Elisabeth - felújítás (Budapesti Operettszínház)

Ahogy Kerényi Miklós Gábor, az Elisabeth rendezője a bemutató utáni rövid beszédében elmondta: minden mindennel összefügg, s míg Bécsben az Operettszínház egy része épp Szépség és a Szörnyeteget játszik, itthon felújításban újra színpadra került „az” Elisabeth, a Lévay-Kunze sikerdarab, hiszen közönség és színház, egészen pontosan a közönség igénye és a színház mint ezt az igényt kiszolgálni igyekvő intézmény szintén elválaszthatatlan kapcsolatban kell álljanak egymással.

Talán ezzel az alázattal együtt éri el az Elisabeth, hogy ismét benne rejlik a nagy siker lehetősége. Úgy hiszem, hogy jövőbeli fennállásának szerencséje az a nem elhanyagolható észrevétel, hogy a szereplőgárdát frissíteni kellett. Ez a felismerés a gyakorlatban megvalósítva előrejelzi a nagy egész többnyire borítékolt sikerét, melyben a sokunk által jól ismert Sissy hercegnő élete pereg le szemünk előtt, férje, anyósa, gyermekei, rossz- és jóakarói, valamint a Halál megkerülhetetlen társaságában.

A premierelőadás-sorozatban Vágó Bernadett kapott először lehetőséget Elisabeth bőrébe bújni. Számos korábbi példát tudnék felhozni  nagyszerűségére (pl. a Veled, Uram! megmentőjének is tartottam már többek között), s a mai este után is csak eddig is élő meggyőződésemet tudom hangoztatni: nemcsak színpadi jelenléte és lenyűgöző énekhangja, de kisugárzása is tökéletesen a helyén van. Dolhai Attila Halál-figurája merész, félelmetes, mégis hihető, valahogy nem kételkedünk abszurd létjogosultságában. Kerényi Miklós Mátéra voltam talán a legkíváncsibb Vágó Bernadett mellett, már olyan értelemben, hogy „na vajon hogy fog tetszeni a karakter?”, de azt kell mondjam itt is a levegőbe repült az összes kérdőjel, nagyon jó, hogy Kerényi Miklós Máté Lucheni (Elisabeth gyilkosának) szerepét kapta meg, mert bár nem ő motiválja az eseményeket, mégis kettős szerepben kell jelen lennie, melyekben fiatalos energiával látszólag önmagát tudja adni: egyrészt narrátor, másrészt egyfajta eszköz, akin keresztül a Halál ki tudja nyilvánítani akaratát. Szomor György, az ősbemutató Rudolfja ezúttal maga Ferencz József, akinek nagyon nehéz dolga van, hiszen a két felvonás során talán neki szükséges a legnagyobbat változnia, még Elisabeth-hez képest is, de sikerrel vesz minden akadályt. Karaktere maga az ambivalencia: szeretne, de anyja nem igazán hagyja kibontakozni, irányítana, de anyja nem igazán hagyja kibontakozni, elmélkedne, de anyja nem igazán hagyja kibontakozni, stb. A gonosz anya, Zsófia főhercegnő Kállay Bori mesteri megformálásában számomra hamar kedvenc szereplővé vált. Míg Vágó Bernadettnek többek között kisugárzása van, Kállay Bori karakterénél fogva (de mégis úgy érzem tudatosan), eggyel ennél is följebb emelkedik, s valódi karizmatikus irányítóvá lép elő. Az óriási szereplőgárdából még feltétlenül meg kell említenünk Kocsis Dénest, a felújított darab bemutatóján Elisabeth fiának, Rudolf főhercegnek megformálóját, aki kellő naivitással néz szembe nehéz sorsával: míg édesanyja egyszer csak mellőzi életéből, Rudolf igyekszik valami maradandót alkotni, de aztán a kellő tapasztalat és megfontolás hiányában szükségképpen elbukik.

Bár Szegő György díszletei, Velich Rita pompás jelmezei, Somfai Péter világításkivitelezése és Gajdos József koreográfus munkája talán méltó módon leírhatatlan lenne egy viszonylag rövidebb terjedelmű kritikában, hiszen az előadás színrevitelében mind oroszlánrészt vállaltak, bizonyos dolgokat nem teljesen sikerült megértenem. Az egyik, hogy egyfajta tendenciaként élem meg a sikerdarabok felújításainak kapcsán, hogy azokat a részeket igyekeznek leginkább megváltoztatni, amelyeket a legtöbben ismernek, amiket a legtöbb néző a „régi” változathoz köt. Épp ezért szomorúan tapasztaltam, hogy az első felvonás Az már nem én lennék repríze az emlékezetes Sissy-festmény felhúzásával ellentétben egy ahhoz képest jóval gyengébb kivitelezést kapott, már ami a festményt illeti, mert a jelmezre továbbra sem lehet panasz. Emellett néha a világítással is problémáim voltak, az kifejezetten tetszett, hogy a borongósabb jeleneteknél inkább egységesen sötét a színpad, de néha csupán a szereplők arcát világították meg, így fontos karmozdulataikra úgy vélem nem irányult talán kellő hangsúly, ahogy a darab végén is félrevezetett Vágó Bernadett egyébként hófehér ruhája, mely a reflektorból kieső részeken a színpadot egyébként megvilágító vörös színben pompázott. Mindezek ellenére a kreativitásra még véletlenül sincs panasz: a jelenetek gyors egymásutánban követik egymást, néhol kellően vicces eszközökkel (például a fótózás és az óriás képkeret) lazítva a szomorkodtató estét.

Egyetértek Kerényi Miklós Gáborral, aki azt mondta, hogy az Elisabeth-ben mindig van valami félelmetesen aktuális, valami, ami vonatkozik a múltra, a jelenre és a jövőre. Biztos vagyok benne, hogy ilyen minőségben, ilyen eszményi dalkölteményekkel (kedvenceim a Már nem én lennék, Ma nagyot nőtt az árnyék) és végül, de inkább első mintsem utolsó sorban, ilyen nagy igénnyel kiválasztott szereplőgárdával az Elisabeth jó eséllyel indul neki rekordokat döntögetni. Én még biztosan visszatérek a többi szereposztásra is.

Hamlet (Nemzeti Színház)

A sorozatos nagyszerű Nemzetis élmények után (Orfeusz alászáll, Vesztegzár a Grand Hotelben, Az ember tragédiája, Angyalok Amerikában) nagy várakozással ültem be az Alföldi Róbert rendezésében, Nádasdy Ádám új fordításában színpadra álmodott Hamletre. Annyit már tudtam az előadásról, hogy lényegi eleme a tér kizökkentése, és - gondolom - ezzel együtt a tragédia időtlenségének hangsúlyozása úgy, hogy a nézők a színpadon foglalnak helyet, míg az események a nézőtéren játszanak.

A Hamlet azért volt összességében kicsit veszett ügy, mert bár a színészek néha rettentően igyekeznek, az események még az első sortól is számtalan alkalommal nézőtérnyi távlatban játszódnak, és ha mikrofonos kihangosítás épp van is (ami tegyük hozzá nem általános jelenség), a szöveg jó része nem érthető, ezért rendkívül fárasztóvá lesz a három órás előadás. Van, amikor a néző egyenesen föladja, belesüpped abba a kényszeredett unalomba, hogy a következő jelenetet sem fogja hallani, és csupán saját elméjében lel vigaszra, hiszen ha ismeri a történetet (már pedig ezzel a legtöbben már csak így vagyunk), akkor azért nem esik annyira nehezére követni az eseményeket, az meg már az ő baja, ha szeretné érteni is és befogadni az új fordítást... 

Díszlet tehát nem nagyon van, a színház adja a darab keretét. Reméltem, hogy a nézőtér és a színpad megfordítása több funkciót és nagyobb hangsúlyt kap majd az este folyamán, de összességében én kicsit úgy éreztem, hogy csupán hatásvadásszá lett az élmény: nem igazán látom benne a jól működő funkciót, még ha a koncepció maga menthető is. Azért hozzá kell tenni, hogy voltak nagyon jó pillanatok, nekem kifejezetten tetszett a "vasfüggöny" leeresztése és az óriási szemeteszsákba bugyolált csillár halványan felderengő fénye a takarásból. 

Számtalan nagy név tűnik fel az előadásban, mégis sérültnek éreztem az összhangot. A színészi játékok jók, eléggé analitikusak, érezni minden mozzanatán, hogy a rendező és munkatársai komolyan elbeszélgettek a színészekkel a darab Nádasdy Ádám által megnyitott új dimenzióiról, mégis vannak inkább kiemelkedő karaktermegformálások. Szerencsére Hamlet, azaz Szabó Kimmel Tamás - bár már mondtam, hogy nem mindig hallható - számomra nagyszerűen hozta a modern bosszúállót, akinek leginkább bizonyosságra és tanácsra volna szüksége nagy kétkedésében, no meg esetenként egy jó adag határozottságra. Nagyon tetszettek nekem még Nagy Mari és László Zsolt, az egérfogó jelenet színészei, Söptei Andrea Hamlet édesanyjaként, valamint (talán leginkább) Radnay Csilla és az ő Opheliája. A sok jó lehetőség közé azonban logikailag összeegyeztethetetlen következetlenségek csúsztak: nem tudom mire vélni a dobhártyaszaggató, egyébként olyan rémesen hangosan teljes egészében funkciótlan puskaropogást, illetve az angol egyetem és a legalább Európát átfogó tágítás mellett Ophelia magyar népdalokat éneklő megőrülését.

Tehát úgy érzem, hogy értem a célt, látom az eszközöket, jól be tudtam fogadni a modernséget, aminek szerintem mindenféleképpen helye van az előadásban, mégsem érzem azt, hogy ez a sok besorolhatatlan érthetetlenség valami "kerek egészt" szülne. A cél (ha tetszik az este didaktikai háttere) helyénvaló, de a megvalósítás és a kivitelezés nem könnyítik meg vagy legalább kísérik méltón a jól megálmodott, alaposan kidolgozott és sok energiát felőrlő helycserés interpretáció befogadhatóságát.

A púpos (RaM Colossseum)

Tegnap mutatta be a RaM Colosseum Másik Lehel és Vizeli Csaba új szerzeményét Bakó Gábor és az utóbbi szerző rendezésében. Bár a szereplőgárdát tehetséges énekesek erősítik (Lakóth Aladár, Csengeri Attila, Kuczmann Ágnes, Fésüs Nelly), akik megnyerő színpadi profizmussal énekelnek egyedül, a szinkronéneklés és a jelenetek rendkívül gyors egymásutánisága, a temérdek kellékbaki, valamint az időugrások gyenge érzékeltetése néhol teljesen élvezhetetlenné teszik a produkciót, ami nagy meglepetésemre egyébként egy óriási karaoke-show: sajnos sehol egy zenekar, egy karmester. Bevallom, így még musicalt sosem láttam.

A történet kissé csavaros, de legalább hihetően támaszkodik Lagardére lovag kalandos, romantikus, intrikával és érdekekkel átszőtt történetébe. A lovag mindent megtesz azért, hogy egykori barátjának leánya hozzájusson anyai örökségéhez: kész az életével fizetni, hogy a számító és aljas Philippe de Gonzague ne kaparinthassa meg jogtalanul az örökséget úgy, hogy az elveszett lány helyébe egy színésznőt bérel fel. Mint mondtuk, az énekekkel komolyabb problémák nincsenek, a szkenika is jó, a díszletek élvezhetőek, bár a tornyok sokat takarnak, az kicsit ugyanakkor nevetésre kényszerített, mikor az egyik főszereplő hölgy lamentje után maga cipelte ki a kellékeit, vagy mikor a csecsemőt kosárba fektetve kötélen leeresztik, majd jön a gonosz bácsi, csecsemő le a láb mellé és felette kardozgatunk össze-vissza. A fényekkel szerintem rengeteg probléma van, nincs rendes megvilágítás, gyakran tulajdonképpen sötétben énekelnek a főszereplők, valamint nem értem miért nem lehet jelenetre gombnyomással átállni, miért kell öt különböző reflektorálláson világítva végigmenni gyorsan, mielőtt beállnak a fények (persze ez már a helyszín problémája). Visszakapcsolódva a történethez, Makrai Pál és Barabás Kiss Zoltán, a pénzzel bármikor megvehető, kissé ügyefogyott, alkoholkedvelő bérencek szerepében valódi színt vittek az előadásba. Csengeri Attila állt helyt a legnagyobb természetességgel, az együtt éneklések során rajta éreztem leginkább, hogy valóban odafigyel a másikra, nem csak saját nagyszerűségén dolgozik, ami elengedhetetlen feltétel. Az ember már-már előkotorja a jegyét az első felvonás alatt, hogy bizonyosan A púposra ült-e be, de aztán a felvonás legutolsó percében végre sor kerül a púpos személyének láttatására is.

A történet csapongása mellett a zenét kizárólag azért nem tudom méltatni, mert ugyan önmagában kidolgozott, kellemes és a musicalekhez híven gyakran operál visszatérő dallamrendszerekkel, sajnos nem élő, ami számomra felfoghatatlan. A díszletcipelgetésről annyit, hogy meg kéne oldani a kellékek jobb elhelyezését, a második felvonás alatt talán nem az asztalon kéne behurcibálni a vívókardokat, mert bizony mikor szerencsétlen kellékesek leteszik a színpadra az asztalt, a kardok előszeretettel, jó nagy hanggal érkeznek le róluk a földre (és még el is gurulnak a rakoncátlanok). Ezen kívül a szinkronéneklésen is dolgozni kéne, valahogy mintha elmaradt volna az elegendő mennyiségű összeéneklés, ugyanis nemcsak a szavakat kellene pontosan együtt mondani és nem is kéne megvárni, míg valaki elkezdi a közös sort, aztán a másiknak gyorsan becsatlakozni (ez főleg a Makrai-Barabás Kiss páros problémája), de ha valahogy alapvetően kiejtésileg sincs egyben két szó (valaki igen nyílt é-vel énekel „szép”-et, valaki inkább „szőőőp”-et mond), akkor annak a kombinációja minden, csak nem kellemes. A kellékek rögzítése sem szerencsés, a poharak valami tépőzárral vannak a tálcára eszkábálva, amik természetesen akkor nem jönnek sehogy sem, mikor koccintatni kéne, és akkor lehet őket csodálatosan tépegetni, valamint akkor nem maradnak a helyükön, mikor valaki nagy táncmozdulatok közepette behozza őket a színpadra. Az már csak tanács, hogy ha a bálon táncolni kezdünk, akkor a pincérek inkább menjenek le a színpadról, mert nem volt nagy élmény, mikor a térülő-forduló bálozók lesodorták az összes poharat a pincér kezéből. Végül pedig, vagy egy ügyelő kéne, vagy ha van, akkor dolgoznia lenne tanácsos, nagyon rossz a jelenetek előtti mikroport-bekapcsolásnál olyanokat hallani a hangszórókból, hogy „most!? akkor most megyünk be?”

A púpos tehát egy kicsit eleve hátrányban indul technikai (élőzene) megtámogatásának hiánya miatt, azonban még a történetben elbújó apró követhetetlenségek (idő- és helyugrások) mellett is lenne esélye sokkal-sokkal jobbnak lenni. A „holnaptól új élet vár” átalakulása a végső „minden nap új élet vár” frázisba kicsit gyenge számomra, ugyanis ha már több mint tíz évet ölel fel a történet, ezt az következtetést azért nem esik nehezünkre levonni. Bevallom, én kicsit úgy éreztem, mintha egy próbafolyamat közben egyszer csak az idő húzott volna egy vonalat, ami a bemutató dátuma volt, amikor már ki kellett állni a színpadra, pedig lett volna még mit összeénekelni, összepróbálni és rutinosítani. Látszik, hogy rengeteg munka van benne, ami elismerésre méltó, de úgy néz ki, ennyi nem elég.

Vénusz nercben (Pesti Színház)

A Pesti Színház tegnap mutatta be David Ives 2010-es drámáját a Junior Prima-Díjas Bata Éva és Telekes Péter főszereplésével. A kétszereplős egyfelvonásos (Vénusz nercben, Marton László rendezésében), Vanda és Thomas különös megismerkedésének történetét tárja elénk, melyben Vanda jócskán elkésve érkezik meg a szereplőválogatásra, ahol Thomas kétségbeesetten keresi a tökéletes Vandát új darabjának főszerepére, amit az osztrák Leopold von Dacher-Masoch erotikus regényé nyomán alkalmazott színpadra.

Vanda karakteréből az első pillanattól kedve sugárzik valami végtelen paradoxon, a sűrűn káromkodó, mégis elbűvölő, a XVIII. századi darabot bőrszerelésben eljátszani készülő nő végül ráveszi Thomas-t, hogy adjon neki egy esélyt. Játéka szöges ellentétben áll látszólagos valójával, mintha ledobná magáról minden földi tulajdonságát és újjászületne. Bata Éva rendkívül jó választás volt a szerepre, bár hozzá kell tennünk, hogy számos darabban megcsillantotta már tehetségét, mégis itt éreztem a leginkább önmagának.

Telekes Péter Thomas-áról nehéz eldönteni elsőre, hogy látensen perverz, teljesen kiegyensúlyozott vagy sokrétű pszichológiai gondokkal küzd. Egy biztos, mikor Vanda érzékeny ponton sebzi meg – azaz mindenféle megjegyzéseket tesz alakuló színművére – Thomas szép lassan belátja, hogy többre megy, ha meghallgatja a lány ötleteit, esetleg enged is nekik, s egy kis idő múlva már ő maga könyörög cselekvésért.

A Vénusz nercben két fiatal, a több mint rejtélyes lány és a megbabonázott férfi különös egymásra hatásának története. Lisztopád Krisztina díszletei és jelmezei varázslatosan kísérik végig őket e szimbolikától és erotikától fűtött darab próbáján, végtelen mennyiségű, sokszínű érzékiséget sugárzó, lágyan suhogó, felemelkedő és színpadiasan, légiesen lehulló anyagrengeteg között táncolva, elnyúlva és kibontakozva. Habár én sok jelenetnél azt éreztem, hogy ezt a darabot jobban el tudnám képzelni egy stúdiószínpadon, összességében jócskán felülmúlta az általam támasztott elvárásokat, érdekes volt látni, hogy a nevettető párbeszédek közben milyen mélységekben tud reflektálni két fiatal az irodalomra, hogyan épül fel egy színházi karakter, milyen módosítások esnek egy késznek ítélt színházi szövegen, stb. Azaz, miközben Thomas szembesül saját valójával, a közönség ugyanilyen leckét kap egyrészt például arról, hogy ne ítéljünk elhamarkodottan, másrészt beavatódunk egy darab színpadra állításának folyamatába is. Szó van itt még a női egyenjogúságról, a szavak erejéről, az önmaguk rabságában élő emberekről, sőt a belénk nevelt illúziókról is. A végkifejleten bizony meglepődünk, annak ellenére, hogy a cím mindent elárul.

Csokonai Lili - Tizenhét hattyúk (Vígszínház, Házi Színpad)

A Víg Házi Színpadának már évek óta fontos küldetése van, mondhatni szabályos egymásutánjában ad teret irodalmi remekek monodrámásított változatainak, mint amilyen A vörös oroszlán (Venczel Vera), A pestis (Hegedűs D. Géza), illetve tiszteletbeli tekintetben Fesztbaum Béla A léggömb elrepül című Kosztolányi-estje. Október 5-én, az évad első bemutatójaként ehhez a neves sorhoz csatlakozott Esterházy Péter kortárs regénye, melyet nem is ő, hanem a benne élő Csokonai Lili írt életéről, Tizenhét hattyúk címmel. A regény az írót, a színpadi adaptáció Falussy Lillát, a Lilit játszó Majsai-Nyilas Tündét és a rendezőt, Sopsits Árpádot dicséri.

Ahogy az rögtön a nagyszerűen megtervezett reklámplakátról is kitűnik, Csokonai Lili őszintén, nyíltan, be nem forrt testi-lelki sebekkel gurul elénk tolószékén, hogy tizenhét képben elmesélje saját történetét. Egy történetet, melyet a szerelemre és a szeretetre vágyás fűt, s melyben oly sokan kihasználják és megalázzák. Bár fűti a szenvedély, úgy tűnik nincs benne elég erő, hogy irányítani tudja saját sorsát. Mint a regény, az előadás egyik nagyszerűsége (és bizonyára nehézsége Majsai-Nyilas Tünde számára) a tizenhét: tizenhét kép, tizenhét hattyú, és a nyelvezet, melyet a tizenhetedik századból, Pázmány világából kölcsönöz az író, hogy azon narráljon egy végtelenül modern (az 1980-as években játszódó) történetet. Kiss Viktória egy cikkében találóan és tömören ezt írja: "a nyelvi jel a barokk korra utal, a nyelvi jelentés pedig a huszadik századra."

Sopsits Árpád rendezése igen friss, a minimalistának kinéző díszletek között (Füzér Anni, Krisztiáni István, Sopsits Árpád) nagyszerű dramaturgiával (Falussy Lilla) jóval túlmutat önmagán: két kép a falon, rádió, rácsozott, szűk ablakok, italos üveg, angyalszárnyakkal körülvett vécécsésze, magasból lelógó vécépapír, parókák, körömlakk, rúzs és Csokonai Lili, barnásszürkés unalmában. Majsai-Nyilas Tündének egyrészt minden elismerésem már a szerep elvállalásáért is, hiszen igazán nehéz nyelvezetű szöveget kell tökéletes pontossággal követnie, mindenféle végszó vagy segítség nélkül. Amennyiben egy-két betűt felcserélne, nem jó sorrendben mondaná a szavakat, máshogy archaizálna, máris sorra veszne el az eredetiség és a visszatérő motívumok sokasága. Ő mégis minden kétséget kizáróan eszményien áll helyt,  másrészt a színlapról olvashatóan is aktív szerepet vállalt az adaptációban, ezzel is azt sugallva, hogy igen sokat elmélkedett Lili karakterén, ami valahogy átsugárzik belőle ahogy kiáll elénk, felemeli  tekintetét és átadja nekünk új önmagát.

Annak ellenére, hogy Lili világa a tizenhetedik század esztétikáját kívánja sugallni, végtelenül naturalisztikus és szókimondó, mellyel egyfajta befogadói paradoxont teremt, ugyanakkor az eleinte furcsa nyelvhasználathoz arányosan és kellemesen szoktatja hozzá a közönséget. A Tizenhét hattyúk egy kissé epizodikus, sok kérdőjelet nyitva hagyó, de a maga nyíltságával és Majsai-Nyilas Tünde át- és beleélő játékával mély érzelmi tapasztalásokat ígérő  vérbeli színmű az élmezőnyből.