2013. május 27., hétfő

Sirály (Nemzeti Színház)

Alföldi Róbert egyik utolsó rendezése a Nemzeti Színházban, a januárban bemutatott Sirály, bár leegyszerűsítve igen furcsa, azért meg kell hagyni, nagyon érdekes és izgalmas előadás. A darab megnézése után úgy érezem, hogy - függetlenül akármilyen irányú véleménynyilvánítástól ezen a téren - jó és érdekes előadást láttunk, mégsem tudnám kultikusnak bélyegezni, mint ahogy ezt már oly sokan megtették. Bár tekinthetünk rá függetlenül mindentől, azért a szóban forgó Sirály legendájához erősen hozzátapad mindaz, ami a játéktere körül zajlik.

Csehov klasszikusában tulajdonképpen meglepően sok minden történik, annak ellenére, hogy mégsem történik semmi. Jelenidejű történés alig tapasztalható, mégis minden elbeszélt vagy vélt esemény érzelmek lavináit indítja meg figuráiban. Básti Juli Arkagyinája végtelenül találó, ha nem tudnánk róla, hogy zseniális színésznő, akár úgy is gondolhatnánk, hogy önmagát adja. S mivel ezt csak ő maga tudná megerősíteni vagy megcáfolni, tételezzük fel azt a lehetőséget, hogy valóban néha Arkagyina, néha Básti Juliként áll a színpadon, és akkor azt is megkérdőjelezhetetlenül elfogadjuk, hogy senki nem tudná letaszítani onnan. Tompos Kátya Nyinájának van leginkább lehetősége a kibontakozásra: noha felsőbb érdekek (az apa befolyásolhatatlan akarata és önkényes értékrendje) irányítják, szemében mindig ott csillog a remény és az ebből fakadó teljes bizonytalanság. Alföldi Róbert rendezésében Blaskó Péter (Szorin) talán egy elsőre besorolhatatlan figurából igazán színes egyéniséggé válik, bár más dolga nincs, mint betegségére panaszkodni. A vágyait és reményeit régen elvesztett öreg figurája a modern kor szóhasználatával és gesztusaival egészen felfrissül. Ki sem felejthetnénk Kulka Jánost, aki Dorn doktor szerepében áll a színpadon, s bár hippokratészi esküt tett a betegek megsegítésére, ő maga is végletesen belesüpped unalmas életébe, csupán jól bevált, csípőből jövő tanácsokkal tud szolgálni a fájdalmakat illetően, amely úgy mondva teljes egészében átszivárgott magánszemélyi mivoltába is. Tenki Réka Másája, amely Szorinhoz hasonlóan nagyszerűen frissül fel egy kis kabátcipelés és figyelemfelkeltés segítségével, remekül illik Farkas Dénes Trepljovjához, a fiatal és feltörekvő íróhoz, kinek oly sokakhoz hasonló vágya, hogy a városban is elismerjék és megszeressék, akár Trigorint. 

Menczel Róbert díszlete hasonlít a szintén általa tervezett és szintén Nemzetis (csak a nagyszínpadon játszott) Három nővér kifutószerűségéhez. A közönség igen intim közelségbe kerül a történésekkel, de akad lehetőség eltávolodásra is, melyet szerencsére ritkán aknáznak ki. A tágas kifutó lehetővé teszi, hogy amikor csak nem feltétlenül zavaró, a lehető legtöbb szereplő kísérhesse figyelemmel a történéseket a színpadról. Jelentőségteljesen hol felnéznek a többiekre, hol a szemükbe pillantanak, majd végül egyre feljebb kerülnek a fürkésző tekintetek. Nagy Fruzsina jelmezei is sokat adnak a már többször emlegetett frissességhez és életszerűséghez, talán elég csak Arkagyina színeit és mondjuk Szorin unalmasságát alapul vennünk. S ha már szerencsére mellettem ült Kónya Gabi (súgó), érdeklődésem gyakran tévedt a Vörös Róbert által dramatizált szöveg lapjaira, amely - a komoly munka bizonyítékaként - számtalan helyen kézi átírásokkal volt megtoldva vagy átalakítva. 

A Sirály tehát egy frissített, aktualizált, különösen közelre hozott változata Csehov elképzeléseinek, de témáiban és a rájuk "adott" válaszaiban máig végtelenül aktuális. A jelenetek így eljátszva izgalmasak, életszerűek és érthetőek. Ilyen megvalósításban (legyen szó a rendezésről kezdve a színpadi megoldásokon át a színészi játékokig) valóban újat mutat nekünk a Sirály, s bár nagyszerű és érdekes, azért talán mégsem kultikus. 
100. kritika

2013. május 11., szombat

Áldja meg az Isten, Mr Vonnegut (Thália Színház)

Valcz Péter Áldja meg az Isten, Mr Vonnegut című színdarabja kissé csalóka, mégis működik. István (Valcz Péter) és Liza (Szabó Vera) beköltöznek István nagyapjának megüresedett budapesti lakásába. Bár a nagypapa sosem mesélt a második világháborúról, ahol hadifogságba esett, az amerikai író, Kurt Vonnegut (Vékes Csaba) a pár rendelkezésére áll. Mi több, ő maga kezdi el írni életüket.

Bár Istvánnak nehezére esik munkát találni, Liza mindenben támogatja, még akkor is, mikor István valóságos presztízskérdéssé emeli az interjúkon való részvételt, s ezzel elúsztat számtalan potenciális lehetőséget. István úgy van vele, hogy csak oda megy, ahol azt érzi, kell a munkaadóknak, de azzal nem számol, hogy a mai munkaerőpiacon ha egy kiesik, ötven ember tud azonnal beugrani a helyére. Ahogy a lakással egyre több probléma adódik, úgy kerül válságba a fiatal pár kapcsolata is, ráadásul Mr Vonnegut nem éppen azért van jelen, hogy mindent elsimítson. Ő sokkal inkább a valóságra tanít.

Tetszett az előadásban, hogy a minimalista díszletek között a szereplők remek hangeffektek kíséretében mozogtak. Mikor nyílt egy ajtó, felforrt a teavíz vagy csöngettek, semmi nem láttunk, de mindent hallottunk. Rubik Ernő Zoltán zenei kísérete így vált lényegi részévé az estének. Kurt Vonnegut történetei kicsit szétszedik, de a keret miatt még éppen eléggé egyben tartják az este vonalát, szerencsére minden követhető és érthető marad. Vékes Csaba játéka nagyon a helyén van, groteszk módon nevetünk akár taxisüldözésről, betörésről, vízszámláról vagy a háborúról esik szó. Ugyanakkor nekem a második felvonás kicsit túlságosan eltávolodott az első által kijelölt úttól, az addigi kényelmes egyensúly a közönség bevonását illetően felborult, a második részben néhol már kicsit kényelmetlenül éreztem magam. 

Összességében úgy érzem, érdemes volt megnézni a KoMa Társulat előadását, érdemes volt esélyt adni arra, hogy igen furcsa módon, magyar közegben hallhassuk Vonnegut nagyon erősen amerikai gondolatait. A kényes egyensúly néha felborult, de a történet találó, aktuális és igaz.

2013. május 10., péntek

A kellékes (Pesti Színház)

"Magukat meg ki engedte be ide?"
Bieder József kellékes előadás után nem érti, hogy miért nincs egyedül. Mikor meglátja, hogy a közönség soraiban számtalan néző figyeli árgus szemekkel, intézkedni kezd. Először megpróbálja hazaküldeni a nagyérdeműt, de mivel nem jár sikerrel, úgy dönt: mesél. Mesél magáról, a színházról, reményekről, csalódásokról, nőkről, alkoholról és a kellékekről.

Kern András beszédstílusa, testbeszéde és jelleme csaknem garancia a sikerre. Bieder József pillanatnyi tündökléseit és csaknem minden esetben kudarcba fulladó törekvéseit mesteri átéléssel, tökéletes hétköznapisággal meséli el. Bár egyedül áll a színpadon, Kern András mégsem pusztán önmagára támaszkodhat: mankót jelentenek neki a kellékek, melyekről akad jó pár érdekes története. A körülbelül egyórás rögtönzött előadás alatt szót ejtünk a színpadon dolgozók magatartásáról, meghajlási típusokról, hangfekvésekről, beugró színészekről, a díszletezők és a kellékesek problémáiról, valamint a világítás fontosságáról. Míg az este háromnegyede sírva nevetéssel telik, szép lassan már ez alatt is, de különösképpen a vége felé feltámad Bieder Józsefben az igény, hogy ha már egyszer az életben közönséghez jutott, akkor végre kibontakozzon, és megragadja a lehetőséget, hogy meséljen egy kicsit a mélybe temetett vágyakról.

Parti Nagy Lajos remekül dolgozta át magyar színpadra Ebherhard Streu színdarabját. A kellékes végtelen eredetiséggel mutat be egy hajdan színészi ambíciókat dédelgető háttérmunkást, aki életében először - és persze tökéletesen véletlenül - lehetőséget kap kiállni a színpadra, mikor a változatosság kedvéért nem védőlepedő takarja a székeket.

2013. április 28., vasárnap

Két néni ha megindul (Örkény István Színház)

Két vénkisasszony színházba megy. Ha már kilencvenhét éves beteg édesanyjukat ápolják a kórházban, a sors úgy hozta, hogy pont egy kórházi drámát kell végignézniük. De az Örkény Színház mit sem érne Isten útjainak kifürkészhetetlensége nélkül: az egyetlen este mikor a két néni úgy dönt, hogy megenged magának egy kis kimenőt, az édesanya meghal, így pillanatok alatt úton találjuk magunkat Annette-el (Takács Nóra Diána) és Bernadette-el (Bohoczki Sára) azzal a céllal, hogy az anyuka hamvait az apuka sírjához szállítsuk.

Pierre Notte stúdióközegben játszott egyfelvonásosa maga a groteszk. Általában sírva nevetünk a színésznők és Polgár Csaba (Charles Aznavour imitátor) megjegyzésein, veszekedésein és reflektálásain, de ha belegondolunk, mindjárt sokkal kevésbé lenne kedvünk a térdünket csapkodva kacarászni. Notte road movie-jában (melyet Jankó Szép Yvette ültetett át nagyszerűen magyar nyelve Kiss Judit Ágnes sziporkázó dalszövegfordításainak segítségével) a nagy vihorászás közben ízelítőt kapunk az elpazarolt és feleslegesnek érzett évek súlyáról, mikor azok eddig ismeretlen teherként egyszer csak rátelepednek a lélekre, és többé nem lehet már megkerülni a szembenézést. Előtörnek a régi sérelmek és kényelmetlenül hétköznapivá válik a tehetetlenség érzése: tapasztalat hiányában mit tegyen két néni, akik csak most röppentek ki a családi fészekből? Mindenek előtt veszekedhetnek tovább, vagy ügyelve anyuka hol ide, hol oda átöntött hamvaira, együttes erővel megvalósíthatják elképzeléseiket.

Annette lobbanékony természete ("Úgy utállak mint Hitlert és Sztálint együttvéve") és Bernadette gépjármű-vezetési tapasztalatai garantálják számunkra a remek szórakozást. Izsák Lili pompás érzékkel rendezte be az Örkény Színház előcsarnokát stúdióként, ahogy szintén neki köszönhetjük, hogy a csupán hetvenkét fős nézőközönség már a nénik láttán nevetőgörcsben tör ki. Bár szem előtt kell tartanunk, hogy az abszurditást a darab egy percre sem veti le, egészen biztosan jól fogunk szórakozni a két nénin, akiknek tulajdonképpen nem is lehetne kevésbé tragikus sorsa és jelene. A közepes szintű nevetéseket találóan színesítik a szintén erősen groteszk stílusban megírt rövid dalbetétek, melyekben többek között az elhalálozási módokról és a varlekaparásról is megtudunk egy-két dolgot. Manapság igen ritkán van lehetőségünk kiemelkedő "vígjátékokat" látni, így hát még véletlenül se legyünk lusták a két nénivel sírkeresőset játszani!

2013. április 26., péntek

Posta Victor: L'élek (Madách Színház)

Bár Posta Victor már régóta erősíti a Madách Színház csapatát, 2013-ban az a megtiszteltetés érte, hogy gondolatait és kedvenc dalait egy önálló stúdióest keretében is megmutathatja az érdeklődőknek. Posta Victor zongorázik és énekel, méghozzá nem is akárhogyan, míg vendége, Gallusz Nikolett rövid megjelenéseivel mondhatni elkápráztatja a közönséget. Legyen a dal gyors, lassú, magas vagy mély, Gallusz Nikolett valami olyan egyedülálló élményt ad hozzá a L'élek hangulatához, ami nélkül feleannyi sem lehetne, mint ami.

Pesty-Nagy Kati rendezésén látszik, hogy a koncert koncepciója és a kísérő vetítések, táncok mind aprólékosan végiggondolt mozzanatok egységei. Tatos Linda, Vaszilenko Eugenia és Kovács Péter táncai bár önmagukban valóban elismerésre méltóak, néhol kényelmetlen túlkapásnak éreztem jelenlétüket, s bizonyos esetekben valóban a zenéről vonta el a figyelmemet szabad improvizációnak tűnő csöppet groteszkké túlzott, táncban elmesélt fájdalmuk. Mikor beültem a koncertre, bevallom kevésbé számítottam arra, hogy ilyen sok populáris sláger csendül majd fel, ami persze véletlenül sem baj, hiszen ott volt nekünk végig Gallusz Nikolett, aki olyan feledhetetlen szerzeményekkel színesítette az estét, mint a Get Happy vagy az Over the Rainbow. Bárcsak megjelenne lemezen minden, amit énekel...

Egy figyelmeztetés: a popdalok önmagukban ne tévesszenek meg senkit, a L'élek valóban a lélekkel kíván foglalkozni és jól érezhetően azt próbálja körüljárni, hogy a boldogság, bár sokkal üdvösebb, tulajdonképpen ugyanúgy egy lelkiállapot, mint a szomorúság, a csalódottság vagy a veszteségérzés. Mint már mondtam, a nem maradéktalanul szentimentális nézőknek kissé túllő a célon, de tartalmas és megkérdőjelezhetetlenül minőségi szórakozást ígér.