2013. április 22., hétfő

A vágy villamosa (Pesti Színház)

A Kamaraszínház hirtelen bezárása után a Vígszínház igazgatónője, Eszenyi Enikő szerencsére nem tudta elengedni egyik legnagyobb sikerrel játszott darabját, így Tennesse Williams vágyvillamosa idén már a Pesti Színházba röpíti látogatóba a nézőket és Blanche DuBois-t (Eszenyi Enikő) testvéréhez, Stellához (Nagy Enikő) és férjéhez, a heves és lobbanékony természetű Stanley-hez (László Zsolt).

A modern amerikai drámák egyik legnagyobbika tulajdonképpen azt próbálja ábrázolni, hogy aligha találhatunk élesen elkülöníthető jó és rossz figurákat világunkban. Ellentétben például a reneszánsz drámák imádható hőseivel és utálható áskálódóival, A vágy villamosában ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani ki a jó és ki a rossz. Bár Blanche jó szándékú, modora és remekül kiérezhető néhol latens felsőbbrendűségi komplexusa hozzáadott súlyosbodó elmebajával mélységesen közönséges helyzetekbe sodorja, főleg újdonsült udvarlója, Harold Mitchell (Pindroch Csaba) előtt. Stelláról azonnal leolvasható, hogy életében először szerelmes, ami olyan elementáris erővel nyomja el önvédelmi törekvéseit, hogy egy ölelésért és forró éjszakáért pillanatok alatt képes szárnyai alá venni azt az embert, aki órákkal korábban alaposan felpofozta. A szóban forgó Stanley karakterében bújik meg talán a legtöbb írói zsenialitás. A lobbanékonyság néha alábbhagy, társaság nélkül Stanley kevésbé produkálja magát, s ekkor Blanche el-elkapja egy komolyabb beszélgetés erejéig. De mindent csak addig lehet vele megbeszélni, míg férfiúi büszkeségén nem esik folt, ekkor ugyanis vadállati dühöngésbe kezd. Stanley számára így kifejezetten kényelmetlen Blanche jelenléte, aki kíméletlenül előveszi és folyamatosan megkérdőjelezi tekintélyét.


Egy zseniális dráma akkor lesz zseniális, ha olyan színészekkel játszatjuk el, mint a Pesti Színházban A vágy villamosát. Nagy öröm, hogy a Kamaraszínház szereposztása egy az egyben meg tudott maradni, és szerencsére amiatt sem kellett sokáig izguljak, hogy az új, a korábbihoz képest óriási játéktér vajon elvesz-e a színházi élményből. Azt kell mondjuk, hogy akár kicsit távolabb, akár egész közel ülünk a színpadhoz, a jelenetek kidolgozottsága és a színészi profizmus Bartha Andrea mesteri jelmezeiben és Menczel Róbert kitűnő díszletei között magukkal rántanak minket az események sűrűjébe. Bár úgy éreztem, néha egy kicsit többet nevetünk a kelleténél, ez szerencsére nem ront az este mélységén.

A vágy villamosa ilyenformán komoly érzelmi megpróbáltatásokkal teli estét ígér, némi humorral megfűszerezve. Egy elsőrangú dráma első osztályú megvalósítását láthatjuk immár a Pesti Színház színpadán, és az ilyen alkalmakat igazán vétek lenne kihagyni. Ha pedig tetszett az előadás, véletlenül se hagyjuk ki a belőle készült legendás filmváltozatot.

2013. április 19., péntek

Pesten születtem: Kern András koncertje (Vígszínház)

Az évad elején, a Magyar Dal Napján mutatta be a Vígszínház (ahogy Kern András fogalmaz) Fesztbaum Béla különös ötletét: a Pesten születtem című koncertet, ahol bár csupán Kern András neve van feltüntetve a címben, számos kitűnő vendéggel kiegészülve remekbe szabott kétórás koncertet láthat a nagyérdemű.

Az évek során Kern András több lemezt jelentetett meg, ezek legjobbjait hallhatja most a közönség kiegészülve a Gátos Iván-vezette zenekarral, valamint olyan vendégművészekkel mint Börcsök Enikő, Hegyi Barbara, Fesztbaum Béla, Hernádi Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Heilig Gábor és Zorán. Bár a hölgyek főleg szólót énekelnek, az este felcsendülő összes szerzemény eredetileg mind Kern-lemezen jelent meg. Díszlettel nem készültek, de nem is kellett, hogy készüljenek az alkotók: ahogy ez egy jobb koncerten lenni szokott, a háttérben óriási kivetítőn követhetik figyelemmel az eseményeket a közönség hátrébb vagy igen messze ülő tagjai. A koncert varázsa az, hogy igazi függőséget okoz, tekintettel arra, hogy a dalok sorrendje nagyszerűen lett kiválasztva, egyszer ugrálnánk, másszor elfordulnánk mindenkitől és csak önmagunkba mélyedve gondolkodnánk az életen. A színpadon állók valamennyien őszinte átéléssel zenélnek, énekelnek, vagy mindkettőt egyszerre, a rövid anekdoták mulattatnak, visszarántanak minket a múltba, de még a bakik is mind a helyükön vannak. Az igaziság egy élő előadás legfontosabb varázsa.

Pesten születtem, Esőkabát, Astoria, Semmi baj, Moszkva, A füredi mólónál, Lövölde tér, Te majd kézen fogsz és hazavezetsz, Pincér-rock, A szomorú bárzongorista dala, Bizonytalan blues, Hé, 67!, Halálos tangó, Szerelmünk tárgytalan, Szép ez a szeptember, Megőrjít a szemed és még megannyi humoros, elgondolkodtató, kacagtató és mély dal Kern Andrással és vendégeivel a Vígszínház nagyszínpadán. Kihagyhatatlan!

2013. április 15., hétfő

Édes fiaim (József Attila Színház)

Arthur Miller régen és most is népszerű szerző, darabjait gyakran veszik elő a hazai színházak is. Mindig sokat jelent, ha egy neves drámaírónak olyan művét láthatjuk színpadon, ami nem elsődlegesen forrt össze a nevével (mint ahogy Millerével Az ügynök halála). Az Édes fiaim több család drámája, feleségek vívódása, férjek kitartása és a fiatalok szerelmi története, melyet átitat a világháború utáni Amerika képe a maga borús, kényelmes de annál titokzatosabb valóságával.

Huszti Péter (Joe Keller) és Piros Ildikó (Kate Keller) nem először állnak a színpadon házaspárként. Játékuk (különösen Piros Ildikóé) izgalmas, mikor ők beszélgetnek a közönség valahogy nem unatkozik. Viczián Ottó (Chris Keller, a fiú, aki most készül feleségül venni a háborúban valószínűleg elhunyt bátyja egykori szerelmét) távolról gyakran tűnik groteszknek, de mikor Huszti Péter is remegő kézzel olvasott fel egy levelet, akkor nyilvánvalóvá vált előttem, hogy bizonyára rendezői (Kerényi Imre) utasításra kell ilyen túlzó kézremegéses megdöbbenést bemutatni a színpadon. Balogh Anna (Ann Deuer, Chris menyasszonya) már számtalanszor bizonyította sokszínűségét remek zenés darabok főszerepeiben (Avenue Q, Spamalot, Jézus Krisztus Szupersztár) és prózai színpadon is úgy vélem jól megállja a helyét, s bár néhol modoros, ez szerepéből fakad. Zöld Csaba (George Deuer, Ann testvére) ugyancsak a dráma krimivilágát hivatott erősíteni a múlt hibáinak felhánytorgatásával, míg a szomszédok, Hűvösvölgyi Ildikó (Sue Bayliss), Schnell Ádám (Dr. Jim Bayliss), Ömböli Pál (Frank Lubey) és Tébi Márta (Lydia Lubey) azért nagyon találóak (hála Millernek), mert a múlt mellett erős jelenbeli párhuzamot bontakoztatnak ki. Világossá teszik, hogy ahol egykor titkokat temettek, ott mindmáig elszólások, kínos csöndek és idegen távolságtartás van. Itt még kiemelném, hogy Hűvösvölgyi Ildikó jelenete, amelyben egyik pillanatról a másikra kell visszaváltoznia kedélyes, mosolygó asszonnyá egy heves és indulatos vita után, jól rámutat végtelen tehetségére.

Kerényi Imre egy interjúban elmondta, hogy harmadjára rendezi meg az Édes fiaimat. Bár magával a rendezéssel talán túl sok problémám nem is lehetne, hiszen Miller leírta erősen szimbolikus, teljes egészében nehezen értelmezhető, nagy asszociációkkal átlátható izgalmas remekművét, a fent említett kézremegéses meglepődésen kívül a hozzátett szimbolika véleményem szerint nem illik a darab stíljéhez, gondolok itt a bejátszott zenékre és hangeffektusokra, amik talán valahol elmennének, de ettől a Millertől egyszerűen elütnek. Továbbá a játéktér (melyet szintén a rendező valósított meg) már az első pillanattól kezdve nagy fejtörést okozott nekem, ha a darab a kertben játszódik, jobbra jól láthatóan ott a ház fala, akkor a színpad közepén a kerti asztalt hogy világíthatja meg a plafonról (jelen esetben tehát az égből) kényelmesen lenyúló lámpa? Emellett (bár értem, hogy az ősz sárga levelei mit sejtetnek mint újabb szimbólumok) a fák nekem nem működnek vaskeretre tűzdelt levelek formájában, mint ahogy az este legnagyobb szimbóluma is elveszik: a fa, amelyik Larry eltűnésének évfordulóján az éjszakai viharban kicsavarodik, teljesen hiányzik a nézőtérről. Bár rámondjuk egy kupac levélre, hogy ott van, a baj ezzel csupán annyi, hogy több másik kupac levél is található a színpad különböző részein.

Úgy gondolom, hogy az Édes fiaim egy jó színészgárdával, de összességében sajnos mégis relatív gyengén megvalósított Miller-este, amiben még rengeteg lehetőség van. Úgy éreztem, hogy ehhez a darabhoz a színház túl nagy, talán inkább egy stúdióban hatna sokkal inkább a nézőkre. Ha nagyon vacillálunk, hogy beüljünk-e egy igazi érzelmi drámára, akkor talán kezdjük ezzel, aztán nézzük meg az Orfeusz alászállt a Nemzeti stúdiójában, hogy két példát is lássunk.

2013. április 7., vasárnap

Átutazók (Vígszínház)

Mindenen átutazunk. Ha keresztülhaladunk egy idegen városon, átvágunk egy parkon, megélünk egy kapcsolatot, együtt vagyunk valakivel vagy ha csak úgy vagyunk és élünk, biztosak lehetünk benne, hogy folyamatos mozgásban vagyunk egy végpont felé. De szerencsére azt, hogy közben mihez kezdünk, néha módunkban áll eldönteni.

Eszenyi Enikő rendezésében az Átutazók igazi komédia, a sötétebb fajtából. Nyolc temetésen keresztül szemléljük hogyan gondolkodunk életről és halálról napjainkban: míg élünk csak a halálra tudunk gondolni, könnyelműen akár fenyegetőzünk is vele vagy épp fiatalon viccekbe szőjük, míg igen gyakran csak egy tényleges haláleset bekövetkezte után döbbenünk rá arra, hogy bizony mind egy elkerülhetetlen végcél felé utazunk át az életen. Bizonyos pontokon a néző már-már maga is könyörög: ugye amit látunk az mind csak ellenpélda?!

Törőcsik Mari, Reviczky Gábor, Hegyi Barbara, Kern András, Fesztbaum Béla, Börcsök Enikő, Lukács Sándor, Halász Judit, Harkányi Endre, Igó Éva, Kerekes József és Pindroch Csaba csupán néhány név a sok közül akik Nagy Fruzsina segítő jelmezeiben (hiszen hatalmas díszletek hiányában a hasonló színbe öltöztetett szereplők segítik a nézőket abban, hogy kiket kell egy családnak értelmeznie), Balázs Juli és Boros Lőrinc végtelenül minimalista díszleteiben emberi sorsok tucatjait vonultatják fel előttünk. Érzelmeink és vágyaink bizony több mint gyakran bonyolítják meg békésnek remélt mindennapjainkat, s amennyire közhelynek tűnik mindez (mint ahogy a halál felé utazás), annál érdekesebbé válik, ha közelebből is megvizsgáljuk. Aztán az érdekesség groteszkbe mosódik át, majd a nevetés sírássá lesz, míg szinte érezhetően ránk nem telepszik egy óriási fekete lepel, ami mindenkit körbevesz a színészektől kezdve a nézőkön át a Vígszínház kupolájáig. Ha úgy érezzük kifeszült az este különleges vászna, akkor valóban befogadtuk az Átutazókat.

Ez a körülbelül 100 perces egyfelvonásos úgy emelkedik ki az élet-halál kérdésekkel foglalkozó megannyi középszerű darab sokaságából, hogy megkérdőjelezhetetlenül és elvitathatatlanul a saját fejére teszi a koronát, köszönhetően Eszenyi Enikő egyedülálló rendezésének és a Vígszínház eszményi színészeinek. Akár bevalljuk, akár nem, mindannyiunkat foglalkoztat az elmúlás, hiszen mind utazunk és mind kételkedünk. Ha válasz nincs is és "csupán" nézőpontok léteznek, az Átutazók kötelező darab.

2013. március 22., péntek

Coincidance: Széttáncolt cipellők (MOM Kulturális Központ)

Széttáncolt cipellők, avagy Girls Just Want to Have Fun

Van valami különösen varázslatos az olyan előadásokban, amikből már az első percekben (különösebb háttérinformáció nélkül) kitűnik, hogy a színpadra lépő (vagyis szteppelő) fiatalok nemcsak végtelenül fegyelmezetten és folyamatosan koncentrálva vannak jelen a nézősereg előtt, hanem érezhetően valami sokkal nagyobbnak és többnek részei: egy közösségnek, ahol példátlan figyelmet kell tanúsítani a másik felé, ahol pontosan akkor kell lépni, amikor kell és olyan testbeszédet kell alkalmazni, hogy a kicsik és nagyok egyaránt tisztában legyenek azzal mégis mit kéne hallaniuk, ha az egész szavakba lenne öntve, hiszen a Széttáncolt cipellők színpadi mű, mégis némán kell drámai ívet és cselekményt követnie.

Az ember eldönti, hogy igen, a Grimm testvérek rejtélyes meséjéből, azaz abból, hogy miként lehet nyolc, éjszaka békésen alvó királylány cipője minden reggel "széttáncolva", lehet táncos előadást készíteni, de abba már sokkal kevésbé gondol bele, hogyan is néz ki mindez, ha a Coincidance, egy ír sztepptánc-csoport tesz erre kísérletet. Gyulai Júlia rendezése és koreográfiája végtelenül eredeti ötletekkel aknázza ki a sztepp nyújtotta lehetőségeket, az első felvonás egyik legnagyszerűbb jelenete a nyolc királylány, a király és a királyné cipővel kopogós hosszú vitája, ahol a tények ellenére senkinek sincs igaza, így mindenkinek joga van püfölni a színpad deszkáit. Ha már az előbb a csapategységről beszéltünk, jegyezzük itt meg, hogy a díszlet is igazi csapatmunka, ahogy a zenék (Faisztl Ernő) és a remek jelmezek (Székács Zsófia) is eredeti, új alkotások.

Nyolc királylány (Balla Alexandra, Kiss Renáta / Dervalics Dóra, Dorcsák Tünde, Kodak Adrienn, Nagy Nóra, Inczédi Zsófia, Balla Réka és Pál Veronika) igen sok királylány, nem csoda hát, hogy csoportos eltűnésük sok fejtörést okoz a királyi párnak (Székács Zsófia és Stefkó István), de a sötét herceg (Ungi Krisztián) ármánya ellen csak egyvalaki nyújt használható segítséget: a boszorkány, akit a darab rendezője és koreográfusa, Gyulai Júlia alakít. Nyolc lány akkor is rengeteg, ha egyesével tesznek kísérletet (s nemegyszer sikeresen) a rejtély kiderítésére hivatott fivérek elaltatására (Potornai Norbert, Czinege Ádám és Farkas Dániel) többnyire igen gyorsan ható szer segítségével. Külön öröm, hogy a szólistákon (Albert Réka, Ivanov Gábor, Endrődy Zsófia és Magyar Ilka) és varázserdő népén (Bencze Judit, Joó Gyöngyvér és Mikola Orsolya) túl a színpadon van még három igen fontos szereplő: először is Sárhidai Zsuzsanna hegedű-, és Póczik Erika fuvolaművész, hiszen mit érne egy zenés darab legalább némi élőzene nélkül, sőt, az egész este hangulatának fontos megalapozói ők. Végül, de nem utolsó sorban, harmadikként a további szereplők között szót kell ejtenünk Szőnyi Balázs lusta kakas-figurájáról, aki napról napra jobban gyűlöli, hogy a nap bizony korán kel fel, neki pedig kukorékolnia kéne. Azt hiszem minden további frappáns mondatnál többet ér a közönség végtelen szeretete és az, hogy bár lenne egy következő Coincidance produkció a kakas szemszögéből...

Úgy gondolom, hogy végre egy olyan előadást láthatunk, amire nem csak marketing okokból mondhatjuk, hogy kicsiknek és nagyoknak is felhőtlen szórakozást nyújt: művészi igényű, remek az összhangja, varázslatos, pörgő, izgalmas és ha már a szteppnél tartunk, igen-igen mozgalmas. Remek a szimbolika akár a mozdulatokat, a kellékeket vagy a díszletet nézzük, s megkockáztatom, hogy maguk a figurák is egyenként önálló rejtéllyé emelkednek, akik mögött ott áll egy csapat szívvel-lélekkel dolgozó fiatal azzal a nem mindennapi feladattal, hogy úgy hitessék el velünk, hogy királylányok, hercegek vagy épp varázserdő lakói, hogy nem állhatnak ki és nem mondhatják: "mi vagyunk a királylányok". Éppen ezért a szándékért, és a szándék profi megvalósításáért kell egyfelől elismerni a Széttáncolt cipellőket, a Coincidance legújabb produkcióját, és éppen ezért kell sok-sok embert becsábítani a nézőtérre a következő előadásokra. Izgalmas dolog egy új világba csöppenni, az meg csak jó, hogy ha olyan művészek állnak a színpadon, akik magukkal visznek bennünket is...
 A képek forrása a Coincidance weboldala.