2011. október 30., vasárnap

Rómeó és Júlia (Vígszínház)

Bata Éva (Júlia) és
Börcsök Enikő (Dada)
Még a tavalyi évadban mutatta be a Víg a Varró Dániel-féle Rómeó és Júliát, és bevallom előítéletekkel tele néztem akkor a Júlia és Rómeó lájkolja egymást plakátkampányt a metróállomásokon. Talán ez az oka, hogy csak idén, baráti megerősítések után szántam rá magam, hogy elmenjek és megnézzem.

Bátor és veszélyes dolog ma a Rómeó és Júliához nyúlni. Talán felsorolni is lehetetlen lenne, hogy mennyi feldolgozást élt meg a színpadon, és azon kívül is. A legutóbbi nagy lázat talán az Operettben is látható musical robbantotta ki, ami az ottani nézői érdeklődést figyelve ma sem hagyott sokkal alább.

De összességében mégiscsak pozitívan csalódtam! Ez számomra volt a legkellemesebb meglepetés, ugyanis eléggé konzervatívnak tartom magam a színház terén. Kellenek az ilyen pofonok. Rómeó robogón furikázik, Lőrinc barát furgonban esket, hovatovább, a Montague és Capulet családok tagjai késsel, bőrszerkóban irritálják egymás érdekeit. 

Átgondoltságra vall a tény, hogy minden nagyobb szereplő kapott egy-egy jelenetet amiben igazán kiélheti magát. A főszereplők jelenléte a legtöbb helyen persze evidens, de például az öreg Capulet rendkívül kolosszális 'kiakadásjelenete' (ha már modern darabról van szó) szépen illusztrálja a színészek kibontakozásának lehetőségeit. Bizonyos jelenetek emellett persze sajnos(?) elsikkadnak.

A színpad és a díszletek (amelyek terén a Vígben én még sosem panaszkodtam) csak dicsérettel illethetők. Elég csak az egyébként kitűnően átültetett modern-kori erkélyjelenetre gondolni, melyben Rómeó és Júlia kihasználják az eleve rendelkezésre álló színház adottságait. Júlia a nézők egyik páholyában, Rómeó a színpadon; innen indul meg az egész emeleten és páholyokon átívelő üldözés, melynek legvégén egy homlokegyenest fordított szituációba érkezünk: Rómeó fent, Júlia lent.Persze a darab egészére jellemző a színház, mint egész kihasználása, úgyhogy a földszinten lévők féljenek!

Dada: - Ki volt az az úr, akivel Júlia beszélgetett?
[Várja a választ a közönségtől, közben a sorok között mászkál]
Egy bátortalan hang: - Rómeó!?
Dada: - Egyvalaki? Egy figyelt. A többi aludt...
[Visszatér, viszi a hírt Júliának]

Ezek után örömmel jegyzem meg, hogy akár Shakespeare eredetijében, akár a Varró-féle változatban is, a Dada a kedvenc szereplőm. Kitűnő játékkal és zseniálisan éles hangulatváltásokkal Börcsök Enikő játéka tette rá az I-re a pontot. 

A szülők pedig, akik szép számmal ültettek be gyermekeket életük talán első Rómeó és Júliájára (és ami önmagában jó dolog), javaslom menjenek biztosra és olvastassák el gyerekeikkel az eredetit is majd még az érettségi előtt, különben még végül az ő lelkükön szárad majd minden...

S bár kicsit hosszúnak találtam, és a végére már egyenesen irritálónak a folyamatosan és az akkorra már erőltetetten fenntartott szexuális utalgatásokat (Júlia halálánál a Dada mondja: S Rómeó tőrje Júlia szívében talált új hüvelyre... most komolyan?!) azért kíváncsian várom a januárban érkező Varró-féle Makrancos Katát!

2011. április 30., szombat

Édes Anna (Thália Színház, a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka)

Reklámplakát
Annyi lehetőség ritkán volt egy darabban, mint ebben az Édes Annában. Viszont az összhatás kíméletlenül harmatgyengére sikeredett. Sőt, a nevetséges fináléval még a lehetőségek is elvesztek.

Édes Anna (Gidró Katalin) és Vizyné (Danis Lídia) játéka fantasztikus volt, mindketten uralták a színpadot és kellő energiával álltak szerepükben, míg persze a többi szereplőben is volt, vagy igyekezett lenni valami egyedi.

A díszlet és a smink külön dicséretet érdemel. Annát kivéve a szereplők arca előre fehérre sminkelt, tiszta arc, mint akiket már eleve elragadott a halál. A színpadkép látványos, korhű és varázslatosan gazdag.

A jelenetek azonban aránytalanok. A darab hamar átmegy egy Jancsi-Anna epizódba, és túlságosan sokáig benne is ragad. A néző már épp elunná magát, mikor elérkezik a végjáték, ahol is a teljes hátsó díszlet felnyílik, majd élő nyulak között Édes Anna két zenész felé közledik egy zöld réten, akik (nem tudom, hogy csak a fesztivál húsvéti mivolta miatt, vagy egyébként is) rózsaszín nyúljelmezbe vannak öltözve...

Hogy Anna sorsát a darab másként értelmezi, az önmagában nem lenne baj. Az ötlet, hogy Anna felfelé haladva távozzon a színpadról zenére, szintén menthető. Na de nyulak és nyúljelmezes muzsikusok! Egyenesen felháborítónak tartom ezt a finálét, amely minden szikrányi lehetőséget örökre és megváltoztathatatlanul kiölt belőlem a darabot illetően!

Ha ezt most olvasnám magam sem hinném el...

2011. március 30., szerda

Macskajáték (Örkény István Színház)

Molnár Piroska, Pogány Judit
és Kerekes Éva
Ne várjuk Örkénytől, hogy könnyen emészthető darabot választunk, ha beülünk a Macskajátékra. És bár az ő esetében különösen igaz, hogy a munka fele a színészekre hárul, azért úgy fogalmaznék, nekünk is kell egy kis gyomornedvet adnunk az egész magunkba építéséhez, és ahhoz, hogy ez a színpadi (és színészi) csoda a vérünkben áramolva örökké velünk maradhasson. Azt hiszem, talán Örkény is ilyesmit gondolhatott.
Örkény a darabról: Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.
És nem több. Erről szól az egész. A színészek pedig hálásak lehetnek, no nem a könnyű dolgukért, de a darab kitűnő megrendezéséért (Mácsai Pál), s így mi is mélységesen hálásak vagyunk Pogány Juditnak, Molnár Piroskának, Csomós Marinak, Jordán Tamásnak és Kerekes Évának a feledhetetlen, profi, örkényi és ízig-vérig groteszk játékáért, hogy csak pár nevet említsünk a színlapról.

Egy rövid mondatban kihangsúlyoznám a díszlet puritánságában rejlő fantasztikusan alkalmazott paradoxont: egyszerű, sárgás árnyalat, egy ház belseje, semmi több, semmi giccs. Ide kívánkozik még, hogy a néző aktív szerepet kell vállaljon a felfogásban, néha ugyanis két, egymástól a darab szerint vagy ezer kilométeres távolságban lévő színész egyszerre van jelen a színpadon. Hamisítatlan örkényi megoldás még a színészek egy részének a nézőkkel való érkezése is.

Valóban vicces kívülről, ha az idősekben fellángol a szerelem, és úgy kezdenek viselkedni, mintha újra húszévesek lennének. De jól látszik, ez csak a külcsín: hajfestés, smink, új, drága ruhák... Belül azonban sosem lehetnek fiatalabbak. De ez nem jelentheti azt, hogy nekünk, a fiatalabb generációnak (amely ott van és lenézően tevékenykedik a drámában, szintén zseniális alakításokat hozva) ne kéne megértenie: ők is áteshetnek egy ebből kifolyó komoly egzisztenciális- és indentitásválságon.

Kívül-belül. Ha mindez egy közös hely, akkor ott a lényeg.

2011. március 25., péntek

A léggömb elrepül - Fesztbaum Béla Kosztolányi-estje (Vígszínház, Házi Színpad)

Fesztbeum Béla
Fesztbaum Béla másfél órás Kosztolányi-estje tökéletes választás; színészileg és szerzőileg egyaránt.

Kosztolányiban mindig ott a humor. Még a legtragikusabb pillanatokban is ott van, a megértés és a figyelemfelkeltés eszköze. Az este már-már tökéletesen mutatja be magát a szerzőt: egy felnőttet, aki akármikor képes volt belsejéből kiáltani engedni a gyermeket, és az ő szemszögéből, de a sokat megélt író eszközeivel megfigyelni és (talán mondhatjuk) regisztrálni az élet legkülönbözőbb helyzeteit és eseményeit.

Fesztbaum Bélában ott van Kosztolányi. A humor, a gyermeki gondolkodás és a gyermeki rálátás. A rálátásban a belelátás, a belelátásban az interpretáció, az interpretációban pedig Kosztolányi bámulatos leírási készsége és átgondoltsága. 

Legyen szó léggömbökről, imádott macikról, régi fényképekről, vagy egy könnyed rácsodálkozásról a számonkérésre, hogy a magyarok külföldre utazva ugyan miért nem azok az ostorcsettintgető félbarbár népek, amilyennek ismerik őket, Fesztbaum Béla válogatása és hozzáállása tökéletes. 

Bátran ajánlom a darabot valamennyi Kosztolányi-kedvelőnek, vagy azoknak, akik fogékonyak egy kis könnyedségre, és mégis magukkal képesek vinni az 'otthon elgondolnivalót', a gyermeki kérdésekbe bújtatott fájdalmasan igaz kicsomagolandó és átgondolandó kérdéseket, melyekre ha választ talán sosem találunk, legalább hasznosan merenghetünk magunkról, másokról, az egész világról, vagy egy, az Andrássy út hosszával egyenlő átmérőjű képzeletbeli bolygó mindennapjairól.

Frissítve: 2012. július 2. 
(A darabot eredetileg a Vígszínház Házi Színpadán láthatta a közönség, a 2011/12-es évadzáró előadása azonban már a Pesti Színházban kapott helyet.)

2011. március 5., szombat

Az öldöklés istene (Vígszínház)

Eszenyi Enikő és Kern Adrás,
avagy a Reille-házaspár
Van valami vonzó az öldöklés istenében. A Vígszínház az év elején, Kamondi Zoltán rendezésében mutatta be Yasmina Reza, Tony-díjas magyar származású francia írónő új színművét.
A darab címének élesen ellentmondó kezdet, melyben a Reille és a Hullié család fejei összeülnek, hogy amennyire csak tőlük telik, civilizált emberek módjára vitassák meg a gyermekeik között feszülő ellentéteket, csakhamar a jóval a felszín alatt lappangó ellentétek hangos felszínre törésében folytatódik. Börcsök Enikő és Epres Attila játéka a Houllié-házaspárként kétségkívül telitalálat. Milyen kilátásokkal állhat neki egy házaspár annak a beszélgetésnek, amelyben az elveikhez hűen, megfontolt és nyugodt hangvételű beszélgetés árán, de mégis legmélyebb felháborodásukat kívánják kifejezni kivert fogú fiuk okán? Továbbá milyen lehetséges megoldásokat fontolgatva érkezik meg hozzájuk Eszenyi Enikő és Kern András, a Reille-házaspár, hogy a lehető legmélyebb együttérzéssel, de mégis nyomatékosan felhívják a szülők figyelmét, hogy gyermekük provokatív viselkedése volt az indíték?
Az öldöklés istene minden mozzanatunkban ott lüktet, legalábbis Yasmina Reza szerint. A fokozatosan kibontakozó színmű rendezői és színészi érdemein felül, külön érdemes kiemelni Árvai György díszleteit. A Vígszínház óriási színpada ezúttal a Houllié-házaspár nappalijává alakul át, egy rendkívül egyszerűen és konzervatívan berendezett nappalivá. Azonban, ahogy a beszélgetés is kezd kilépni annak kulturált medréből, szépen lassan a díszlet is kezdi elveszteni esztétikusságát. A lassan, de folyamatosan torzuló tükörkép, és a bedőlő falak tökéletesen alkalmazkodnak a gyorsuló és pulzáló hangulathoz.
A pár helyen már-már közönségessé fajuló veszekedés kétségkívül aktuális módon mutatja be korunk problémamegoldó kompetenciáit, valamint nagyszerű párbeszédeiben érdekes kitérőt tesz hasonlóan fontos és aktuális szociológiai és etikai kérdésekre. Való igaz, hogy ha a szándék meg is van, azok a fránya ösztönök valahogy mindig felülkerekednek. És hogy van-e remény? Az öldöklés istene megsúgja!