Játék a kastélyban (Vígszínház)

Tornyi Ildikó (Annie) és
Lukács Sándor (Almády)

TURAI.  Na, mi az?

ALMÁDY.  Rettenetes ez a sok francia név.

TURAI  vállat von. Mit csináljak?

Szeretem a modern magyar dráma remekeit, és szeretem a Vígszínházat, ahol másodjára volt szerencsém megnézni Molnár Ferenc humoros, de a maga módján elgondolkodtató drámáját, a Játék a kastélyban-t.

Az alaptörténet végtelenül egyszerű. Ami elhangzott, nem lehet letagadni. A megcsalás megcsalás, és még inkább az lesz, ha csupán egy ajtó választja el a szépséges primadonnát (aki épp készségesen megcsalja leendőbelijét) a fiatal és tehetséges zeneírótól (aki történetesen egybeesik a leendőbelivel).

Még szerencse, ha az embernek vannak barátai. Bár jogos a kérdés, Turai és Gál, az ifjú két tanítómestere a pénzért, vagy önmagáért szeretik-e a félreérthetetlenül megcsalt Ádámot, és bizony a szöveg alapján mindkét oldalra billenhet a mérleg nyelve. De Turai cselekszik, majd egy, a szereplők számára kínos, ám számunkra szellemesen könnyed, sőt nevettető tettel kísérletet tesz az elveszett helyzet megmentésére.

ANNIE.  Én beveszem az egész veronált, ami nálam van.

TURAI.  Az kevés.

ANNIE.  Tíz gramm.

TURAI.  Nem a veronál kevés. Az ön halála kevés a megoldáshoz.

Rég voltam olyan darabon, ahol a színészekről szóló részt egyszerűen elintézhetem: mindenki kitűnő választás! Külön dicséret illeti persze Lukács Sándort (Almády), volt megtanulandó szövege, az vitathatatlan. Szeretem a Vígben, hogy a 'kisebb' de természetesen cseppet sem hálátlanabb szerepekbe is olyan színészek kerülnek mint Tahi Tóth László, vagy Csőre Gábor.

Nemcsak a színszekért, a díszletekért és a szellemes helyzetekért, de Molnár Ferenc zseniálisan beleszőtt önreflexiójáért is meg kell nézni a Játék a kastélyban-t!

GÁL.  Min gondolkozol olyan nagyon mélyen?

TURAI.  Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni. Mindjárt a darab legelején, mikor elkezdődik, bemutatni a főszereplőket.

ÁDÁM.  Az nehéz is lehet.

TURAI.  De még milyen nehéz. Elkezdődik az előadás. A nézőtér elcsendesedik. Színészek lépnek be a színpadra és kezdődik a kínlódás. Eltart egy örökkévalóságig, néha pláne egy egész negyedóráig, amíg a publikum megtudja, hogy melyik kicsoda és mit akar.

A teljes darab online itt elolvasható, vagy egy régebbi megvalósításában (hasonlóan parádés szereposztással; Zenthe Ferenc, Márkus László, Tóth Enikő) tizenkét részletben megnézhető a youtube-on. Aki a könyvre esküszik, rendelje meg a bookline oldalán az Európa Diákkönyvtár tagjaként négy hasonló művel egy kötetben, remek áron.

Az egérfogó (Kecskeméti Katona József Színház)

Danyi Judit (Mollie) és
Ferencz Bálint (Giles)

Idén áprilisban volt szerencsém látni Londonban Agatha Christie (és a statisztikák alapján mondhatni a világ egyik) leghíresebb bűnügyi játékát, az Egérfogót. Mikor tavaly megjelent végre magyar fordításban is a szerzőnő Négy színmű című kötete, benne hazánkban először Egérfogóval, titkon reméltem, hogy legalább egy színház hozzányúl majd (azok után hogy (jóval!) korábban számtalan helyen játszották már kisebb-nagyobb sikerekkel). Reménykedni pedig megéri, szeptemberben a Kecskeméti Katona mutatta be, decemberben a pesti Thália teszi ezt (utóbbi sorban a tizenkettedik magyar kísérlet lesz).

A kecskeméti verziót mindenképpen érdemes megnéznie annak, aki teheti, és mivel még nincs mit írni a pestiről, egyelőre ebből kell kiindulni. Be kell valljam győzködtem magam egész úton hazafelé a darab tökéletességéről, de valahogy mégsem sikerült teljesen pozitív irányú meggyőződéssel nekikezdeni a beszámolónak.

A díszlet valamint Mollie, Giles, Mrs Boyle, Metcalf őrnagy és Paravicini karakterei fantasztikusak. Jól játszották a szerepeiket, és végtelenül tüneményesen vettek részt a krimi királynőjének cselszövésében, ragyogóan 'segítve' nézőit a teljes reménytelenség felé, már ami a saját kompetenciáját illeti a gyilkos kilétére irányuló találgatások terén. Mis Casewell karaktere kissé erőtlen volt ugyan, de még mindig inkább a pozitív oldalra húz.

Christopher Wren nem volt elég rámenősen bugyuta. És hogy szó ne érje a ház táját, ez nem az angol előadásból, hanem a szövegből kiindulva is bátran állítható. Trotter felügyelő pedig (finoman és a lehető legkevesebbet elárulva a darab kimeneteléből) szimplán egyáltalán nem ilyen! Nem ilyen kontrollálatlan, nem ennyire indulatos, ugrabugráló és (sajnos) idegesítő. Itt még hozzátenném, hogy azt őt alakító színész véleményem szerint meg van győződve róla, hogy jól beleélte magát a szerepébe, és teljesen átszellemülve játszik, ami igaz, és innentől fogva két hiba lehet a gépezetben: vagy a rendező, vagy a színész maga képzelte el rosszul a teljes karaktert. S még azt is megkockáztatnám, hogy elküldeném az egész dolgot további próbákra, mert bizony gyakran sikerült mások szavába vágnia, és túl korán megszólalnia, ami vagy hat esetben eredményezte, hogy meg kellett ismételnie a kérdését...

Így tehát a végső nagyon nagy durranás igen erőtlenné szelídül (plusz a nagy kiabálások után a meghitt, szelídebb és lassabb beszéd miatt a mögöttünk ülő néni hangosan jelzi, hogy nem hall semmit a mondandóból...) de azért tagadhatatlanul megvan. A darab végével nem vagyok kibékülve sajnos, a rendező (vagy a fordító) ugyanis teljesen más kicsengéssel zárja le Mollie és Giles egymásra gyanakodását, ami (az alapvető kerethez és a részletekhez való hűséget figyelembe véve) rémes ötlet volt. 

Mint angolos (aki sok eredetileg angol darabot látott és bennük sok karakternevet hallott kimondani a színpadon) külön megdicsérném a színészeket és az ő jó kiejtésükért felelős személyt (legyen az akárki a rendezőtől az asszisztensekig). Viszont a fordítás hagy némi kivetnivalót maga után, persze nem nyelvhelyességi és fogalmazási kérdésekben, de az eredeti színműben Mollie és Giles, a fogadójukat megnyitó házaspár, véletlenül Monkswell (amely a családi nevük) helyett Monkwell feliratot csináltat, ezt a magyarban Barátok Kútja Fogadó helyett Barátok Útja Fogadónak intézték el (míg a fent említett Négy színmű című kiadásban megmarad az angolos játék), ami később vissza is tér mind az angol, mind a magyar szövegben, mikor Metcalf őrnagy a pincével viccelődik, ami állítása szerint pont olyan, mintha szerzetesek (monks) laknák. A magyar 'barát' szó kétértelműségével játszva a fordító persze megoldotta ezt a kérdést is, csupán bele kellett erőltetnie a szövegbe egy 'ha már a Barátok Kútjában vagyunk' félmondatot, amely egy bizonyos értelemben akár dicséretként is felfogható.

Összességében megérte megnézni az Egérfogót. Megérte ott lenni a hangulat miatt, amelyhez kiváló színészi játékok és csodás díszlet segített hozzá. Ugyanakkor két kulcsszereplőben és a színmű végének megmásításában csalódnom kellett, ezért talán örökké élni fog bennem ez a 'milyen is volt' dilemma. Sosem szoktam, de ha egy tízes skálán kellene értékelnem, akkor talán egy hetest adnék rá akkor, ha a tíz jelenti a szövegből és az angol előadásból együttesen levont abszolút szubjektív maximum értéket.

A legvégén pedig beszállnék a Christie-kutatók és leszármazottak által jogosan kirobbantott vitába; ugyanis ha nem tudnám mi az az Egérfogó, valószínűleg én is felrohannék a Wikipédiára és elolvasnám az ott leírtakat. Nem ajánlom! Egyetértve az előbb megnevezettekkel, mélységesen elítélem, hogy az oldal egyszerűen leleplezi a gyilkos kilétét, és teljesen egyetértek, hogy nem véletlenül van a darab hatvanadik éve (a bemutatója óta folyamatosan, évtizedek óta minden egyes nap) műsoron szülőhazájában: megéri az élményt elolvasni (vagy hát pontosabban ott megnézni, amíg nem kapunk egy teljesen hű hazai változatot)!

Csoportterápia (Madách Színház)

Trixi: - Hogy mondjon, igazat hogy mondjon, az aki fél...

Az időt kár húzni, az izgalmakat kár fokozni, igenis menjünk Csoportterápiára! A Madách Színház musical pályázatának nyertes művét nemrég (2011. június 10.) mutatta be a kiíró színház, amelynek minden bonyodalma (cseppet sem meglepően) egy csoportterápiás foglalkozás köré szerveződik. Az előadás óriási közönségsiker, a VLM nemrég közzétett listája szerint a 2011/12-es évad végéig 46 (többnyire teltházas) előadást élt meg.

Szép lassan érkeznek a legkülönfélébb problémával rendelkező páciensek. Van itt hipochonder, meleg, kisebbségi komplexusos csontsovány nő, aki meg van róla győződve, hogy kövér és visszataszító, egy szimplán csak 'szőke nő', de notórius hazudozó is akad. Csak egyvalaki felejt el megjelenni: a helyettes orvos.

Pörgő és modern nyelvezetű dalok színesítik ezt a vérbeli vígjátékot, könnyen és egyben ironikusan befogadható szövegekkel. A prózai részek is mesterien kidolgozottak, nagy meglepetésemre a darab sehol nem ment át túl közönségesbe.

Trixi: - Neked fogalmad sincs mi a különbség erotikus és perverz között. Na elmondom neked mi a különbség erotikus és perverz között. Erotikus, ha egy tollpihét használsz a szexhez, perverz, ha az egész csirkét!

Amilyen egyszerű a díszlet, annyira nagyszerű; a színpadon található kevés tárgy varázslatosan kel életre a táncok és koreográfiák során. Személyes kedvenceim talán a legelső dal (Terápiára járni kár), melynek refrénjében, mint ez a címből is kitűnik, a darabhoz csodálatosan illő hangzásvilággal választották ki a szavakat, illetve Natasa dala (Ez már az út) voltak (amely Polyák Lilla előadásában a youtube-on is fellelhető), de a közönség nagy kedvencei közé tartozik még az Utálom a musicaleket, a Hoppá, asszem dobtak és a fantasztikusan ötletes, a darab komolyságát megalapozó Itt szemben énvelem.

A színészek valósággal lubickolhatnak szerepeikben. Bár valamennyi szereplő elnagyolt sablon, akik a modern társadalom kliséit kívánják képviselni, a hosszú önkéntes foglalkozás során (hiszen ugye a helyettes orvos nem talál el a megfelelő terembe) mégis elmélyül valamennyire a jellemük, és a képviselt típus mellett egyéniségekké is válnak. Balla Eszter a valójában csontsovány lány, aki Gombóc Artúrhoz szereti hasonlítani magát, Sándor Dávid/Simon Kornél a rövidtávú memóriazavarral küzdő úgy tűnik névtelen férfi, Dobos Judit a kényszeres hazudozó és hencegő Trixi, Nagy Sándor az Opera balettkarában táncoló meleg Sziszi, Szente Vajk a hipochonder Lajos, akinek a táskájában mindenféle orvosi segédeszköz megtalálható, valamint Ladinek Judit/Polyák Lilla Natasa, a magas színvonalon élő, de szellemileg jóval alacsonyabb szférákat képviselő szőke feleség, a maga gondjaival. Sándor Dávid és Simon Kornél közül valahogy az utóbbi tűnt számomra szimpatikusabbnak szerepében, talán azért mert a Centrál Színházban már láttam Simon Kornélt nagyszerű értetlenkedőnek, míg Ladinek Judit és Polyák Lilla közül számomra az első hölgy győz, bár Lilla csodálatosan játszik és nagyon viccesen is, énekhangjával pedig mint tudjuk, semmi baj sincsen, Ladinek Judit tele van öniróniával, felszabadultabb, lazább, és az ő hangja is eszményi!

A musical modernségében azért rejlik pár klisé. A Spamalot már lefoglalta magának a musicalben cikizzük a musicaleket ötletét, de talán elnézhető, hogy ezzel a Csoportterápia szerzőpárosa is élt; megkapja az Operaház Fantomja, de még a Vámpírok bálja is. Az áramszünetes jelenetről pedig azonnal a Jóbarátok örökzöld epizódja jutott eszembe, de összességében a végső konklúzió nem más: tényleg menjünk Csoportterápiára!

Sziszi - Egyszer áramszünet volt, és három órát kellett várnom a liftben!
Natasa - Az semmi! Én egyszer négy órát vártam a mozgólépcsőn!

Vajon kell egyáltalán orvos ahhoz, hogy egy csoportnyi - a társadalom által dilisnek címkézett - ember felfedje a bennük rejlő komplexusok eredetét és elinduljanak a "gyógyulás" rögös útján? Félelmetes, de képesek vagyunk magunkra ismerni a hat szereplő valamelyikében? Biztosan állíthatjuk-e, hogy nincs köztünk egy orvos? A dilisek tényleg dilisek? Csak az az orvos, akinek erről papírja van, vagy bizonyos szempontból mind azok lehetünk?

Frissítve: 2012. július 6. 

Rómeó és Júlia (Vígszínház)

Bata Éva (Júlia) és
Börcsök Enikő (Dada)

Még a tavalyi évadban mutatta be a Víg a Varró Dániel-féle Rómeó és Júliát, és bevallom előítéletekkel tele néztem akkor a Júlia és Rómeó lájkolja egymást plakátkampányt a metróállomásokon. Talán ez az oka, hogy csak idén, baráti megerősítések után szántam rá magam, hogy elmenjek és megnézzem.

Bátor és veszélyes dolog ma a Rómeó és Júliához nyúlni. Talán felsorolni is lehetetlen lenne, hogy mennyi feldolgozást élt meg a színpadon, és azon kívül is. A legutóbbi nagy lázat talán az Operettben is látható musical robbantotta ki, ami az ottani nézői érdeklődést figyelve ma sem hagyott sokkal alább.

De összességében mégiscsak pozitívan csalódtam! Ez számomra volt a legkellemesebb meglepetés, ugyanis eléggé konzervatívnak tartom magam a színház terén. Kellenek az ilyen pofonok. Rómeó robogón furikázik, Lőrinc barát furgonban esket, hovatovább, a Montague és Capulet családok tagjai késsel, bőrszerkóban irritálják egymás érdekeit. 

Átgondoltságra vall a tény, hogy minden nagyobb szereplő kapott egy-egy jelenetet amiben igazán kiélheti magát. A főszereplők jelenléte a legtöbb helyen persze evidens, de például az öreg Capulet rendkívül kolosszális 'kiakadásjelenete' (ha már modern darabról van szó) szépen illusztrálja a színészek kibontakozásának lehetőségeit. Bizonyos jelenetek emellett persze sajnos(?) elsikkadnak.

A színpad és a díszletek (amelyek terén a Vígben én még sosem panaszkodtam) csak dicsérettel illethetők. Elég csak az egyébként kitűnően átültetett modern-kori erkélyjelenetre gondolni, melyben Rómeó és Júlia kihasználják az eleve rendelkezésre álló színház adottságait. Júlia a nézők egyik páholyában, Rómeó a színpadon; innen indul meg az egész emeleten és páholyokon átívelő üldözés, melynek legvégén egy homlokegyenest fordított szituációba érkezünk: Rómeó fent, Júlia lent.Persze a darab egészére jellemző a színház, mint egész kihasználása, úgyhogy a földszinten lévők féljenek!

Dada: - Ki volt az az úr, akivel Júlia beszélgetett?
[Várja a választ a közönségtől, közben a sorok között mászkál]
Egy bátortalan hang: - Rómeó!?
Dada: - Egyvalaki? Egy figyelt. A többi aludt...
[Visszatér, viszi a hírt Júliának]

Ezek után örömmel jegyzem meg, hogy akár Shakespeare eredetijében, akár a Varró-féle változatban is, a Dada a kedvenc szereplőm. Kitűnő játékkal és zseniálisan éles hangulatváltásokkal Börcsök Enikő játéka tette rá az I-re a pontot. 

A szülők pedig, akik szép számmal ültettek be gyermekeket életük talán első Rómeó és Júliájára (és ami önmagában jó dolog), javaslom menjenek biztosra és olvastassák el gyerekeikkel az eredetit is majd még az érettségi előtt, különben még végül az ő lelkükön szárad majd minden...

S bár kicsit hosszúnak találtam, és a végére már egyenesen irritálónak a folyamatosan és az akkorra már erőltetetten fenntartott szexuális utalgatásokat (Júlia halálánál a Dada mondja: S Rómeó tőrje Júlia szívében talált új hüvelyre... most komolyan?!) azért kíváncsian várom a januárban érkező Varró-féle Makrancos Katát!

Édes Anna (Thália Színház, a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka)

Reklámplakát

Annyi lehetőség ritkán volt egy darabban, mint ebben az Édes Annában. Viszont az összhatás kíméletlenül harmatgyengére sikeredett. Sőt, a nevetséges fináléval még a lehetőségek is elvesztek.

Édes Anna (Gidró Katalin) és Vizyné (Danis Lídia) játéka fantasztikus volt, mindketten uralták a színpadot és kellő energiával álltak szerepükben, míg persze a többi szereplőben is volt, vagy igyekezett lenni valami egyedi.

A díszlet és a smink külön dicséretet érdemel. Annát kivéve a szereplők arca előre fehérre sminkelt, tiszta arc, mint akiket már eleve elragadott a halál. A színpadkép látványos, korhű és varázslatosan gazdag.

A jelenetek azonban aránytalanok. A darab hamar átmegy egy Jancsi-Anna epizódba, és túlságosan sokáig benne is ragad. A néző már épp elunná magát, mikor elérkezik a végjáték, ahol is a teljes hátsó díszlet felnyílik, majd élő nyulak között Édes Anna két zenész felé közledik egy zöld réten, akik (nem tudom, hogy csak a fesztivál húsvéti mivolta miatt, vagy egyébként is) rózsaszín nyúljelmezbe vannak öltözve...

Hogy Anna sorsát a darab másként értelmezi, az önmagában nem lenne baj. Az ötlet, hogy Anna felfelé haladva távozzon a színpadról zenére, szintén menthető. Na de nyulak és nyúljelmezes muzsikusok! Egyenesen felháborítónak tartom ezt a finálét, amely minden szikrányi lehetőséget örökre és megváltoztathatatlanul kiölt belőlem a darabot illetően!

Ha ezt most olvasnám magam sem hinném el...