2013. május 29., szerda

Ghost (Budapesti Operettszínház)

New York: pénz, karrier, csillogás és egy tragédia, amely beárnyékolja egy fiatal pár felhőtlenül boldognak ígérkező jövőjét a városban, mely sosem alszik. Gyilkosság, krimi, intrika és szellemidézés, kérdések és válaszok, látvány, illúzió és valóság. A KERO-rendezte Ghost musical házi főpróbáján jártam a Budapesti Operettszínházban Muri Enikő, Kerényi Miklós Máté, Szulák Andrea és Szabó Dávid főszereplésével.

Molly Jensen magára marad Sam Wheat tragikus halála után. Pontosabban csak Carl-ra támaszkodhat, Sam egykori kollégájára, akiről hamar kiderül, hogy része volt Sam tragédiájában. A fiú, akinek szelleme a földön ragad, hiszen még dolga van az életben, szomorúan tapasztalja, hogy bár látja és hallja Molly-t, ő maga képtelen beleavatkozni az életébe. Bizony, egy szellemnek is van mit tanulnia akár a metróban, akár a kórházban élő további, már sokkal tapasztaltabb szellemtársaitól. Kettejük között a kapcsolatot - nem kis meglepetésére - csak Oda Mae Brown, az egyébként magát tapasztaltnak valló szellemidéző, spiritiszta és médium képes megteremteni. 

Dave Stewart és Glen Ballard zenéiben és Bruce Joel Rubin (fordította Müller Péter Sziámi) dalszövegeiben van valami egészen új, olyan, amit valóban nem tapasztaltunk még egyik musicalben sem. Talán kevésbé igaz rá, hogy csupa visszatérő dallammal és motívummal dolgozna, inkább könnyedebb, néhol egyenesen pop-rock számok csendülnek fel, de azt kell mondanom, hogy pont ezzel kísérik jól a New Yorkban játszódó spirituális-szellemes krimit. Khell Csörsz díszlettervezői munkája az első pillanattól kezdve megmutatkozik: a forgószínpad és a számtalan ledfal nagyon hitelessé teszi a tőlünk olyan messzi közeget, be kell vallanom, hogy sokkal hitelesebbé, mint az előzetesen hittem volna. A rendezés, a zene és a díszletek mellett meg kell említeni Velich Rita remek jelmezeit, ezek közül is a kedvenceimet, Oda Mae parádésan vicces ruhakölteményeit.

Oly sokat olvashattunk már a várakozásokról, hogy külön öröm volt végre tényleg valódi női főszerepben látni Muri Enikőt, aki nagyszerűen énekel, noha az igazsághoz hozzátartozik, hogy szólóban sokkal inkább kiemelkedik, mint a duettekben Kerényi Miklós Mátéval, de majd idővel a közös részeket is bizonyára tökéletesítik. Kerényi Miklós Máté jól illik Muri Enikőhöz (vagy ha tetszik, akkor fordítva), fiatal, életvidám és energiával teli párt alakítanak. Szabó Dávidnak meglehetősen nehéz dolga van, hiszen egy jól felépített kétszínű figurát kell bemutatnia a közönségnek, de sikerrel áll helyt a színpadon ebben a furcsa átmenetben, míg György-Rózsa Sándor (egyfajta ellenpontként) az abszolút gonosz karaktert hozza jó átéléssel. Brasch Bencét és Józsa Imrét nagy öröm volt ilyen remek szerepekben látni, itt kicsit vissza kell térnünk a szerzőkhöz, hiszen még a további szellemeket is sikerült valóban izgalmasan és tartalmasan kidolgozniuk. Végül, de még véletlenül sem utolsó sorban meg kell említenünk Szulák Andreát, a szellemidéző, spiritiszta és médium, Oda Mea Brown bőrében. Fantasztikus komikus szerep egy egyedülállóan kiemelkedő színésznő számára, elég annyit mondanunk, hogy színpadi mozgásával, énektudásával és karizmatikus színpadi jelenlétével Szulák Andrea ellopja a musicalt minden további főszereplőtől.

Akár hisszük, hogy éltünk nem ér véget a halál után, akár reméljük, hogy ha még dolgunk van idelent, akkor nem távozunk el és képesek vagyunk megóvni azokat, akiket szeretünk, vagy még véletlenül sem engedünk effajta gondolatoknak, a Ghost egy pörgős, izgalmas és végtelenül nevettető musical, melyet valóban nagyszerű és minőségében kimagasló változatában nézhetünk meg az Operettszínházban. Talán még annyit hozzátennék, hogy nekem a fordítással néhol voltak problémáim (Oda Mae szövegei lehettek volna egy fokkal lazábbak és modernebbek, míg Sam (ha elhagysz a végtelen éj felzabál) és Molly (ezt jól benyeltem) pár sora talán kissé túllő a célon), annyira sikerült felkelteni az érdeklődésemet, hogy egyszer biztosan megnézzem mit tud a másik szereposztás, ahol megérzésem és tapasztalatom szerint az egész musical új megvilágításba kerül majd, és a nagyszerűen működő bájos ifjú pár helyett talán egy másik lehetőség, két tapasztaltabb, nagyobb múlttal rendelkező fiatal életében bontakozik ki ugyanez a tragédia. Akár így akár úgy, a Ghost mindenhogy érdekesnek tűnik.

2013. május 27., hétfő

Sirály (Nemzeti Színház)

Alföldi Róbert egyik utolsó rendezése a Nemzeti Színházban, a januárban bemutatott Sirály, bár leegyszerűsítve igen furcsa, azért meg kell hagyni, nagyon érdekes és izgalmas előadás. A darab megnézése után úgy érezem, hogy - függetlenül akármilyen irányú véleménynyilvánítástól ezen a téren - jó és érdekes előadást láttunk, mégsem tudnám kultikusnak bélyegezni, mint ahogy ezt már oly sokan megtették. Bár tekinthetünk rá függetlenül mindentől, azért a szóban forgó Sirály legendájához erősen hozzátapad mindaz, ami a játéktere körül zajlik.

Csehov klasszikusában tulajdonképpen meglepően sok minden történik, annak ellenére, hogy mégsem történik semmi. Jelenidejű történés alig tapasztalható, mégis minden elbeszélt vagy vélt esemény érzelmek lavináit indítja meg figuráiban. Básti Juli Arkagyinája végtelenül találó, ha nem tudnánk róla, hogy zseniális színésznő, akár úgy is gondolhatnánk, hogy önmagát adja. S mivel ezt csak ő maga tudná megerősíteni vagy megcáfolni, tételezzük fel azt a lehetőséget, hogy valóban néha Arkagyina, néha Básti Juliként áll a színpadon, és akkor azt is megkérdőjelezhetetlenül elfogadjuk, hogy senki nem tudná letaszítani onnan. Tompos Kátya Nyinájának van leginkább lehetősége a kibontakozásra: noha felsőbb érdekek (az apa befolyásolhatatlan akarata és önkényes értékrendje) irányítják, szemében mindig ott csillog a remény és az ebből fakadó teljes bizonytalanság. Alföldi Róbert rendezésében Blaskó Péter (Szorin) talán egy elsőre besorolhatatlan figurából igazán színes egyéniséggé válik, bár más dolga nincs, mint betegségére panaszkodni. A vágyait és reményeit régen elvesztett öreg figurája a modern kor szóhasználatával és gesztusaival egészen felfrissül. Ki sem felejthetnénk Kulka Jánost, aki Dorn doktor szerepében áll a színpadon, s bár hippokratészi esküt tett a betegek megsegítésére, ő maga is végletesen belesüpped unalmas életébe, csupán jól bevált, csípőből jövő tanácsokkal tud szolgálni a fájdalmakat illetően, amely úgy mondva teljes egészében átszivárgott magánszemélyi mivoltába is. Tenki Réka Másája, amely Szorinhoz hasonlóan nagyszerűen frissül fel egy kis kabátcipelés és figyelemfelkeltés segítségével, remekül illik Farkas Dénes Trepljovjához, a fiatal és feltörekvő íróhoz, kinek oly sokakhoz hasonló vágya, hogy a városban is elismerjék és megszeressék, akár Trigorint. 

Menczel Róbert díszlete hasonlít a szintén általa tervezett és szintén Nemzetis (csak a nagyszínpadon játszott) Három nővér kifutószerűségéhez. A közönség igen intim közelségbe kerül a történésekkel, de akad lehetőség eltávolodásra is, melyet szerencsére ritkán aknáznak ki. A tágas kifutó lehetővé teszi, hogy amikor csak nem feltétlenül zavaró, a lehető legtöbb szereplő kísérhesse figyelemmel a történéseket a színpadról. Jelentőségteljesen hol felnéznek a többiekre, hol a szemükbe pillantanak, majd végül egyre feljebb kerülnek a fürkésző tekintetek. Nagy Fruzsina jelmezei is sokat adnak a már többször emlegetett frissességhez és életszerűséghez, talán elég csak Arkagyina színeit és mondjuk Szorin unalmasságát alapul vennünk. S ha már szerencsére mellettem ült Kónya Gabi (súgó), érdeklődésem gyakran tévedt a Vörös Róbert által dramatizált szöveg lapjaira, amely - a komoly munka bizonyítékaként - számtalan helyen kézi átírásokkal volt megtoldva vagy átalakítva. 

A Sirály tehát egy frissített, aktualizált, különösen közelre hozott változata Csehov elképzeléseinek, de témáiban és a rájuk "adott" válaszaiban máig végtelenül aktuális. A jelenetek így eljátszva izgalmasak, életszerűek és érthetőek. Ilyen megvalósításban (legyen szó a rendezésről kezdve a színpadi megoldásokon át a színészi játékokig) valóban újat mutat nekünk a Sirály, s bár nagyszerű és érdekes, azért talán mégsem kultikus. 
100. kritika

2013. május 11., szombat

Áldja meg az Isten, Mr Vonnegut (Thália Színház)

Valcz Péter Áldja meg az Isten, Mr Vonnegut című színdarabja kissé csalóka, mégis működik. István (Valcz Péter) és Liza (Szabó Vera) beköltöznek István nagyapjának megüresedett budapesti lakásába. Bár a nagypapa sosem mesélt a második világháborúról, ahol hadifogságba esett, az amerikai író, Kurt Vonnegut (Vékes Csaba) a pár rendelkezésére áll. Mi több, ő maga kezdi el írni életüket.

Bár Istvánnak nehezére esik munkát találni, Liza mindenben támogatja, még akkor is, mikor István valóságos presztízskérdéssé emeli az interjúkon való részvételt, s ezzel elúsztat számtalan potenciális lehetőséget. István úgy van vele, hogy csak oda megy, ahol azt érzi, kell a munkaadóknak, de azzal nem számol, hogy a mai munkaerőpiacon ha egy kiesik, ötven ember tud azonnal beugrani a helyére. Ahogy a lakással egyre több probléma adódik, úgy kerül válságba a fiatal pár kapcsolata is, ráadásul Mr Vonnegut nem éppen azért van jelen, hogy mindent elsimítson. Ő sokkal inkább a valóságra tanít.

Tetszett az előadásban, hogy a minimalista díszletek között a szereplők remek hangeffektek kíséretében mozogtak. Mikor nyílt egy ajtó, felforrt a teavíz vagy csöngettek, semmi nem láttunk, de mindent hallottunk. Rubik Ernő Zoltán zenei kísérete így vált lényegi részévé az estének. Kurt Vonnegut történetei kicsit szétszedik, de a keret miatt még éppen eléggé egyben tartják az este vonalát, szerencsére minden követhető és érthető marad. Vékes Csaba játéka nagyon a helyén van, groteszk módon nevetünk akár taxisüldözésről, betörésről, vízszámláról vagy a háborúról esik szó. Ugyanakkor nekem a második felvonás kicsit túlságosan eltávolodott az első által kijelölt úttól, az addigi kényelmes egyensúly a közönség bevonását illetően felborult, a második részben néhol már kicsit kényelmetlenül éreztem magam. 

Összességében úgy érzem, érdemes volt megnézni a KoMa Társulat előadását, érdemes volt esélyt adni arra, hogy igen furcsa módon, magyar közegben hallhassuk Vonnegut nagyon erősen amerikai gondolatait. A kényes egyensúly néha felborult, de a történet találó, aktuális és igaz.

2013. május 10., péntek

A kellékes (Pesti Színház)

"Magukat meg ki engedte be ide?"
Bieder József kellékes előadás után nem érti, hogy miért nincs egyedül. Mikor meglátja, hogy a közönség soraiban számtalan néző figyeli árgus szemekkel, intézkedni kezd. Először megpróbálja hazaküldeni a nagyérdeműt, de mivel nem jár sikerrel, úgy dönt: mesél. Mesél magáról, a színházról, reményekről, csalódásokról, nőkről, alkoholról és a kellékekről.

Kern András beszédstílusa, testbeszéde és jelleme csaknem garancia a sikerre. Bieder József pillanatnyi tündökléseit és csaknem minden esetben kudarcba fulladó törekvéseit mesteri átéléssel, tökéletes hétköznapisággal meséli el. Bár egyedül áll a színpadon, Kern András mégsem pusztán önmagára támaszkodhat: mankót jelentenek neki a kellékek, melyekről akad jó pár érdekes története. A körülbelül egyórás rögtönzött előadás alatt szót ejtünk a színpadon dolgozók magatartásáról, meghajlási típusokról, hangfekvésekről, beugró színészekről, a díszletezők és a kellékesek problémáiról, valamint a világítás fontosságáról. Míg az este háromnegyede sírva nevetéssel telik, szép lassan már ez alatt is, de különösképpen a vége felé feltámad Bieder Józsefben az igény, hogy ha már egyszer az életben közönséghez jutott, akkor végre kibontakozzon, és megragadja a lehetőséget, hogy meséljen egy kicsit a mélybe temetett vágyakról.

Parti Nagy Lajos remekül dolgozta át magyar színpadra Ebherhard Streu színdarabját. A kellékes végtelen eredetiséggel mutat be egy hajdan színészi ambíciókat dédelgető háttérmunkást, aki életében először - és persze tökéletesen véletlenül - lehetőséget kap kiállni a színpadra, mikor a változatosság kedvéért nem védőlepedő takarja a székeket.

2013. április 28., vasárnap

Két néni ha megindul (Örkény István Színház)

Két vénkisasszony színházba megy. Ha már kilencvenhét éves beteg édesanyjukat ápolják a kórházban, a sors úgy hozta, hogy pont egy kórházi drámát kell végignézniük. De az Örkény Színház mit sem érne Isten útjainak kifürkészhetetlensége nélkül: az egyetlen este mikor a két néni úgy dönt, hogy megenged magának egy kis kimenőt, az édesanya meghal, így pillanatok alatt úton találjuk magunkat Annette-el (Takács Nóra Diána) és Bernadette-el (Bohoczki Sára) azzal a céllal, hogy az anyuka hamvait az apuka sírjához szállítsuk.

Pierre Notte stúdióközegben játszott egyfelvonásosa maga a groteszk. Általában sírva nevetünk a színésznők és Polgár Csaba (Charles Aznavour imitátor) megjegyzésein, veszekedésein és reflektálásain, de ha belegondolunk, mindjárt sokkal kevésbé lenne kedvünk a térdünket csapkodva kacarászni. Notte road movie-jában (melyet Jankó Szép Yvette ültetett át nagyszerűen magyar nyelve Kiss Judit Ágnes sziporkázó dalszövegfordításainak segítségével) a nagy vihorászás közben ízelítőt kapunk az elpazarolt és feleslegesnek érzett évek súlyáról, mikor azok eddig ismeretlen teherként egyszer csak rátelepednek a lélekre, és többé nem lehet már megkerülni a szembenézést. Előtörnek a régi sérelmek és kényelmetlenül hétköznapivá válik a tehetetlenség érzése: tapasztalat hiányában mit tegyen két néni, akik csak most röppentek ki a családi fészekből? Mindenek előtt veszekedhetnek tovább, vagy ügyelve anyuka hol ide, hol oda átöntött hamvaira, együttes erővel megvalósíthatják elképzeléseiket.

Annette lobbanékony természete ("Úgy utállak mint Hitlert és Sztálint együttvéve") és Bernadette gépjármű-vezetési tapasztalatai garantálják számunkra a remek szórakozást. Izsák Lili pompás érzékkel rendezte be az Örkény Színház előcsarnokát stúdióként, ahogy szintén neki köszönhetjük, hogy a csupán hetvenkét fős nézőközönség már a nénik láttán nevetőgörcsben tör ki. Bár szem előtt kell tartanunk, hogy az abszurditást a darab egy percre sem veti le, egészen biztosan jól fogunk szórakozni a két nénin, akiknek tulajdonképpen nem is lehetne kevésbé tragikus sorsa és jelene. A közepes szintű nevetéseket találóan színesítik a szintén erősen groteszk stílusban megírt rövid dalbetétek, melyekben többek között az elhalálozási módokról és a varlekaparásról is megtudunk egy-két dolgot. Manapság igen ritkán van lehetőségünk kiemelkedő "vígjátékokat" látni, így hát még véletlenül se legyünk lusták a két nénivel sírkeresőset játszani!