2012. január 31., kedd

Sylvia (Vígszínház)

Sylvia (Eszenyi Enikő) és
Greg (Lukács Sándor) (Ma Este Színház jeggyel)
Tizenöt éve, kétszáz előadáson túl van jelen a Víg deszkáin a Sylvia, amely valóban sokkal több, mint egy kutyakomédia. Greg (Lukács Sándor), miután gyermekei már kirepültek a családi fészekből, Sylviával (Eszenyi Enikő), egy talált kutyával állít haza feleségéhez, Kate-hez (Halász Judit), aki azonban cseppet sincs elragadtatva az ötlettől, hogy "üresedő" otthonukat egy makacs kutyával ossza meg. Szépen lassan kialakul a konfliktusok ősanyja: egy szerelmi háromszög.

Az eredeti plakát
Az első felvonás félrevezető látszatba ringathatja a nagyérdeműt: Sylvia jön, és fenekestül felforgatja Kate és Greg életét, kiét - ítélete szerint - abszolút pozitív, kiét csupán negatív irányban. Kezdődik a kutyanevelés. No de ki nevel kit? Eszenyi Enikő egyedülálló hitelességgel és lelkesedéssel formálja meg az új házi kedvenc szerepét, és bár rengeteg múlott a darab írójának mondhatni tökéletes kutyaismeretén, kétségkívül pompás szerepet kínál egy csodás művész számára, ugyanakkor egyfajta kettős életet élve megkívánja az abszolút koncentrációt. Lukács Sándor, megannyi "Vígszerep" méltán választott aduásza, gyakorlatiasan esik át a kutyaszerelem minden fázisán. Ebben nagyszerű segítője is akad, a kutyasétáltatások alkalmával megismert Tom (Tahi Tóth László), míg Halász Judit az, aki mindennek ellenére köti az ebet a karóhoz. A napnál is világosabb: mindenkiben van valami kutya!

Tahi Tóth László a Játék a kastélybanhoz hasonlóan a Sylviában is parádézhat: több szerepet alakít; egy férfit, egy nőit, és egy - saját bevallása szerint is - közteset, mind csodás átéléssel.

A második felvonás, mindamellett hogy sokat megtart az első sziporkázásából, elmélyít. Talán valóban ez a legjobb kifejezés, hiszen egy különösen jól megírt, alaposan végiggondolt, építkező darab játszódik le előttünk a színpadon. Ha kedvünk és időnk engedi, mindenképp térjünk be a Vígbe, és nézzük meg a rendkívüli sikereket megért Sylviát, az élményért és a valóban vérprofi színészi alakításokért, csak legyünk nyitottak, és ne ijedjünk meg egy analitikusabb, mégis az egész szempontjából kulcsfontosságú második felvonástól!

2012. január 29., vasárnap

A feleségem története (Pesti Magyar Színház)

Horváth Lajos Ottó (Störr)
és Balsai Móni (Lizzy)
A történet lenyűgöző. A színészek jók és jól játszanak. De sajnos így megy minden egyre lejjebb.

[Mielőtt tovább írnék, meg kell osztanom egy rövid történetet, amely mintegy mentségként szolgálna arra, miért is vagyok olyan mélységesen elkeseredve, és amely történet lehetséges, hogy megvilágítja; mindez, amit írok, mennyire szubjektív. Körülbelül két évadot töltöttem el a Pesti Magyar Színházban, még 2008-2009 között, és az eltöltés találó szó, ugyanis számtalan lenyűgöző darabot láttam számtalan alkalommal. Elfordulásom oka sajnos az volt, hogy minden, amit oly hőn imádtam lekerült a műsorról, hiába imádta a közönség, a vezetőségnek mégis változtatás kellett. Béres Ilona a Máli néniben... Csernus Mariann és Moór Marianna Szabó Magda Az ajtójában... Gregor Bernadett és megannyian a sírva nevetős Háztűznézőben... Az újra átélt gyerekkor a Macskafogó musicalen... A Bodrogi-Szulák-féle Mi jöhet még?, ami olyan hamar penderült a műsorról, hogy látni sem volt időm... De mind közül a legkedvesebb a Hullámtörés, melynek nemrég lett volna az utolsó előadása, de sajnos Soltész Bözse egészségügyi állapota nem engedte, hogy végül megtartsák. Még meg kell említenem a Kubik Anna - Moór Marianna - Hámori Ildikó által koronázott Kényes egyensúly című stúdiódarabot is... Sajnos ez sem úszta meg. Hogy mennyire tett jót a színháznak a körülbelüli teljes repertoárcsere, azt nem tudom megmondani. Azt igen, hogy a jegyáraik egy ideje folyamatosan csökkennek - nem is tudom miért, s bár én most leegyszerűsítem, elfogadom, hogy ennek oka jóval sokrétűbb, de benne kell legyen az általános elfordulás. Annak idején a Sweet Charity akart lenni az első új "nagy durranás", amire akkor horribilis jegyárakat kellett kicsengetni, az első sorokba hatezer forintnál is többet, jelenleg 3500 forintba kóstálnak...]

Balsai Mónit látni a Máli nénis parókában önmagában sokkoló volt. A feleségem történetének díszleteit pedig vagy iróniának, vagy sajnos nem annak szánták. Monológjai érdekesek, a színészi megvalósítások valóban lenyűgözőek, de színművet ennyire hosszan elnyújtani vétek. Engem nem zavar, ha egy előadás kilép a színpadról, de azért az első sor ússza már meg leköpések és a díszlet elemeként használt szalmapaplan portengerének belélegzése nélkül. Az meg már csak gesztus, hogy a 15 órakor kezdődő előadásra nem 15 óra 10 perckor engedjük be az előtérben csömörülő tömeget, hanem kicsit előbb megadjuk nekik a lehetőséget, hogy helyet foglaljanak.

Sajnos senki nem emlékszik a végén, hogy pontosan mi is volt a kezdet. Ez főleg abból fakadhat, hogy a kezdeti idősíkcsúsztatás megléte nem bontakozik ki valami egyértelműen, kicsit nehéz jól disztingválni mi történik a jelenben és mi az, ami a múlt eseménye. Támogatom, hogy ennek a kitalálása valamelyest a nézőre legyen bízva, de ezzel a megértés és a megragadás oltárán áldoznak fel - ahogy mondani szokás - ínycsiklandozó falatokat. Lehetséges, hogy egy időre jegelem még a Pesti Magyart, annak azért örülök, hogy a Víghez hasonlóan ők is bevezették a diákkedvezményt, (igaz annak mértéke nem 50, hanem 20 százalék).

Amiből nincs hiány...
Kiemelten hangsúlyoznám a személyességet: én csak a színészek rajongóinak ajánlanám A feleségem történetét, vagy azoknak, akik egyébként számukra talán unalmas félórákat is kibírnak csak azért, hogy különböző színésznőket lássanak vonaglani a színpadon viszonylag kevés ruhában és az ilyen jelenetekre nézve elég nagy előfordulással. Nem mondanám, hogy megbántam a részvételt, de a tényleges befogadáshoz még egészen biztosan hátra van a mű elolvasása, amihez ugyanakkor a darab hozta meg a kedvet, és legalább ezért hálás vagyok.

2012. január 26., csütörtök

Billy világa (Pesti Színház)

Billy világa (Ma Este Színház jeggyel)
Korunk szociálisan érzékenynek hirdetett világában érdekes kérdéshalmazt szegez a közönségnek Billy világa: valóban elfogadóak vagyunk-e egy siket fiúval? Megosztunk vele mindent? Odafigyelünk rá? És hol a helye a családban, ahol a szülők állandóan veszekednek, a báty szakítása után hazaköltözött és még hangokat is hall, valamit a magát operaénekesnek gondoló húg várja?

Billy (Telekes Péter) siket, és a világában úgy tűnik mindenkit sokkal jobban érdekli a saját problémája. Épp ezért csoda és szerencse, hogy találkozik Sylviával (Bata Éva), egy hallását éppen elvesztő lánnyal, aki kiragadja őt abból családból, ahol senki sem vallaná be, de mindenkinek terhére van, és ahol hiánya égetővé válik abban a percben, hogy kilép onnan.

A színmű valóban kínos kérdéseket vet fel, és nem csak szociális szinten, hanem az egyén legbelsőbb rétegeiben is. Már-már megkockáztatja kimondani azt is, hogy a család intézménye a mai világ egyik legnagyobb képmutatása; hogy lehet egység bárhol is az erre való törekvések teljes hiányában?

A darab első felvonása nem más, mint egy, a humor fanyarságával átitatott álarc, ami darabokra hullik a második, elgondolkodtató és válaszokat kereső, alternatívákat próbálgató felvonás során. A színpadkép szinte változatlan: modern, amilyen modern a család, és reménytelen, amilyen álszent képmutatással bálványozva használják a mindennapi berendezési tárgyait.

Pap Vera irányában elfogult vagyok, és talán nem kedves dolog ezt mondanom, de számomra egyáltalán nem Billy, hanem Sylvia és az Apa (Hegedűs D. Géza) voltak az este főszereplői. Billy világából sokat lehet tanulni, vagy épp tökéletesen végig lehet unatkozni, ha cseppet sem lennénk rá nyitottak. Ám ha igen (és ez nem azt jelenti, hogy szociálisan hiperézékenynek kellene lenni), akkor rengeteg nyitott kérdéssel térhetünk haza, amin érdemes elgondolkodnunk: vajon mi műanyag még, ami a berendezési és élvezeti cikkeink nagy részén kívül körülvesz minket?!

2012. január 23., hétfő

Az Operaház Fantomja (Madách Színház) - egy emlék története

2012. január 22-e, szombat, háromnegyed kettő. A soros szereposztás lassan érkezik az Operaház Fantomjának délutáni előadására. A jegypénztárban adják ki az előre lefoglalt jegyeket, a ruhatárosok, a büfések és a jegykezelők érkeznek, öltöznek. A zenekar már az árokban, Sasvári Sándor (a Fantom) már a sminkbe igyekszik, a kellékesek felkészülnek a színdarab ezer díszletének mozgatására és összeszerelésére, amit a jelenetek után nagy többségében azonnal bontanak is le, hogy majd este újra összerakják, majd a játszási blokk végén egy külvárosi raktárba szállítsák, hiszen véges a hely, pedig elsőre úgy tűnik a színpad mögött rengeteg van.

A kellékes asztalról: egyike
a sok levélnek, melyek valóban
meg vannak írva!
Nem tudva mire számítsak, leülök a földszint harmadik sorába, két óra felé járunk. Kezdődik a hangbeállás, a színpadon pedig még szó szerint senki sincs. Egyszerre előbukkan a karmester, majd megszólal a második felvonás nyitánya. Kórustagok igyekeznek a színpadra, pártaktusos egyéni hangbeállás után csoportos éneklés következik. A művelet alig tíz perc alatt lezajlik, majd Magyar Bálint (Raoul) lép a színpadra, jelmezéből csupán a nadrág van rajta, felsője még egy fehér póló. "Hol a csajom?" felszólalással keresi Krassy Renátát, délutáni Christine-jét, aki végül feltűnik a színpadon, szőke haja háromba választva; hátul felkötve, jobb oldalon gondos fonat, a bal oldalon még kezelésbe nem vett haj lóg a fülére, viselete még utcai. Közösen énekelnek be, az "Ennyit kérek én" című számból. Majd Sáfár Mónika (Carlotta) és Rozsos István (Piangi) következnek. A főbb szereplők közül csak Sasvári Sándor nem énekel be, ő már rég a sminkben ül. Mindenki konzekvensen "Jó reggelt"-el köszön kollégájának, úgy néz ki színházi berkekben a délutáni előadáson már csak így szokás. Még Renáta megérkezése előtt a kórus, kiegészülve az igazgatópárossal valamit Meg és Madame Giry-vel, elénekli a "Primadonna" című igen bonyolult és sokszólamú szerzeményt.

A színpadon tehát minden készen áll, a kezdő jelenet díszletei a helyükön vannak, a kíváncsi közönség a színfalak mögé vonul, a színpad kiürül, a függöny bezárul, az ügyelő pedig mikrofonon értesíti a kinti dolgozókat, hogy elkezdődhet a beengedés. Nagyjából fél három van. Bekapcsolnak négy furcsa, de igen fontos televíziót, kettőt a nézőtér két-két szélén, egyet a közepén, és egyet bal oldalt, hátul, amely mind a karmestert mutatja, segítve az énekesek tökéletes belépését. A hátsó televízió is életmenő, bizony van, hogy mikor mi nem is sejtenénk, a Fantom vagy egy egész kórus áll itt, hogy intésre énekeljenek.

Jelmezek sorakoznak az
öltözők mellett
A színfalak mögött színészekkel már nem nagyon találkozni, mindenki öltözik, készülődik. A kellékesek ellenőrzik a kellékeket, pohárra, levélre és székre pontosan. Első, majd második figyelmeztetés. Én közben körbejárom a színpadot, különösen izgalmas így látni a Madách Színház függönyét, belülről, miközben azon túlról egyre erősödő morajlás hallatszik befelé, ahogy a nézőtéren egyre több ember foglalja el a helyét. A színpad alatt is készen áll minden, az Operaház kupolája még fejét behúzva ácsorog, hogy majd egy alkalmas pillanatban egy megfelelő süllyesztőt leengedve rátolják, és aztán a színpadra emeljék. Hogy miért húzza be a fejét? Nos erre igazán egyszerű a magyarázat: a színpad alatti hely is véges. Christine öltözőszobája még szintén derékszögben félbehajtva áll a bal oldali oldalfolyosó takarásában, itt sincs több hely. A színészek Christine kinyitott tükrén jönnek-mennek. Világos, hogy a színházat nem egészen ilyen jellegű darabok előadására tervezték. A csapóajtóhoz, melyet Christine és a Fantom használnak az első felvonásban (majd később megint Christine és Raoul is) létra kerül, illetve előkészülnek az óriási szivaccsal is, amelyre Raoul ugrik le az egyik jelenet után. Lássuk be, ez utóbbi kulcsfontosságú.

A kupola, még behúzott fejjel
a színpad alatt
Kintről megszólal a "Maszkabál" zenéje, ez a hívó dallam, hat-hét percen belül elkezdődik az előadás. Kimegyek a színpad melletti ajtón, azzal az ígérettel, hogy az előadás után visszatérek. Három órakor elsötétül a nézőtér, a függöny, amely mögött tíz perce még én álltam, széttárul, és kezdetét veszi az Operaház Fantomjának hatszázsokadik előadása a Madách deszkáin.

Az előadás kisebb technikai problémák után lezajlik, melyek mondhatni mindennaposak. Kezdeni kell valamit az angol szöveget mutató kijelzővel, ugyanis folyamatosan csíkos, Christine öltözőjének ajtaja a legrosszabbkor nyílt ki (ergo mikor zárva kéne lennie), illetve Raoul "felakasztása" is elég furcsán sikerült, hiszen a zsinór beleakadt egy emberi alakot formáló díszletelem kezébe, amely egy lámpást tart. Barát Attila, az egyik operaigazgató mikroportjával is gondok voltak, de szerencsére ki tudott osonni a darab közben, hogy megoldják ezt a váratlan problémát, aki először látta, fel sem tűnt neki az igazgató gyors kiugrása. Immár többedmagammal foglalok helyet a negyedik sorban, a nézőtér kivilágítva, a nézők szép lassan hagyják el az épületet. Háromnegyed hat körül járunk. A díszletesek az ajtóval bajlódnak.

Az első felvonás elefántja még
oldalt várakozik a betolásra
Hat óra után percekkel egyszer csak Fonyó Barbara lép a színpadra, haja gondosan befonva, "nyaktól fölfele" látszólag készen a hétórás előadásra, habár köntös van még rajta és papucs. Este ő játssza Christine-t, míg Magyar Bálint Raoul marad. A hangbeállás rövid. Ismét a második felvonás nyitánya csendül fel, ám most csak az "újak" énekelnek be. Fonyó Barbara és Magyar Bálint kezdik az "Ennyit kérek én"-t. Egy magas, vékony és határozott kiállású, melegítőt viselő ember siet be a színpadra, kezet fog Magyar Bálinttal, majd minket észrevéve "Jó estét"-et mondd. Csak most tudatosul bennem, hogy Csengeri Attila lépett a színpadra, az esti Fantom, akinek úgy néz ki még sok dolga lesz a sminkben. Csupán pár másodpercet énekel, majd eltűnik, amilyen gyorsan feltűnt.

A kezdőkép, mielőtt legördülne a
függöny és megkezdődne a beengedés.


A díszletesek még ügyködnek az ajtón, a kellékesen újratöltik a poharakat, majd ismét ellenőrzést tartanak. A színpadi munkatársak gondosan felcsörlőzik a vászonháttereket, mindennek készen kell lennie az újrakezdésre. Fél hét előtt percekkel vagyunk, ismét záródik a függöny és kezdődik a beengedés. Újra kulisszajárás következik, a színpad kihal, mellette, mögötte, alatta és felette mintha mi sem történt volna: minden kisebb és nagyobb díszletelem ugyanúgy a helyén, pedig a két szememmel láttam őket a színpadon nem sokkal azelőtt. Van idő kipréselni néhány érdekes, vicces vagy épp megdöbbentő "titkot" a kedvenc színészeinkről. Hét órakor ismét minden elsötétül és kezdődik az esti Fantom. Az előbb említett díszletek ismét előkerülnek, majd vissza a helyükre, hiszen a Fantom-blokk még hétfőtől szerdáig tart, igaz "csak" egy-egy esti előadással.

Az esti előadáson a kijelző és Christine ajtaja is rendben vannak, csak Fonyó Barbara hangosítása problémás, csaknem az egész első felvonás alatt gerjed valamiért, hol kicsit, hol jobban. Carlottára nem egészen dől rá időben a vászon, de a magasban dolgozó díszletesek hamar orvosolják a problémát: egy tartókötél nem enged el, ráadásul pont középen, így a vászon két széle hullik csak lefelé, a közepe még az égben, majd pár másodperccel később a makacs középső tartó is elenged, így ismét kiküszöbölődött egy probléma.

A darabnak, és ennek a csodálatos délutánnak (és estének) a Madách jóformán minden zegzugában kétszer is járva, körülbelül háromnegyed tízkor vége. De az emlék és az élmény örökké megmarad!

2012. január 21., szombat

Oscar (RaM Colosseum)

A történet mindenki számára ismerős, Oscar jön, és mindent felkavar a Barnier-házban. Azaz Oscar van, de nem jön, ugyanis már mindenki őt keresi. És hogy miképpen képes egy tulajdonképpen nem levő sofőr felkavarni az állóvizet, az nem is olyan rejtélyes, mint hinnénk.

A RaM-féle változat főképp azok számára lesz élvezhető, akik sem Louis de Funes, sem Sylvester Stallone főszereplésével nem látták már a történet ilyen-olyan feldolgozását, vagy ezekre egyáltalán nem emlékeznek, máskülönben sajnos az alakítások és a színészek (akik kitűnően dolgoznak, jól hozzák a szerepeiket, de a darabból kifolyólag még sincs lehetőségük az abszolút kibontakozásra, hiszen mind iskolapéldás típusokat játszanak) nem tesznek hozzá önmagában annyit, hogy csak az élményért ellátogassunk az Oscarra. Nekem kissé szájbarágós, groteszk és triviális volt, főleg a második felvonás első fele. 

Hogy mégis essen szó a darab gyengéinek tekintetében valóban nem felelős színészekről, személyes kedvencem a karakterében Józsa Imrén kívül a rövid időre betérő Kocsis Judit (Charlotte, az új szobalány) volt, akinek csodálatos hangja iránt a József Attila-beli Hallo Hallo házsártos és hamis énekhangú feleségének, Editnek megformálása óta valami belső vonzalmat érzek.

Nevessünk Oscarral a Barnier-házon, ha még nem ismerjük a történetet, vagy inkább keressünk más darabot, ha már igen.