölcséről és közízléséről. Rendkívül jónak találom, hogy a koreográfia egy kicsit jól ismert és mindemellett helyenként abszolút eredeti. Az sem rossz, hogy kulcsszónak tűnik az egyensúly, mert úgy vélem (mint ahogy erre már a legelején szó volt), hogy ennek a kényes egyensúlynak a megtalálása és fenntartása hozzák létre a Centrál-féle Chicago valóban egyedüli varázsát.

Falusi Mariann és Schell Judit

Schell Judit Velma Kelly-jére (további szereposztásban Jordán Adél / Szilágyi Csenge) nincs jobb szó, mint egy igazi akaratos, törtető, minden lében kanál cafka. Olyan hitelességgel és nagyszerű énektudással támasztja alá Velma rafináltságát és előrelátását, hogy most egy kicsit úgy érzem mintha mindig is őrá számítottam volna, ha kedvem támadt megnézni a darabot. Mikor Roxie újabb csellel áll elő az első felvonás végén, hogy megkopott fényére új lakk kerüljön és a sajtó ismét csak vele foglalkozzon, Schell Judit feladata egyetlen félmondatban meglepődni. Ez volt az a félmondat, ami után úgy éreztem, hogy a szerep elvitathatatlan személyétől. Mórocz Adrienn Roxie-ja (további szereposztásban Ágoston Katalin / Tompos Kátya) azért volt eleinte kicsit furcsa, mert a bennem élő Roxie egy megszeppent, félénk kislány, aki a darab folyamán fokozatosan idomul és lesz egyre inkább hasonlatos Velmához, itt azonban már eleinte is egy nagyszájú és magabiztos amazon. Miután ezen az apróságon túlléptem, sikerült felfedeznem, hogy pontosan ezért nehéz dolog Roxie-t játszani, ám a szerepre kiválasztott színésznőt nem kell félteni: úgy kell egyre közelednie Velma jelleméhez, hogy néha egy lépéssel előrébb, néha eggyel hátrébb legyen mint ő, de pontosan kell tudnia érzékeltetni, hogy amikor egy lépéssel vissza van, akkor valójában kettővel van előrébb, csak éppen taktikázni támadt kedve. Ha már a taktikázásnál tartunk, Kulka János ügyvédfigurája olyan, mintha ráöntötték volna. Nőcsábász, nagydumás, tapasztalt róka ő, aki esküszik, hogy ha Jézus ma élne és lenne ötezer dollárja, akkor talán másképpen alakulnának a dolgok. Billy megformálásakor kísértetiesen hasonlít önmagára a Nemzeti Színház (már nem látható) Angyalok Amerikában című drámájából, ahol Roy Cohnt, a szintén minden hájjal megkent ügyvédet kellett eljátszania. Néha végtelenül kell örülni annak, hogy nincs másik szereposztás, ugyanis nehezen tudnék bárki mást elképzelni Kulka János helyére, s ha már itt tartunk, akkor ez a mondat tökéletesen igaz Falusi Mariann Morton Mamájára is. A kiállásában is tiszteletet parancsoló fegyőrnő szimbolikus és valódi teljhatalmáról szóló korrupciószorgalmazó szólója akkorát üt, hogy szinte fáj, már persze a lehető legjobb értelemben. Morton Mama igazi polihisztor: foglalkozását tekintve fegyőr, de mellékállásban néhány baráti százalékért további management teendőket is szívesen ellát, törődvén szabadulni vágyó rabjai csillogó jövőjével, nomeg saját hosszútávú anyagi boldogulásával. Kiváló ellentétét képezi a Roxie férjének bőrébe bújtatott Stohl Andrásnak (további szereposztásban Cserna Antal), avagy Amos Hartnak. Meglátásom szerint a közönség mindig készséges ítész: bár Amos bábfigurának is beillő papucsférj, karaktere nincsen túlságosan sokat a színpadon, mégis az egyik legnagyobb tapssal jutalmazott alakítást tudhatta magáénak. Nem mellesleg a Kulka-Stohl akaratos-félénk kettős itt is visszaköszön, hiszen anno az Angyalok Amerikában című darabban is hasonló ellenpárokat játszottak. (Nincsenek véletlenek?).

Node mit ér a sajtó, ha nincs ki írjon az emberről. Mind Velma, Roxie, Morton Mama és Billy egy kiemelt célért küzdenek: meg kell nyerniük Botos Évát, a Mary Sunshine bőrébe bújtatott újságírót arról, hogy Roxie ártatlan. Mert Miss Sunshine átlát a szitán, melyet Botos Éva érzékletesen szemléltet, de amint ráharap a horogra, ő is eggyé válik a sok megvezetett újságíróval. Sose feledjük, hogy semmi sem olyan fontos, mint az eszmény jelenidejűsége: mire az ítélet kihirdetéséhez érünk, talán már érdekesek sem vagyunk az emberek szemében. A sokaságnál kell megemlítenünk, hogy a Chicagót kísérő kórus-tánckar munkája egyedülálló: szinte folyamatosan színpadon a csapat, hogy látványos és profi mozdulatokkal kísérjék a főszereplők munkáit. Épp ezért jelentős Schmied Zoltán konferansziéja, aki maga is megtért földi lényként végigkalauzol bennünket a korrupció útvesztőin. Khell Zsolt médiabirodalmat idéző díszletei és kiváló térelem-használati ötletei, valamint Berzsenyi Krisztina merész jelmezei már csupán az igazi minőségi habot jelentik a tortán. Azt a fajta minőségi habot, amely órákkal később is pont ugyanolyan szép és ízletes, mint az első percben.

Mórocz Adrienn és Schell Judit

Higgyék el, van itt jazz, és van itt még annyi minden. Ötletek, fények, ízek, táncok és jellemek extázisa mesterien kiosztott szerepekben, hamisíthatatlanul buja revüvel az ehhez dukáló felpezsdítő dallamokkal. Noha az előadás kezdeti impulzusai az első felvonás végére egy picit alábbhagynak, és a szünetre aggódva megyünk el, szerencsére a második felvonás ott veszi fel a fonalat, ahol az első valahol a háromnegyedénél elhagyta, és energikusan gördül tovább a cselekmény. Egy kicsit vakarjuk le az elvárásainkat (már ha vannak) a Chicagóról, ha azt korábbi színházi tapasztalatainkra vagy a hollywoodi filmre alapoznánk és bátran döntsünk úgy, hogy úgy istenigazából jól szórakozunk két és fél órán át a Centrálban. Hát igen, ilyenkor valóban ott a világ közepe.

Képek: Mészáros Csaba (Centrál Színház Facebook)