2013. március 10., vasárnap

Angéla evangéliuma, avagy a réterdősi patkányfogó (Centrál Színház)

Kiss Márton abszurd komédiája a három legtökéletesebb személy kezeibe került, már ami a színpadi megvalósítást illeti. Pokorny Lia, Földes Eszter és Papp János hármasa igazán egyedülálló módon jár körbe számtalan olyan kérdést, ami a mai magyar társadalomban élő embert érdekel ugyan, de nem mer, vagy már inkább nem is akar foglalkozni vele. Ahogy az este egyik legnagyszerűbb jelenetében Pokorny Lia megjegyzi: a színház mindig itt lesz, hogy biztonságot, és néha bizony kíméletlenül tükröt tartson elénk. Ez Angéla evangéliuma.

Mert Angéla tükröt tart, s ha ő maga nem is egy tükör, nem sok választja el attól. A többszörös abortusztúlélő népművelő, aki a réterdősi művelődési házban tevékenykedik, egy különleges képességekkel megáldott személy: hiperpregnózisa van, azaz kilenc nap alatt képes egészséges utódot kihordani. Míg rosszindulatú kolléganője, édesanyja és a kormány titkára (egy személyben Földes Eszter), valamint tánctanára, az Úr és kormány másik képviselője (Papp János) eleve szimbolikusan skizofrén helyzetbe hozva magukat (hiszen több szerepet alakítanak) reflektálnak a modern világra, érdekes kérdésköröket érintünk: gyermekvállalás és felelősség, gyermeknevelés futószalagon, odafigyelés és felvállalás, cigánykérdés, a középosztály fogalma, stb.

Kiss Márton darabján (Kiss Márton rendezésében és Baráthy György dramaturgiájában) óriásiakat nevetünk, azért ijesztő milyen valóságos benne minden. Látszólag az egész olyan steril, az események egy része távolinak tűnik és olyan könnyen elhatárolódnánk, ám mindezt nem tehetjük meg. A szöveg, a játék és a tér hármasa nem teszik lehetővé, hogy kissé hátrébb vonulva kivonjuk magunkat a színpadon folyó eseményekből, és sajnos magunknak is el kell gondolkodnunk azon, hogy egyetértünk-e Kiss Márton víziójával napjaink gyermekneveléséről, a gyermekek fontosságáról és a már-már létező huxley-i új világról. Ha elég bátrak vagyunk - és ha már most élünk, akkor úgy gondolom feladatunk, hogy azok legyünk - vessünk egy pillantást Angélára és az ő modern evangéliumára, hiszen jól fogunk szórakozni, de erősen el is tudunk majd gondolkodni...

2013. január 24., csütörtök

Adáshiba (Veszprémi Petőfi Színház)

Szakonyi Károly kortárs drámaíró egyik legsikeresebb színművét, az Adáshibát (1970) Tordy Géza rendezésében állította színpadra a Veszprémi Petőfi Színház, parádés szereposztással. Az ötfős Bódog család egy szomszéddal és egy feleséggel kiegészülve sem képes észrevenni, hogy albérlőjük a modern kori Krisztus, aki borrá változtatja a vizet, a szeretetről prédikál, a lebénult lábakba új életet önt, sőt mi több, képes adáshibát előidézni, miközben az angol krimi megy a tévében. Az Adáshiba egyestés bepillantás egy olyan család mindennapjaiba, akik bár kerek szemekkel tapadnak a képernyőre, folyamatosan egymás mellett beszélnek, minden beszélgetést többször megismételnek, csak éppen a valóságból érkező csodák érzékeléséig nem jutnak el. Mindez furcsa, hiszen csak az orruk hegyéig kéne látniuk, amely szerencsés esetben sokkal közelebb van, mint a tévé.

Az Adáshiba megvalósítását díszlet (Perlaki Róbert), jelmez (Szlávik István) és a már említett rendezés egységes méltatása mellett, színészi tekintetben három kategóriába érzem jogosnak besorolni. Esztergályos Cecília kiváló, gondoskodó, konfliktuskerülő, de mélyen szerető édesanya-figurája mellett Darabont Mikold eszményi ívben felépített széteső kétkedője és Reviczky Gábor okoskodó-sziporkázó szomszédfigurája foglalnak helyet a képzeletbeli első körben, játékuk természetes, hihető, ösztönös és odafigyelő. A darab sajátosságából (perceket kivéve minden színész együtt van jelen a színpadon) és eszméletlenül gyors párbeszédfolyamából fakadóan nem csoda hát, hogy a nagy rutinú és/vagy rendkívüli tehetségű színészek valahol előnyben vannak: az este egyik legfontosabb eleme részükről az emberfeletti koncentráció, a "jókor, jól megszólalás" és a figyelem folyamatos fenntartása. Másodsorban, de igen közel az elsőhöz tudnám a magam véleménye alapján Chajnóczky Balázs (Dönci), Trokán Anna (Saci), Ticz András (Imrus) és Oberfrank Pál (Emberfi) egyaránt eredeti színpadi munkáját elhelyezni, hiszen valamennyien eredeti, ötletes, amennyire lehet színes, de az egységet csak kipótló, mintsem megbontó karaktereket játszanak, még akkor is, ha Imrus és Emberfi akarnának, csak épp nem tudnak változtatni a televízióból sugárzó helyzeten. Velük ellentétben a harmadik csoportban egyedül Eperjes Károly (Bódog, a családfő) foglal helyet, akin be kell valljam már-már felháborodásig meglepődtem. Szövege gyakran érthetetlen, kapkodó, hadaró, játéka hihetetlenül erőltetett és modoros. Nem tudom rendezői ötlet volt-e, hogy a hölgyszereplőket előszeretettel fogdossa és simogatja, de biztos vagyok benne, hogy ez még véletlenül sem kéne része legyen a produkciónak. Valóban őszintén kell mondjam, hogy olyan messziről ugrik ki az egységből ez a talán rendezői akaratnak engedő féktelen modorosság, hogy az ember néha szó szerint frusztrációt érez. (Itt tartom helyénvalónak megjegyezni, hogy véleményem mások által is megerősítést nyert a harmadik csoporttal kapcsolatban.)

Szakonyi Károly azt írja drámája elejére: Történik napjainkban, sajnos, melyből jól látható, hogy a téma igen aktuális, manapság talán sokkal jobban mint valaha. Ha nem a tévé, akkor ott az internet, a lényeg, hogy az ember mindig talál és épít magának mentsvárakat. Akik kilógnak a látszólag összetartó és szerető család kereteiből, akik látnak és értenek, azok csak menekülhetnek a valóság elől, de erejük nincsen annak megváltoztatásához. Bízzunk benne - bár ez több mint abszurd - hogy Szakonyi Károly remeke egyszer már csak emlékeztető lesz a rosszabb időkre.

2013. január 6., vasárnap

A zöld kilences (Vígszínház)

A Vesztegzár a Grand Hotelben című Nemzeti-produkció nagyszerű hangulata után alig vártam a Vígbe érkező új magyar Darvas-Varró-Hamvai "cécót", ahogy a szerzők definiálják az este műfaját. Azt kell mondtam, hogy nem csalódtam: a már-már rejtőien groteszk pillanatokkal teletűzdelt történetben csakugyan inkább a hangulat viszi a pálmát, de az nem kicsit!

Hamrák János (Csőre Gábor), szélhámos kész mindent megvenni semmi pénzért, majd továbbadni valós haszonért, mialatt egyszer sem fizet a kávézóban, de azért hagyja, hogy a szívét megdobogtassák a hölgyek, különösen Szendrői Marianne (Réti Adrienn), grófkisasszony és szüfrazsett, aki pont a legjobbkor, egész pontosan 1909-ben kardoskodik a nők szavazati jogaiért és más egyéb jogos egyenlőségi pontok bevezetéséért. Ugyanebben az évben Babinszky (Mészáros Máté), a hírlapíró nyomozást indít egy rejtélyes hotelportás, Kiss Béla (Fesztbaum Béla) után, aki másodállában hölgyeken tesz erőszakot, míg diplomáciai botrányt sejtetve Pestre utazik Székesfehérvár polgármestere, Saára (Hegedűs D. Géza), hogy a sárban elmerülő Fő tér lekövezéséhez minimum anyagi segítséget csikarjon ki a nagy székesfőváros vezetőségétől. Azonban Hamrák János előbb jelentkezik és kész üzletet kötni vele, mint hogy átgondolhatná, mibe is vágta a fejszéjét. Na jó, előlegezzük meg: Hamrák mindig mindenkinél előbb jelentkezik.

Természetesen mindez csak röviden adja vissza a történet sokszínűségét, hiszen még számtalan szereplő kering Pest utcáin a címben is megnevezett csodás esztendőben. Az egész darabot áthatja az a végtelen groteszkség, amit a jelen kor nézői történelmi tudásuk fejében tudnak igazán teljessé varázsolni. Mi tudjuk, hogy nem érdemes a szereplőknek öt évre meglépniük egy boldog élet reményében, mert 1914-ben kitör a világháború. Azt is tudjuk, hogy a világháború hatására Székesfehérvártól kezdve a szüfrazsettekig, kicsit minden teljesen jelentéktelenné válik. Éppen ezért olyan nagyszerű az a varázslatos hangulat, amit a szerzők megfognak: egy szelet béke valahol a kilencszázas évek viharos elejénél egy kicsit azért még előbb.

Ascher Tamás rendezését Menczel Róbert ötletes és aprólékosan kidolgozott díszletei, valamint mondhatni lényegi részben Tihanyi Ildikó színes-csodás jelmezei teszik egészen tökéletessé. Noha a vígjáték számos zenei betéttel dolgozik, érdekes bennük is megfigyelni az igényesen becsempészett humoráradatot: hol egészen triviálisan a szavak szintjén, hol a dalok esetleges komolysága mellett a beleépített hamisítatlan Varró-rímekben. Még rengeteget lehetne írni A zöld kilencesről, de az egyedülálló hangulatát és energiáját játszóin kívül senki sem tudná igazán visszaadni. Nehéz színészi feladatot old meg valamennyi színész a darabban, de az egységgé kovácsolás olyan nagyszerűre sikeredett, hogy valóban nem igazán érdemes elmennünk A zöld kilences mellett. Vessük bele és adjuk neki át magunkat, legalább egy kis időre.

2012. december 7., péntek

Elisabeth - felújítás (Budapesti Operettszínház)

Ahogy Kerényi Miklós Gábor, az Elisabeth rendezője a bemutató utáni rövid beszédében elmondta: minden mindennel összefügg, s míg Bécsben az Operettszínház egy része épp Szépség és a Szörnyeteget játszik, itthon felújításban újra színpadra került „az” Elisabeth, a Lévay-Kunze sikerdarab, hiszen közönség és színház, egészen pontosan a közönség igénye és a színház mint ezt az igényt kiszolgálni igyekvő intézmény szintén elválaszthatatlan kapcsolatban kell álljanak egymással.
Talán ezzel az alázattal együtt éri el az Elisabeth, hogy ismét benne rejlik a nagy siker lehetősége. Úgy hiszem, hogy jövőbeli fennállásának szerencséje az a nem elhanyagolható észrevétel, hogy a szereplőgárdát frissíteni kellett. Ez a felismerés a gyakorlatban megvalósítva előrejelzi a nagy egész többnyire borítékolt sikerét, melyben a sokunk által jól ismert Sissy hercegnő élete pereg le szemünk előtt, férje, anyósa, gyermekei, rossz- és jóakarói, valamint a Halál megkerülhetetlen társaságában.

A premierelőadás-sorozatban Vágó Bernadett kapott először lehetőséget Elisabeth bőrébe bújni. Számos korábbi példát tudnék felhozni  nagyszerűségére (pl. a Veled, Uram! megmentőjének is tartottam már többek között), s a mai este után is csak eddig is élő meggyőződésemet tudom hangoztatni: nemcsak színpadi jelenléte és lenyűgöző énekhangja, de kisugárzása is tökéletesen a helyén van. Dolhai Attila Halál-figurája merész, félelmetes, mégis hihető, valahogy nem kételkedünk abszurd létjogosultságában. Kerényi Miklós Mátéra voltam talán a legkíváncsibb Vágó Bernadett mellett, már olyan értelemben, hogy „na vajon hogy fog tetszeni a karakter?”, de azt kell mondjam itt is a levegőbe repült az összes kérdőjel, nagyon jó, hogy Kerényi Miklós Máté Lucheni (Elisabeth gyilkosának) szerepét kapta meg, mert bár nem ő motiválja az eseményeket, mégis kettős szerepben kell jelen lennie, melyekben fiatalos energiával látszólag önmagát tudja adni: egyrészt narrátor, másrészt egyfajta eszköz, akin keresztül a Halál ki tudja nyilvánítani akaratát. Szomor György, az ősbemutató Rudolfja ezúttal maga Ferencz József, akinek nagyon nehéz dolga van, hiszen a két felvonás során talán neki szükséges a legnagyobbat változnia, még Elisabeth-hez képest is, de sikerrel vesz minden akadályt. Karaktere maga az ambivalencia: szeretne, de anyja nem igazán hagyja kibontakozni, irányítana, de anyja nem igazán hagyja kibontakozni, elmélkedne, de anyja nem igazán hagyja kibontakozni, stb. A gonosz anya, Zsófia főhercegnő Kállay Bori mesteri megformálásában számomra hamar kedvenc szereplővé vált. Míg Vágó Bernadettnek többek között kisugárzása van, Kállay Bori karakterénél fogva (de mégis úgy érzem tudatosan), eggyel ennél is följebb emelkedik, s valódi karizmatikus irányítóvá lép elő. Az óriási szereplőgárdából még feltétlenül meg kell említenünk Kocsis Dénest, a felújított darab bemutatóján Elisabeth fiának, Rudolf főhercegnek megformálóját, aki kellő naivitással néz szembe nehéz sorsával: míg édesanyja egyszer csak mellőzi életéből, Rudolf igyekszik valami maradandót alkotni, de aztán a kellő tapasztalat és megfontolás hiányában szükségképpen elbukik.

Bár Szegő György díszletei, Velich Rita pompás jelmezei, Somfai Péter világításkivitelezése és Gajdos József koreográfus munkája talán méltó módon leírhatatlan lenne egy viszonylag rövidebb terjedelmű kritikában, hiszen az előadás színrevitelében mind oroszlánrészt vállaltak, bizonyos dolgokat nem teljesen sikerült megértenem. Az egyik, hogy egyfajta tendenciaként élem meg a sikerdarabok felújításainak kapcsán, hogy azokat a részeket igyekeznek leginkább megváltoztatni, amelyeket a legtöbben ismernek, amiket a legtöbb néző a „régi” változathoz köt. Épp ezért szomorúan tapasztaltam, hogy az első felvonás Az már nem én lennék repríze az emlékezetes Sissy-festmény felhúzásával ellentétben egy ahhoz képest jóval gyengébb kivitelezést kapott, már ami a festményt illeti, mert a jelmezre továbbra sem lehet panasz. Emellett néha a világítással is problémáim voltak, az kifejezetten tetszett, hogy a borongósabb jeleneteknél inkább egységesen sötét a színpad, de néha csupán a szereplők arcát világították meg, így fontos karmozdulataikra úgy vélem nem irányult talán kellő hangsúly, ahogy a darab végén is félrevezetett Vágó Bernadett egyébként hófehér ruhája, mely a reflektorból kieső részeken a színpadot egyébként megvilágító vörös színben pompázott. Mindezek ellenére a kreativitásra még véletlenül sincs panasz: a jelenetek gyors egymásutánban követik egymást, néhol kellően vicces eszközökkel (például a fótózás és az óriás képkeret) lazítva a szomorkodtató estét.

Egyetértek Kerényi Miklós Gáborral, aki azt mondta, hogy az Elisabeth-ben mindig van valami félelmetesen aktuális, valami, ami vonatkozik a múltra, a jelenre és a jövőre. Biztos vagyok benne, hogy ilyen minőségben, ilyen eszményi dalkölteményekkel (kedvenceim a Már nem én lennék, Ma nagyot nőtt az árnyék) és végül, de inkább első mintsem utolsó sorban, ilyen nagy igénnyel kiválasztott szereplőgárdával az Elisabeth jó eséllyel indul neki rekordokat döntögetni. Én még biztosan visszatérek a többi szereposztásra is.

2012. november 29., csütörtök

Hamlet (Nemzeti Színház)

A sorozatos nagyszerű Nemzetis élmények után (Orfeusz alászáll, Vesztegzár a Grand Hotelben, Az ember tragédiája, Angyalok Amerikában) nagy várakozással ültem be az Alföldi Róbert rendezésében, Nádasdy Ádám új fordításában színpadra álmodott Hamletre. Annyit már tudtam az előadásról, hogy lényegi eleme a tér kizökkentése, és - gondolom - ezzel együtt a tragédia időtlenségének hangsúlyozása úgy, hogy a nézők a színpadon foglalnak helyet, míg az események a nézőtéren játszanak.

A Hamlet azért volt összességében kicsit veszett ügy, mert bár a színészek néha rettentően igyekeznek, az események még az első sortól is számtalan alkalommal nézőtérnyi távlatban játszódnak, és ha mikrofonos kihangosítás épp van is (ami tegyük hozzá nem általános jelenség), a szöveg jó része nem érthető, ezért rendkívül fárasztóvá lesz a három órás előadás. Van, amikor a néző egyenesen föladja, belesüpped abba a kényszeredett unalomba, hogy a következő jelenetet sem fogja hallani, és csupán saját elméjében lel vigaszra, hiszen ha ismeri a történetet (már pedig ezzel a legtöbben már csak így vagyunk), akkor azért nem esik annyira nehezére követni az eseményeket, az meg már az ő baja, ha szeretné érteni is és befogadni az új fordítást... 

Díszlet tehát nem nagyon van, a színház adja a darab keretét. Reméltem, hogy a nézőtér és a színpad megfordítása több funkciót és nagyobb hangsúlyt kap majd az este folyamán, de összességében én kicsit úgy éreztem, hogy csupán hatásvadásszá lett az élmény: nem igazán látom benne a jól működő funkciót, még ha a koncepció maga menthető is. Azért hozzá kell tenni, hogy voltak nagyon jó pillanatok, nekem kifejezetten tetszett a "vasfüggöny" leeresztése és az óriási szemeteszsákba bugyolált csillár halványan felderengő fénye a takarásból. 

Számtalan nagy név tűnik fel az előadásban, mégis sérültnek éreztem az összhangot. A színészi játékok jók, eléggé analitikusak, érezni minden mozzanatán, hogy a rendező és munkatársai komolyan elbeszélgettek a színészekkel a darab Nádasdy Ádám által megnyitott új dimenzióiról, mégis vannak inkább kiemelkedő karaktermegformálások. Szerencsére Hamlet, azaz Szabó Kimmel Tamás - bár már mondtam, hogy nem mindig hallható - számomra nagyszerűen hozta a modern bosszúállót, akinek leginkább bizonyosságra és tanácsra volna szüksége nagy kétkedésében, no meg esetenként egy jó adag határozottságra. Nagyon tetszettek nekem még Nagy Mari és László Zsolt, az egérfogó jelenet színészei, Söptei Andrea Hamlet édesanyjaként, valamint (talán leginkább) Radnay Csilla és az ő Opheliája. A sok jó lehetőség közé azonban logikailag összeegyeztethetetlen következetlenségek csúsztak: nem tudom mire vélni a dobhártyaszaggató, egyébként olyan rémesen hangosan teljes egészében funkciótlan puskaropogást, illetve az angol egyetem és a legalább Európát átfogó tágítás mellett Ophelia magyar népdalokat éneklő megőrülését.

Tehát úgy érzem, hogy értem a célt, látom az eszközöket, jól be tudtam fogadni a modernséget, aminek szerintem mindenféleképpen helye van az előadásban, mégsem érzem azt, hogy ez a sok besorolhatatlan érthetetlenség valami "kerek egészt" szülne. A cél (ha tetszik az este didaktikai háttere) helyénvaló, de a megvalósítás és a kivitelezés nem könnyítik meg vagy legalább kísérik méltón a jól megálmodott, alaposan kidolgozott és sok energiát felőrlő helycserés interpretáció befogadhatóságát.