2013. március 22., péntek

Coincidance: Széttáncolt cipellők (MOM Kulturális Központ)

Széttáncolt cipellők, avagy Girls Just Want to Have Fun

Van valami különösen varázslatos az olyan előadásokban, amikből már az első percekben (különösebb háttérinformáció nélkül) kitűnik, hogy a színpadra lépő (vagyis szteppelő) fiatalok nemcsak végtelenül fegyelmezetten és folyamatosan koncentrálva vannak jelen a nézősereg előtt, hanem érezhetően valami sokkal nagyobbnak és többnek részei: egy közösségnek, ahol példátlan figyelmet kell tanúsítani a másik felé, ahol pontosan akkor kell lépni, amikor kell és olyan testbeszédet kell alkalmazni, hogy a kicsik és nagyok egyaránt tisztában legyenek azzal mégis mit kéne hallaniuk, ha az egész szavakba lenne öntve, hiszen a Széttáncolt cipellők színpadi mű, mégis némán kell drámai ívet és cselekményt követnie.

Az ember eldönti, hogy igen, a Grimm testvérek rejtélyes meséjéből, azaz abból, hogy miként lehet nyolc, éjszaka békésen alvó királylány cipője minden reggel "széttáncolva", lehet táncos előadást készíteni, de abba már sokkal kevésbé gondol bele, hogyan is néz ki mindez, ha a Coincidance, egy ír sztepptánc-csoport tesz erre kísérletet. Gyulai Júlia rendezése és koreográfiája végtelenül eredeti ötletekkel aknázza ki a sztepp nyújtotta lehetőségeket, az első felvonás egyik legnagyszerűbb jelenete a nyolc királylány, a király és a királyné cipővel kopogós hosszú vitája, ahol a tények ellenére senkinek sincs igaza, így mindenkinek joga van püfölni a színpad deszkáit. Ha már az előbb a csapategységről beszéltünk, jegyezzük itt meg, hogy a díszlet is igazi csapatmunka, ahogy a zenék (Faisztl Ernő) és a remek jelmezek (Székács Zsófia) is eredeti, új alkotások.

Nyolc királylány (Balla Alexandra, Kiss Renáta / Dervalics Dóra, Dorcsák Tünde, Kodak Adrienn, Nagy Nóra, Inczédi Zsófia, Balla Réka és Pál Veronika) igen sok királylány, nem csoda hát, hogy csoportos eltűnésük sok fejtörést okoz a királyi párnak (Székács Zsófia és Stefkó István), de a sötét herceg (Ungi Krisztián) ármánya ellen csak egyvalaki nyújt használható segítséget: a boszorkány, akit a darab rendezője és koreográfusa, Gyulai Júlia alakít. Nyolc lány akkor is rengeteg, ha egyesével tesznek kísérletet (s nemegyszer sikeresen) a rejtély kiderítésére hivatott fivérek elaltatására (Potornai Norbert, Czinege Ádám és Farkas Dániel) többnyire igen gyorsan ható szer segítségével. Külön öröm, hogy a szólistákon (Albert Réka, Ivanov Gábor, Endrődy Zsófia és Magyar Ilka) és varázserdő népén (Bencze Judit, Joó Gyöngyvér és Mikola Orsolya) túl a színpadon van még három igen fontos szereplő: először is Sárhidai Zsuzsanna hegedű-, és Póczik Erika fuvolaművész, hiszen mit érne egy zenés darab legalább némi élőzene nélkül, sőt, az egész este hangulatának fontos megalapozói ők. Végül, de nem utolsó sorban, harmadikként a további szereplők között szót kell ejtenünk Szőnyi Balázs lusta kakas-figurájáról, aki napról napra jobban gyűlöli, hogy a nap bizony korán kel fel, neki pedig kukorékolnia kéne. Azt hiszem minden további frappáns mondatnál többet ér a közönség végtelen szeretete és az, hogy bár lenne egy következő Coincidance produkció a kakas szemszögéből...

Úgy gondolom, hogy végre egy olyan előadást láthatunk, amire nem csak marketing okokból mondhatjuk, hogy kicsiknek és nagyoknak is felhőtlen szórakozást nyújt: művészi igényű, remek az összhangja, varázslatos, pörgő, izgalmas és ha már a szteppnél tartunk, igen-igen mozgalmas. Remek a szimbolika akár a mozdulatokat, a kellékeket vagy a díszletet nézzük, s megkockáztatom, hogy maguk a figurák is egyenként önálló rejtéllyé emelkednek, akik mögött ott áll egy csapat szívvel-lélekkel dolgozó fiatal azzal a nem mindennapi feladattal, hogy úgy hitessék el velünk, hogy királylányok, hercegek vagy épp varázserdő lakói, hogy nem állhatnak ki és nem mondhatják: "mi vagyunk a királylányok". Éppen ezért a szándékért, és a szándék profi megvalósításáért kell egyfelől elismerni a Széttáncolt cipellőket, a Coincidance legújabb produkcióját, és éppen ezért kell sok-sok embert becsábítani a nézőtérre a következő előadásokra. Izgalmas dolog egy új világba csöppenni, az meg csak jó, hogy ha olyan művészek állnak a színpadon, akik magukkal visznek bennünket is...
 A képek forrása a Coincidance weboldala.

2013. március 11., hétfő

Shirley Valentine (Karinthy Színház)

Vándor Éva
Shirley Valentine monodrámája végigjárta az egész világot, de egy biztos: mindenhol szórakoztató, ahol igazán megfelelő színésznőre sikerül osztani a fallal beszélgető, végtelenül magányos férjes asszony mondandóját. Vándor Éva szerencsére épp tökéletes választás: hangjátéka, mimikája, gesztusai, no és persze Willy Russel (ford. Julián Ria) szövegével együtt bőven leköti a nézők figyelmét.

A rengeteg humorral fűszerezett mondandó-áradatban azért csakhamar világossá válik számunkra, hogy Shirley szorong. Szorongott iskoláslány korában, szorong most is a férje mellett, akinek minden nap tükörtojást és sült krumplit kell készítenie vacsorára (kivéve csütörtökön, amikor fasírt van), és szorong ma is, mert csütörtök lévén csak sült krumpli lesz tükörtojással, valamint annak ellenére, hogy évek óta mindössze vásárolni merészkedett ki otthonából, kéthetes görögországi nyaralásra invitálják. Mitévő lehet ilyenkor a majd ötvenéves feleség, akinek a gyermekei már kirepültek, ő maga mégis beszorult régi élete falai közé? Egy dologgal bizonyosan megpróbálkozhat: összeszedheti emlékeit és egyfajta leltárt készíthet: menni vagy nem menni, ezt itt a kérdés.

Be kell valljam, hogy számomra azért sok-sok igazán amerikai elem hatotta át az estét, hiszen ahogy Shirley gondolkodik sokkal inkább kivételes, mint aminek a szerző véleményem szerint gondolta. Shirley egynek van eladva a sok közül, mégis inkább úgy gondolom, hogy egy bátor kivételt testesít meg. Tudom, és magamon is éreztem már, hogy amit a színházban az emberek fejébe tudnak sulykolni, annak a néző makacsan ellenáll, így minél több a sulykolás, annál inkább lehet, hogy lesz valami hatása az elhangzottaknak. Nos én épp ezért tudom megbocsátani Shirley-nek, hogy (különösen az egyébként mindemellett igen élvezetes) második felvonásban csaknem didaktikus leckét ad a döntések fontosságáról és önmagunk fő szemponttá tételéről. Persze a lényeg mindennek az üzenete: egy kapcsoltban, akármilyen múltra nyúlik is vissza, sosem szabad engedni, hogy mi magunk sérüljünk. Bizony becsben kell tartani egyéniségünket, amin lehet, hogy formálnunk kell, de feladnunk nem szabad!

Vándor Éva végtelenül szeretni való. Nevet, kortyolgat, szánakozik, panaszkodik, anekdotázik és igen sokszor nem bírja csukva tartani a száját, mindezek felett pedig egyedülálló módon tart végig kapcsolatot  közönségével. Egy kicsit megengedi, hogy mi magunk is részt vegyünk az előadás alkotói részében, mégis eredendő profizmussal tartja uralma alatt védett színpadát. Úgy vélem, hogy Shirley egy kicsit kedv kérdése, de ha esetleg akad, akkor semmiképpen se menjünk el Vándor Éva interpretációja mellett.

2013. március 10., vasárnap

Angéla evangéliuma, avagy a réterdősi patkányfogó (Centrál Színház)

Kiss Márton abszurd komédiája a három legtökéletesebb személy kezeibe került, már ami a színpadi megvalósítást illeti. Pokorny Lia, Földes Eszter és Papp János hármasa igazán egyedülálló módon jár körbe számtalan olyan kérdést, ami a mai magyar társadalomban élő embert érdekel ugyan, de nem mer, vagy már inkább nem is akar foglalkozni vele. Ahogy az este egyik legnagyszerűbb jelenetében Pokorny Lia megjegyzi: a színház mindig itt lesz, hogy biztonságot, és néha bizony kíméletlenül tükröt tartson elénk. Ez Angéla evangéliuma.

Mert Angéla tükröt tart, s ha ő maga nem is egy tükör, nem sok választja el attól. A többszörös abortusztúlélő népművelő, aki a réterdősi művelődési házban tevékenykedik, egy különleges képességekkel megáldott személy: hiperpregnózisa van, azaz kilenc nap alatt képes egészséges utódot kihordani. Míg rosszindulatú kolléganője, édesanyja és a kormány titkára (egy személyben Földes Eszter), valamint tánctanára, az Úr és kormány másik képviselője (Papp János) eleve szimbolikusan skizofrén helyzetbe hozva magukat (hiszen több szerepet alakítanak) reflektálnak a modern világra, érdekes kérdésköröket érintünk: gyermekvállalás és felelősség, gyermeknevelés futószalagon, odafigyelés és felvállalás, cigánykérdés, a középosztály fogalma, stb.

Kiss Márton darabján (Kiss Márton rendezésében és Baráthy György dramaturgiájában) óriásiakat nevetünk, azért ijesztő milyen valóságos benne minden. Látszólag az egész olyan steril, az események egy része távolinak tűnik és olyan könnyen elhatárolódnánk, ám mindezt nem tehetjük meg. A szöveg, a játék és a tér hármasa nem teszik lehetővé, hogy kissé hátrébb vonulva kivonjuk magunkat a színpadon folyó eseményekből, és sajnos magunknak is el kell gondolkodnunk azon, hogy egyetértünk-e Kiss Márton víziójával napjaink gyermekneveléséről, a gyermekek fontosságáról és a már-már létező huxley-i új világról. Ha elég bátrak vagyunk - és ha már most élünk, akkor úgy gondolom feladatunk, hogy azok legyünk - vessünk egy pillantást Angélára és az ő modern evangéliumára, hiszen jól fogunk szórakozni, de erősen el is tudunk majd gondolkodni...

2013. január 24., csütörtök

Adáshiba (Veszprémi Petőfi Színház)

Szakonyi Károly kortárs drámaíró egyik legsikeresebb színművét, az Adáshibát (1970) Tordy Géza rendezésében állította színpadra a Veszprémi Petőfi Színház, parádés szereposztással. Az ötfős Bódog család egy szomszéddal és egy feleséggel kiegészülve sem képes észrevenni, hogy albérlőjük a modern kori Krisztus, aki borrá változtatja a vizet, a szeretetről prédikál, a lebénult lábakba új életet önt, sőt mi több, képes adáshibát előidézni, miközben az angol krimi megy a tévében. Az Adáshiba egyestés bepillantás egy olyan család mindennapjaiba, akik bár kerek szemekkel tapadnak a képernyőre, folyamatosan egymás mellett beszélnek, minden beszélgetést többször megismételnek, csak éppen a valóságból érkező csodák érzékeléséig nem jutnak el. Mindez furcsa, hiszen csak az orruk hegyéig kéne látniuk, amely szerencsés esetben sokkal közelebb van, mint a tévé.

Az Adáshiba megvalósítását díszlet (Perlaki Róbert), jelmez (Szlávik István) és a már említett rendezés egységes méltatása mellett, színészi tekintetben három kategóriába érzem jogosnak besorolni. Esztergályos Cecília kiváló, gondoskodó, konfliktuskerülő, de mélyen szerető édesanya-figurája mellett Darabont Mikold eszményi ívben felépített széteső kétkedője és Reviczky Gábor okoskodó-sziporkázó szomszédfigurája foglalnak helyet a képzeletbeli első körben, játékuk természetes, hihető, ösztönös és odafigyelő. A darab sajátosságából (perceket kivéve minden színész együtt van jelen a színpadon) és eszméletlenül gyors párbeszédfolyamából fakadóan nem csoda hát, hogy a nagy rutinú és/vagy rendkívüli tehetségű színészek valahol előnyben vannak: az este egyik legfontosabb eleme részükről az emberfeletti koncentráció, a "jókor, jól megszólalás" és a figyelem folyamatos fenntartása. Másodsorban, de igen közel az elsőhöz tudnám a magam véleménye alapján Chajnóczky Balázs (Dönci), Trokán Anna (Saci), Ticz András (Imrus) és Oberfrank Pál (Emberfi) egyaránt eredeti színpadi munkáját elhelyezni, hiszen valamennyien eredeti, ötletes, amennyire lehet színes, de az egységet csak kipótló, mintsem megbontó karaktereket játszanak, még akkor is, ha Imrus és Emberfi akarnának, csak épp nem tudnak változtatni a televízióból sugárzó helyzeten. Velük ellentétben a harmadik csoportban egyedül Eperjes Károly (Bódog, a családfő) foglal helyet, akin be kell valljam már-már felháborodásig meglepődtem. Szövege gyakran érthetetlen, kapkodó, hadaró, játéka hihetetlenül erőltetett és modoros. Nem tudom rendezői ötlet volt-e, hogy a hölgyszereplőket előszeretettel fogdossa és simogatja, de biztos vagyok benne, hogy ez még véletlenül sem kéne része legyen a produkciónak. Valóban őszintén kell mondjam, hogy olyan messziről ugrik ki az egységből ez a talán rendezői akaratnak engedő féktelen modorosság, hogy az ember néha szó szerint frusztrációt érez. (Itt tartom helyénvalónak megjegyezni, hogy véleményem mások által is megerősítést nyert a harmadik csoporttal kapcsolatban.)

Szakonyi Károly azt írja drámája elejére: Történik napjainkban, sajnos, melyből jól látható, hogy a téma igen aktuális, manapság talán sokkal jobban mint valaha. Ha nem a tévé, akkor ott az internet, a lényeg, hogy az ember mindig talál és épít magának mentsvárakat. Akik kilógnak a látszólag összetartó és szerető család kereteiből, akik látnak és értenek, azok csak menekülhetnek a valóság elől, de erejük nincsen annak megváltoztatásához. Bízzunk benne - bár ez több mint abszurd - hogy Szakonyi Károly remeke egyszer már csak emlékeztető lesz a rosszabb időkre.

2013. január 6., vasárnap

A zöld kilences (Vígszínház)

A Vesztegzár a Grand Hotelben című Nemzeti-produkció nagyszerű hangulata után alig vártam a Vígbe érkező új magyar Darvas-Varró-Hamvai "cécót", ahogy a szerzők definiálják az este műfaját. Azt kell mondtam, hogy nem csalódtam: a már-már rejtőien groteszk pillanatokkal teletűzdelt történetben csakugyan inkább a hangulat viszi a pálmát, de az nem kicsit!

Hamrák János (Csőre Gábor), szélhámos kész mindent megvenni semmi pénzért, majd továbbadni valós haszonért, mialatt egyszer sem fizet a kávézóban, de azért hagyja, hogy a szívét megdobogtassák a hölgyek, különösen Szendrői Marianne (Réti Adrienn), grófkisasszony és szüfrazsett, aki pont a legjobbkor, egész pontosan 1909-ben kardoskodik a nők szavazati jogaiért és más egyéb jogos egyenlőségi pontok bevezetéséért. Ugyanebben az évben Babinszky (Mészáros Máté), a hírlapíró nyomozást indít egy rejtélyes hotelportás, Kiss Béla (Fesztbaum Béla) után, aki másodállában hölgyeken tesz erőszakot, míg diplomáciai botrányt sejtetve Pestre utazik Székesfehérvár polgármestere, Saára (Hegedűs D. Géza), hogy a sárban elmerülő Fő tér lekövezéséhez minimum anyagi segítséget csikarjon ki a nagy székesfőváros vezetőségétől. Azonban Hamrák János előbb jelentkezik és kész üzletet kötni vele, mint hogy átgondolhatná, mibe is vágta a fejszéjét. Na jó, előlegezzük meg: Hamrák mindig mindenkinél előbb jelentkezik.

Természetesen mindez csak röviden adja vissza a történet sokszínűségét, hiszen még számtalan szereplő kering Pest utcáin a címben is megnevezett csodás esztendőben. Az egész darabot áthatja az a végtelen groteszkség, amit a jelen kor nézői történelmi tudásuk fejében tudnak igazán teljessé varázsolni. Mi tudjuk, hogy nem érdemes a szereplőknek öt évre meglépniük egy boldog élet reményében, mert 1914-ben kitör a világháború. Azt is tudjuk, hogy a világháború hatására Székesfehérvártól kezdve a szüfrazsettekig, kicsit minden teljesen jelentéktelenné válik. Éppen ezért olyan nagyszerű az a varázslatos hangulat, amit a szerzők megfognak: egy szelet béke valahol a kilencszázas évek viharos elejénél egy kicsit azért még előbb.

Ascher Tamás rendezését Menczel Róbert ötletes és aprólékosan kidolgozott díszletei, valamint mondhatni lényegi részben Tihanyi Ildikó színes-csodás jelmezei teszik egészen tökéletessé. Noha a vígjáték számos zenei betéttel dolgozik, érdekes bennük is megfigyelni az igényesen becsempészett humoráradatot: hol egészen triviálisan a szavak szintjén, hol a dalok esetleges komolysága mellett a beleépített hamisítatlan Varró-rímekben. Még rengeteget lehetne írni A zöld kilencesről, de az egyedülálló hangulatát és energiáját játszóin kívül senki sem tudná igazán visszaadni. Nehéz színészi feladatot old meg valamennyi színész a darabban, de az egységgé kovácsolás olyan nagyszerűre sikeredett, hogy valóban nem igazán érdemes elmennünk A zöld kilences mellett. Vessük bele és adjuk neki át magunkat, legalább egy kis időre.